Afanaszij Fet: Kikelet

Ez a reggel - e könnyű mámor -
ez a nap - ez a fényzenezápor -
ez a nagy, kék varázs -
e hang, mely fent tovaszárnyal -
ez a sok hang - ez a madár-raj -
ez a gyors csobogás; -

ez a fűz, ez a nyír - ez a zöld gyep -
ezek a hegyek - e völgyek -
e zöld pihe mindenütt -
e méhek - e harmat a bükkön -
e csöppek, e gyöngyök - e sok könny -
e sok éles, tarka fütty; -

ez az alkonyat - e sose szűnő
ez az álmatlan tovatűnő
éj a falu felett -
ez az árny - és hogy süt a friss ágy -
e futamok - ezek a trillák -
ez - a Kikelet!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Afanaszij Fet: Nyári éj

Suttogás: csönd: szók, jelekkel:

fülemile-dal:

holdezüst fák, csacska csermely:

álmodó moraj:

fényegyúlt éj, fényetűnt éj:

árnyak mindenütt:

édes arcon néma tündér-

játék: tiszta üdv:

rózsafelhő, - bíbor égbolt, -

szikrázó öröm: -

boldog könnyek, ölelés, csók -

s hajnal, lángözön!

(ford: Szabó Lőrinc)

Afanaszij Fet: Lelkem megtépett erdejében

Lelkem megtépett erdejében

áll egy szentegyház. Égi csend...

Az élet örök kincse minden,

ami összegyűlt odabent.

E szűz rejtek elérhetetlen -,

s hogy merről visz ösvény oda,

kiszáradna inkább a nyelvem,

de el nem árulná soha.

Hát mondd, nem lényednek csodája,

hogy tegnap - mily rég, istenem!

- beléptél titkom templomába,

sugarasan és hirtelen...?

És azóta magamban érzem

e boldogító sugarat,

mely halk mosolyod melegében

mindörökké bennem marad.

(ford.: Lothár László)

Afanaszij Fet: A kertben

Köszöntlek, régi kert, köszöntlek, elhagyott,

virágzó színtere, virágzó éveimnek!

Beszívom keserű mosollyal illatod:

gyermekkoromban hogy megrészegített!

Megvan a hársfa, de beforrtak a szavak,

melyeket valaha gonddal kérgébe véstem,

elvadult gizgazok béklyózzák lábamat,

s érzem, bánat fog rl az erdő sűrüjében.

S mikor egy-egy levél váratlan megremeg,

a lelkiismeret is megremeg s felébred,

s mintha az ismerős helyek rég feledett,

régen elsiratott mesébe kezdenének.

Azt mondják:" Láttuk a gyermekjátékaid,

növekedésedet s később a búcsuórát:

s friss rózsakoszorút láttuk hogy raktak itt

gyöngéd leánykezek áldón-adakozón rád.

Hol vannak azok a feslő rózsák, felelj,

melyekből édesen oly boldog illat áradt?"

Néhányat botorul én osztogattam el,

néhánya elveszett, s a többi tönkreszáradt.

De ti nyíltok buján, ti kort nem ismerők.

Örülnék, s nem merek örülni önfeledten.

Mint tékozló fiú apja színe előtt,

szeretnék sírni, de a sírást elfeledtem.

(ford.: Lator László)

Afanaszij Fet: Nincs szavam...

Nincs szavam neked egyetlen egy sem,

nem faggat téged semmiről e szem,

mit tudtodra adnék, el kell vessem,

bárhogy kínoz, szólni nincsen merszem.

Mint a fényben alvó éji virág,

mit illatozni a napfény tiltott,

majd némán pattan az új rügy és ág,

úgy, akár az én szívem bont szirmot.

És beteg, fáradt lelkemen érzem

az éj sóhaját remegni... s mégsem:

nem faggat téged semmiről e szem,

nincs szavam neked egyetlen egy sem.

(Kalcakosz Balázs és Kovács Anikó fordítása)

Afanaszij Fet: Néha sebes szárnyára kap

Néha sebes szárnyára kap,

s egy erdőbe röpít az álom,

hol harsány kacaj nem fakad,

s hol kis lakodat megtalálom.

Hol illatozva, a szerény

virágok nyílnak tölgyek árnyán,

- a háznak rozzant lépcsején

mint egykor, most is várva-vársz rám.

Nedvesség, hűvös tisztaság..

Pirulsz. Kezed rálel kezemre,

s hangunk az álmos hársfaág

lombján hal el, izzón s remegve.

(Lothár László fordítása)

Afanaszij Afanaszjevics Fet: Ha...

Ha oly végtelen szeretsz, ahogyan én,

és lelkemnél nem kívánsz semmit jobban,

tedd mellemre két kezedet könnyedén:

és csak hallgasd, ahogy ott szívem dobban.

Oh, ne számold őket! Ahány lüktetés,

megannyi varázs és mind téged zenél;

a hűs forrás zúgása is oly ' kevés

habjain ha táncot jár a selymes szél.

Igyál, add magad a boldog perceknek,-

lebben a gyönyör, simítja lelkedet;

igyál - szép szemeid ne kérdezzenek,

kihűl-e a vágy, ...nem lehet, nem lehet.

(Kalcakosz Balázs és Kovács Anikó fordítása)

Afanaszij Afanaszjevics Fet: Ó, meddig

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,

idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,

s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,

emléked híva, majd rebbentve szerteszét.

Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben

elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen;

ígérő titkokat kutatva ostobán,

kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;

mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,

enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;

s leintve részegen a hűvös ész szavát,

neveddel verni fel a néma éjszakát!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Afanaszij Fet: Neked én semmit sem mondhatok

Neked én semmit sem mondhatok,

nem is zaklatlak egyáltalán,

s miben hallgatva biztos vagyok,

arra semmiért nem célzok ám.

Nappal alszik az éji virág,

de ha fák mögé leszáll a nap,

csendben nyílik a leveles ág,

s hallom, hogy bont a szív szirmokat.

Reszketek... Nyirkos az éjszakám,

lelkem beteg, fáradt és nyomott,

nem is zaklatlak egyáltalán,

neked én semmit sem mondhatok.

(Szöllősi Dávid fordítása)