Arany János: A vigasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

 Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

 Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

 Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

 Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

Arany János: Hoc erat in votis

Ez volt vágyam netovábbja,
Hogy ne légyek senki bábja;
Kötelesség vampyr-vádja
   Ne háljon mindig velem:
Gondolám, majd egy kis birtok
Vételére pénzt szorítok,
Ott el-űltetek, s el-irtok;
   Új erőért, mívelem.

A csatából, bár nyomorral,
Fél-kézláb, de ép gyomorral
   Hazatérni - győzelem.

S bárha nem lesz rajta kastély,
Kenyerében sem kakastéj;
Sőt kopasz nyár, zord havas tél
   Több mint tavasz és zefir:
Semmi légvár! semmi ábránd,
Mi a jelenből tovább ránt,
S űzve tarka szép szivárványt
   Mindig a jövőbe sír!
Boldog az, kit a ma-hozta
Örömétől meg nem foszta
   Sem a holnap, sem a hír.

Nézni - oh, mint egykor régen -
Ami szép van földön, égen;
Boldog első gyermekségem
   Otthonos vidékeit;

Arany János: Barátomhoz (Petőfihez)

Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
S mily szívesen fogadnék szót neked!
De átkozott gebe az a Pegaz,
Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.

Tegnap már mintha írni kezdenék,
Egészen a tollrágásig menék,
De, varjú tépje meg a rossz lovát,
Hiába biztatám, hogy: co tovább!

Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán
Egy kis Petőfiség ragadna rám:
Lekarcolék egy pár "hozzá"-t, "felé"-t,
Csuklott a múzsa s rámrivallt: "elég"!

Mit is haszontalankodom vele,

Mikor szivem zsibajjal van tele.

Vendége jött s avval sok a dolog,
Minden kis érzelem sürög-forog.

Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,

S egymásba ütközik minduntalan.

De nem csoda, a szív vendége nagy
S igen kedves neki, mert az te vagy.

Arany János: Intés

 Jó költőktül azt tanultam
S adom intésül neked:
Sose fáradj, sok cifrával
Elborítni éneked!

Szólj erővel, és nevezd meg
Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, –
S ne keríts nagy feneket.

Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.

Arany János: A Walesi bárdok

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt'

Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. -

Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

Arany János: Nem kell dér...

Nem kell dér az őszi lombnak,

Mégis egyre sárgul:

Dér nekűl is, fagy nekűl is,

Lesóhajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,

Mégis egyre őszül:

Bú nekűl is, gond nekűl is

Nyúgalomra készül.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,

Ősze is már késő:

Hogy' pereljen sorsa ellen

A szegény lomb és fő!...

Arany János: Egykori tanítványom emlékkönyvébe

Én láttam a bimbót, én láttam azt,

Midőn, érezve a nyájas tavaszt,

Kezdett kifejleni:

Örült a lelkem és kéjjel telék,

És mint hiú kertész, sokat merék,

Sokat, reményleni.

De ennyit nem. Reményem balga volt,

Árnyékban sem mutatta a valót:

Milyen lesz a virág.

A természet rá csillogó mézet

Szövött: a sok kontár kertész kezek

El nem torzíthaták.

Hintsed, virágszál, most hintsd bájaid.

A hervadásnak messze napjait

Rettegned nincsen ok:

Érintsen bár a hervadás szele,

Dús illatod, lényednek szebb fele,

A szellem élni fog!

Arany János: Családi kör

Este van, este van: ki-ki nyugalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek: 

A gazdasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is - bogarászni restel -

Óvakodva lépked hosszan elnyúlt testtel,

Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hívogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyül a gyermektársaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak: 

Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja... s reggel ünnep lészen.

Körül az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat: 

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkígyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra: 

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod: 

Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényúl: 

Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kínálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szíves jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével: 

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondűző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavú nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerű étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"

Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -

Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára: 

Valami szegény kér helyet éjszakára: 

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"

Visszajő a lyánka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván: 

"Isten áldja meg a kendtek ételét is,

(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne: 

Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."

Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -

Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;

Megered lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.

Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldus megáll a beszédben: 

"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,

Rátekint a vándor és tovább folytatja;

Néma kegyelettel függenek a szaván

Mind az egész háznép, de kivált a leány: 

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját: 

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát...

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.