Nyikolaj Zabolockij: Magányos tölgy

Goromba föld görcsként ragadja meg
a tölgyet. Ága közt a tarka pompa
kihalt. A lomb elnyűtt cafatja, rongya
mered csak róla, tompán sistereg.
 
De ágbogának összeforrt kötése
erős, akár ütésre zárt marok,
s dicsőséget harangozván az égre
a törzséből borostyán-méz csorog.
 
Figyelj csak rá, nyugalmas, büszke szálfa,
ahogy a sík vidék fölébe nő.
Hogy a mezőnek ő nem katonája?
Társ nélkül is a föld harcosa ő.
 
(Ford: Fodor András)

Nyikolaj Zabolockij: Nem hajnallik még a falu felett

Nem hajnallik még a falu felett,

vigyáz a kert még árnyékok hadára,

még hold-ezüsttel csillan, s didereg

a fák s növények fázékony világa.

Milyen korai és csengő a tél!

Tegnap még kristály-kék nap volt, de este

a szél egyszer csak megőrült, s az éj

havat hozott. S a fát mint bederezte.

Nézem tűnődve ablakomon át,

hogy kél, hogy küldi szemközti házak

fölé áttetsző tűzkoszorúját,

s hogy vánszorog útjára a láng nap.

Megőszült nyírfák mesébe való

sora havat - hullt szöszt - söpörve kerget.

Állnak hideg kristálydíszben - a hó

gyors förgetege nyomával - a kertek.

Öreg kutyám vár, fülét hegyezi.

Igaz-gyöngy fénye tündököl a hóban.

Mindjobban érzem a kapcsot, ami

a lelkem s e hideg hajnal között van.

Téli napokon, ha ily tág az ég

s körülöttünk növények dideregnek,

ihletünk élő, szálló erejét

szabadabbnak érezzük, teljesebbnek.

(Ford.: Illyés Gyula)