Szabó Magda: Ősz

 Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja,
ám apad a víz a rakpart kövén,
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak,
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott,
keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,
a szenvedély nem tombol, csak morog,
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren,
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben,
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős,
mért volna ismerős a némaság?

Szabó Magda: Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem. 

Szabó Magda: Fű

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi

nincs senkinek talán.

Beszélek én, de hangom is pici,

hát nem figyelsz reám,

azt sem tudod,

hogy katona vagyok,

mert én nagyon kis katona vagyok,

engem nem is látsz, csak a kardomat;

van ám sok kardom, forgatom,

villogtatom, suhogtatom,

még tisztelgésre is kirántom,

szigorú az én kapitányom,

nem szól, de süvölt cudarul,

fél ám a bokor, lelapul.

S tudod,

én olyan katona vagyok,

hogy nem magam ülöm meg a lovat,

hanem a lovam engem:

csiga meg lepke meg esőcsepp

meg szöcske ül a nyeregben,

de nem haragszom, oly piciny szívem van,

nem fér abba harag,

ha indulok, megyek gyalog,

viszem a lovamat,

s ha fáradok

se búsulok,

inkább dúdolgatok,

este, ha feljön a csillag,

elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,

próbáld meghallani csepp hangomat,

hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,

olyan tökéletesen egymagad,

ha egyszer neveden szólítalak

a föld alatt,

s feléd fordítom sose látott,

igazi arcomat.

Szabó Magda: Végrendelet

Te egyedüli, aki sose bántott,

te temess el,

ha a gyilkos idő

megbír e testtel.

Te mondd el helyettem,

mekkorát tévedtem,

mikor megszülettem,

mikor ember lettem,

nem vérivó farkas

sovány rengetegben;

te mondd el helyettem,

egyszer nem tévedtem,

egyszer nem vétettem,

amikor ágyamat

szíveden vetettem.

Szabó Magda: Kinek már álma sincs

Rólad, terólad. Míg erőm tart,

s a lopott pillanat

szabadsága szavakra bomlik,

megnyitja torkomat.

Ó, hadd kiáltsam messzire,

mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal

kiszopja csontjaimat,

mert ébren várom, a hegyen

hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?

E test meddig lesz még erős?

Itt lassan-lassan minden ismeretlen,

csak a halál meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?

Hogy írjon verset, aki fáradt,

hogy írjon, aki nem remél,

ki úgy tölti az éjszakákat,

hogy mire új reggelre kél,

várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen

másról beszélek én,

világunk iszonyú vizében

gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad

sorsunk keserű kortyait nyelem,

rémült testem meg tud pihenni

békítő testeden,

s az éjjel szörnyei között

lehelleted a védelem.

Milyen sötét van mindenütt!

Csak az ablakunk fénylik.

Csak dadogok. Szeretlek, annyira,

hogy még kivánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom

szelíd homlokodon,

ha mint a részeg, dülöngőzve járok,

s kiáltozom.

Átláthatatlan, téli reggelek:

alig virrad, hogy munkába megyek;

csiszolja ifjú érdességemet

a város. Egyszer oly kerek leszek,

oly síma, mint a többi odalenn.

Őrizd lelkem épségét, szerelem!

Szabó Magda: Sohasem

Én nem akartam sohasem.

Nekem nem olvadt ereszem,

ha március jött, s szerteszét

tördelte a szomszéd jegét.

Én nem akartam emberi

sorssal, mint hinta, lengeni

mélyből magasba s újra le;

tengerbe vágytam szüntelen:

fövenybe fúrni hátamat,

hallgatni, mint a nagy halak,

és nem bukni a fénybe fel,

és nem követni éneket,

ha lengenek a fátyolok,

ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,

s most olvadt testtel, részegen

sodorsz sodroddal, szerelem.

Látsz ismeretlen szívemig,

forgatod fénylő csontjaim,

pörgeted súlyos súlyomat,

mosdatsz magadban, áradat,

szemem kútjába fényeket

dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,

szájadból inni sohasem,

s most tikkadt szájjal keresem

hűvös szád ízét, szerelem.

Sós szagú, zúgó felszínen

lebegve - néha - a vízen

lefele fordul a szemem,

s a némaságom keresem,

mely lenn maradt a víz alatt,

őrzik szigorú kardhalak,

s körötte hunyt szemű csigák

s fehér korallok alszanak.

Szabó Magda: Teritsd arcomra álmodat

Ó álmodó, micsoda álmokat

szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,

míg a nappalok szörnyű szőttesét

meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,

hogy mégis, újra, szebben összeáll,

rívó élet és mosolygó halál

a képen összebékél, elpihen,

s magára lel a sértett értelem.

A múltra hág az új fényben derengő

puhaszájú és érzékeny jövendő,

s nyomában ott léptet félénk lovon

a rózsástalpú, szelíd hajadon,

a hajnali reménység, szép húga;

az ég meggyűrődik, alázuhan,

a szél csücskeit összehúzza,

meg is köti, botjára szúrja,

elindul vele vándorútra,

s a föld ott marad egymaga,

se teteje, sem ablaka,

s akkor kinyitja viola

szemét a bársony szerelem,

s ott lebeg súlyos mosolya

a föld felett, mint kupola.

Ó, álmodó, nincs hit szívemben,

nincs isten, aki óvna engem,

anyámnál is öregebb lettem,

s a halál egyre közelebb, —

terítsd arcomra álmodat majd,

mint egy szemfödelet!

Szabó Magda: Január

A tó beállt, a tó türelmes,

bólint, ha a tél szól neki,

ám a patak nem engedelmes,

az fut, ha a fagy kergeti,

s mikor fehér inát harapják

a jég fogai, felkiált;

visszarengik ringó haragját

az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a

köd fodros szélű kése: csak

a csúcs beszédes vonala,

a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,

a semmin űl a csúcs, a rom,

egy felleg kusza szövetén,

laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,

kemény fehér ez, nem puha.

Karját lóbálja a fenyéren

egy állig üveg körtefa.

A fia is, egy csepp bokor,

színjátszó, szűk üvegzekében,

ott cseng, nevetgél, ott guggol,

és térdét öleli a szélben.

Szabó Magda: Búcsúzás

Azt hiszed drágám, az a régi dallam

elnémulhat? Többé nem énekel?

Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,

Nincs hatalom, mivel ne bírna el.

Kettőnk testéből két szép fa eredt.

ők mindketten megjegyezték a dalt.

Nem szállt tova, mint langyos fellegek,

s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.

Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!

Fiaim, rátok nézek holdsugárból,

s nevetek, ha köröz a réti sas.

Amíg szerettek, akárhol kerestek,

én ott leszek: megleltek, így ígérem,

búvár vagyok, elbújtam bú elől,

s nevetésem felcseng, mint egy érem.

Amíg szerettek, ahányszor kerestek

szólítotok, annyiszor nézek vissza,

felelek is az állatok szavával,

a sose múló szeretet szavával,

míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,

nem ízlelni édeset meg keserűt.

De ott leszek a házban. Láttok engem?

Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Szabó Magda: Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők rád köszönnek,
fürge csikók zablájuk kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnének a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitárják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát és s szendereg.