Alphonse-Marie-Louis de Lamartine: A tó

Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?

Ah tó! Milyen messze már az alig elsuhant év!
Hűs vízed hasztalan várja a drága nőt:
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!

Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.

Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:

"Állj meg szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel:
vigyétek napjai sok kínját: aki boldog
azt felejtsétek el.

Még! Még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő:
"ne siess", mondom az éjnek: s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.

Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut:
elfut, s mi meghalunk!"

Irígy idő lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?

Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?

Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?

Ah tó! zord rengeteg!, barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, ó szép természet, őrizd
emlékét legalább!

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!

A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!

Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szín és lélek, hadd mondja minden,
hogy:"Szívünk szeretett!"

(Ford: Szabó Lőrinc)

Alphonse-Marie-Louis de Lamartine: A lepke

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,

langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,

alig-kinyílt virág kebelén ringatózva

fények és illatok közt ittasodni meg,

a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge

sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:

a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,

mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,

s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

(Kardos László fordítása)

Alphonse-Marie-Louis de Lamartine: A Libanoni cédrusok kara

Kinek fejünk fölött visz útja 

a szélnek mondd el, sasmadár, 

hogy gyökeret vert árbocunkra 

viharja mindhiába száll. 

Hiába zúg e légi zsarnok, 

tördelni mindhiába bajmog 

a karjainkat szerteszét! 

Csak rajta! Legvadabb csapatja 

csak álmainkat ringatgatja, 

s hajunkat szórva zeng zenét. 

Sziklán születtünk önmagunktól, 

istenkéz ültetett ide, 

sötétzöld büszke koszorúul 

állottunk Éden fölibe. 

S ha éve jő a vízözönnek, 

Ádám fiai idejönnek 

megmentő magasunk felé, 

s majd Ábrahám s a pátriárkák 

fánkból faragnak szekrényt, bárkát: 

faház a vándor istené. 

S midőn fogságban sínylett törzsük 

ismét Hermon csúcsára lát, 

szent szálainkkal mi fedezzük 

Salamon fényes templomát; 

s midőn egy Ige majd testté lesz, 

s midőn e test keresztfán vérez, 

s ott égi szent atyjára vall, 

e bús magasztos áldozatnál, 

ennél is águnk lesz az oltár: 

a kereszt rólunk lesz a gally. 

S csodák emlékét üdvözölni 

sok komoly zarándokcsapat 

fog attólfogva hozzánk jönni 

s törzsünkre nyomják ajkukat; 

a szentek, költők és a bölcsek 

lombunk zúgását lesni jönnek, 

mely mint a vízesés nesze; 

s jövendőmondó árnyunk alján 

fakad belőlük legszebb dal tán, 

csodásan mint e lombzene. 

(Fordította: Babits Mihály)