Ady Endre: Májusi zápor után

Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott, a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.

Káprázó, városi szemem
Behúnyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
»Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt.«

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh, mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.

Ady Endre: A Fontainebleau-i erdőben

Sárga ákácok bánatos zápora
Veri az arcom:
A Bonaparték dúlt erdejében
Vidor szemekkel vígakat alszom.

Szomszéd tisztáson ajkak csettintenek,
Nagy karolásnak
Tüzelő zaja vág a fülembe:
Itt is öröm van és itt is másnak.

Itt is szeretnek, itt is nagy az öröm,
Itt is lihegnek,
Pedig a csókok és az ákácok
Itt se tartóbbak és itt se szebbek.

Nászágyat vert itt tán egy párisi pár
S kacagva játszott,
Kacagva csókolt s észre se vette
Mint hullnak rá a sárga ákácok.

Csókoljatok csak, okos szerelmesek,
Bolondul, szépen.
Ez az igaz csók: a Bonaparték
Sárga ákácos, dúlt erdejében. 

Ady Endre: Torony az éjszakában

Faluja nyár-éji csöndjéből
Fehéren, aggódva kibámul
A torony
S vér-hireket vár a lángoló,
Vénhedt világbul.

Harangjait altatja némán
S az Istenének, kinek háza,
Nem üzen,
Áll, remeg és bámul a torony
Megbabonázva.

Az Ég csodálatos felhői
A Holdat rejtegetve úsznak
S a torony
A Holdnak köszön, e mennyei,
Bölcs omnibusznak.

A Hold sokféle tornyot látott,
Sohse sietett, sohse késett
S nem riad,
Ha telnek e kis Föld-csillagon
Elrendelések.

Tán holnap már vérrel meszelten
Fog csillogni istenes őrünk,
A torony,
S a harcos multnak igéje zúg:
Halunk vagy győzünk.

Tán holnap már a torony hősibb
Vallását vallja vércse-multnak
S fiai,
A harangok, a még álmodók,
Össze-kondulnak.

Csak a Hold fog tovább döcögni,
Mint majd a Föld is, ember nélkül
S a világ
Holdfényes torony-romok fölött
Mégis megbékül.

Ady Endre: Midász király sarja

Susogó nádak mezejében járok,
Királyi bottal csapkodok kevélyen
És zúg a nádas csúfondáros mélyen,
Királyi bottal valamerre járok.

Értem a titkot, a nádi beszédet,
Susog a nádas s én messzekiáltok:
Nádi világ, ím, megjött a királyod,
Midásznak sarja szállott, ím, elébed.
S bármint kacagtok léha, lenge nádak;
Hódolni fogtok új Midász királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
Ősömet áldom, trónomat megóvom
Itt, a susogó nádak mezejében.
Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.

Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet.
Szépségedért, mely a vaknak világít;
Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
Igazadért, mely süket fülbe harsog.
Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön
S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
-Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
Szamárfüllel és ős királyi bottal,
Lelkendező, bolond, részeg robottal.
Óh, király-ősöm, be érdemes élni
Itt, a susogó nádak mezejében.

Áldalak újra, hálásan, kevélyen,
Minden kis percért, amelyben örültem
És kacaghat itt a nádas körültem:
Úr és vidám lesz Midász sarja itten,
Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.

Akárhogy is, de gyönyörü a reggel,
Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek fognak zengni
És érdemes lesz őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
A csókok, melyek ezután születnek
S szent vagyok én e részeg mámor-vérthen.

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.

Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn

Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
 
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
 
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
 
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Ady Endre: A Vár Fehér Asszonya

A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.) 
 
Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?) 
 
Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög. 
 
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.

Ady Endre: Eldönti a sors

Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.

Ady Endre: Ima Baál istenhez

 Óh, Baál, Nagyúr, ez az irgalom-óra.
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk.
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem énreám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlenegy némber.
Óh, Baál, állj mellénk lelked kegyelmével.
Minden-Pénzeknek trónján valahol
Fordítsd felénk fényes, kegyetlen arcod.
Én harcolnék. Megharcolnám a harcot,
Tudok alázva élni, lélek-áron,
De nézz reá: királynő az én párom,
Selyemvánkost áztathat csak a könnye,
Selyemzászlót lengethet csak a gályánk.
Óh, öntsd reánk aranykönnyed folyását,
Óh, öntsd reánk, véres aranyak atyja,
Óh, nézz reánk, a két legkoldusabbra.
Ha ide néznél, vad aranyszived
Összeszorulna. Könnyed eredne
S úszó, sötét gályánk szőnyegére,
Óh, hullna az arany, hullna egyre.

Ady Endre: A tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Ady Endre: A paraszt Nyár

Nyomorék s cifra napjaim
Úri s őszi nyomába jár
Egy szép paraszt, egy ős paraszt:
A Nyár, a lomha Nyár.
 
Boldog, aki az ő fia,
Boldog, akit a Nyár szeret,
Boldogak a Nyár fiai,
Az erős emberek.
 
Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.
 
A Nyár, a Nyár legjobb apa,
Osztja a békét és erőt,
Leveszem úri süvegem
A paraszt Nyár előtt.
A Nyár, a Nyár nem álmodik,
Kaszál, dalol és nem rohan,
Erősen, biztosan arat,
Forrón és boldogan.
 
Én, úri Ősznek gyermeke,
Kengyelfutó beteg vagyok:
Előttem Tél, nyomomba Nyár
S Tavaszkor meghalok.
 
Rám lép a Nyár győzelmesen
S szól lomhán, vígan, könnyedén:
Az én gyermekem volt ez is,
De sietett, szegény.

 

Ady Endre: Dalok a labdatérről

I.

Valamikor labdatéren

Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,

Ki az az egy nem osztozó

Labdaverő boldogságon,

Ki az az egy, ki ne játsszon,

Engem dobott ki a sors,

Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sóvár vággyal

Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.

Most is, most is víg hat körül,

Kik nem hatan: százan, ezren

Labdát vernek víg-feledten,

Csak úgy kussoltat a sors,

Mindig engem, mindig engem.

II.

Ni, most a labdatéren

Milyen gyorsak a fiúk

És még szebben kacagnak,

Miként a régi hatok.

Milyen, milyen szent volna

Utódomat meglelni,

A kitudott, kis senkit,

Fölösleges nem-játszót

És szólni hozzá vigan:

»Fiacskám, meglátod majd,

Lesz egy nagy labdajáték

S ott te leszel a vezér,

Repülsz, miként a labda

S rikoltsz, mint egy víg rigó

S ha majd nagyon elfáradsz,

Keresed a hatokat,

Keresed s nem találod:

Így van ez jól, fiacskám.

Régi hét fiuk közül,

Íme, engem tartott meg

A fő-fő Labdaverő

S a többit szépen, ifjan

Kiverte a játékból.«

Igy szólnék utódomhoz.

De bár bejártam százszor

A régi labdateret,

Nem lelem, nem találom.

Talán más most a világ,

Nincs játékból kitudott

Csenevész, sárga fiú.

Pedig, nagy Labdaverő,

Én titkos, nagy Jehovám,

Úgy szeretném az ilyet

Mindet összegyűjteni

S egy vígságos játékban

Egy utolsót játszani.

Ady Endre: Akarlak, hát hazudjunk

Adás, ígéret, tilalom,

Parancsolat avagy alázat,

Ki leszel, mikor újra látlak?

Színed elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,

Harapott szájjal igaz útban

Utálatot is így hazudtam,

Ha így kínálták a szerelmet.

Hát sorsom a komédia:

Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?

Bemázolom az arcom vérrel

Vagy krétaporral, mint kívánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik

A Nap s a napok is úgy múlnak,

Szívek bénulnak s megújulnak

S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia

Akarsz te is majd a szemembe

Nézni ájultan és meredve?

Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

Ady Endre: Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szívem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

Ady Endre: Én, szegény Magam

Szeretlek halálos szerelemmel,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te elhagyott, te szép, béna ember,

Te: Én, szegény Magam.

Senkid sincs e bús, pucér világon.

Sorvasztó, álmatlan éjjelek

Holdfényénél fölujjongva látom:

Csak én szerettelek.

Te: Én, aki királynőket vártál

S bölcs királyok hódolásait,

Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:

Csak én vagyok ma itt.

Szeretlek, mert a keserüségnek

Ártatlan és áldott fia vagy,

Mert minden egynek, búsnak és szépnek

Tömjénezni szabad.

Téged elhagyott már minden, minden,

Durván, meg-nem-értőn és gazul.

Nincs szépség, melynek hivője nincsen:

Most én vagyok az úr.

Az egész világ helyett imádlak,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te szép, kit a buták meg nem láttak:

Te: Én, szegény Magam.

Ady Endre: Boldog új évet

Ezúttal sírva, szépen

Forgok meg lelkemnek régi

Gyermekes életében: 

Boldog új évet kivánok.

Boldog új évet kivánok,

Mindenki tovább bírja

E rettenetet,

E szamárságot,

Mint szegény, mint bírom én, én,

Gyönyörködve,

Óh, én szegény

Lelki kémény.

Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét

A szavaimnak,

Pólyálva és idegesen,

Be messze ringnak

Az én régi terveim,

Az én régi társaim is

De messze vannak,

Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg

Magamnak

S tarts meg mindenkit

A réginek,

Ha lehet: 

Boldog új évet kívánok.

Ady Endre: A téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át 

Ha nyargal a gőzös velem 

Havas, nagy téli éjjelen, 

Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík, 

Fölötte álom-éneket 

Dúdolnak a hideg szelek. 

Vajjon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt? 

Én most karácsonyra megyek, 

Régi, vén, falusi gyerek. 

De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át, 

Úgy érzem, halottak vagyunk 

És álom nélkül álmodunk, 

Én s a magyar tanyák. 

Ady Endre: Léda ajkai között

Az ajkaid közt rejtőznék el,

De a szemeid reám nyílnak:

Meglátnak az én cimboráim,

Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,

Ez az ős, húnyó, csalfa játék?

Tudom, hogy a nyomomban vannak

S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben

Dőzsölnek az én cimboráim,

Kikukucskálnak, leskelődnek

A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szívemre szállnak,

Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,

Hogy hiába jöttenek légyen,

Ha ajkaid közt megtalálnak.

Ady Endre: Vörös szekér a tengeren

A tenger, ez a sápadt részeg,

Ezüstlávát ivott.

Reszket a Föld. Bús ragyogásban

Várunk valamit s szörnyű lázban.

A pálmás part inog,

Vadkaktuszok összehajolnak,

Sírnak a jázminok.

S ím, hirtelen violás árnyak

Csodás özöniben,

Messze, ahol az ár Eget ér,

Vörös szárnyú, nagy vizi szekér

Tör elő a Vizen.

Vörös szárnya repesve csapdos.

Megállott. Vár. Pihen.

Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?

Ő jön: az új vezér?

Milyen vörös iromba szárnya.

Új Hajnalnak a pírja, lángja

Vagy vér az, újra vér?

Várunk. S áll, áll a lilás ködben

A nagy, vörös szekér..

Ady Endre: A magyar ugaron

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata

Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.