Sík Sándor: Búcsú a szavaktól

Szavak, szavak, búcsúzom tőletek,
Egymás után, mint halni készülő
Fiaitól az árvuló szülő,
Minden nap egy-egy új szót temetek.

Egy-egy újat a drága régi kincsből,
Nincs zárva kamrám, küszöbömön nincs őr:
Aki elunta életét velem,
Mehet, búcsútlan, köszönéstelen,

Mennyit hallgattam, futostam, figyeltem,
Míg ezt a drága kincset összeleltem!
Hány kis idétlent - az volt még a drága! -
Magam hoztam e dadogó világra.

Mi voltatok? élettelen anyag,
Élővé, szóvá én alkottalak,
Amikor forrón belétek leheltem,
Amit az Isten énbelém: a lelkem.

Bizony, hogy nem volt rossz sorotok nálam,
Mindenben mindig kedvetekre jártam,
Dajkátok voltam és cselédetek,
Ápoltalak és kényeztettelek.

Mostam, vasaltam, teregettem rátok,
Hímes aranyból szőttem a ruhátok.
Ezen a lármás, visszhangos világon
Ti vagytok csendes otthonom, családom.

Ti a szerszámom, kulcsom, fegyverem,
Tirajtatok keresztül ismerem
Izzó titkát az emberi tudásnak
S a kincset, mit varázsvesszővel ásnak.

Mindent, amit az ember szíve rejt,
S a másvilágból remegő delejt:
Kit a tudós csak eltakarna névvel,
Istent tapintom ujjatok hegyével.

Szülötteim s szolgáim voltatok,
És én szolgátok és királyotok:
Mint pénzeire a király nevét,
Reátok vertem arcom bélyegét.

S most hűtlenek, csalfák, kegyetlenek,
Egymás után elhagytok engemet.
Hasztalan hívlak, hasztalan kereslek,
Elhal a visszhang, a barlang üres lett.

Állasz az oltár lépcsőjén magad
És idézed a szentelt szavakat,
S csak tátogat szegény memóriád;
A néma ördög vigyorog reád.

Dobban a szíved, írnál, mondanál,
S a toll kezedben reszketni megáll,
Megzördül rajt egy látatlan bilincs, -
Nézel, utána, annak, ami nincs.

Hát így maradtál, - de jó ez neked:
Beszéltél hetven évig eleget.
S ha most a szó kegyelme elhagyott,
Gondolj szó nélkül szépet és nagyot.

Nézd ama bölcs hajdani remetéket,
Kik kinőtték az emberi beszédet,
S elvonulván barlangjuk éjjelébe,
Némán merültek a Lét tengerébe.

Csak egy, csak egy szót, csak azt ne feledjed:
Őbenne hallod az Egyetlenegyet
S újra tanulsz beszélni általa,
A Szót, a Szót, mely kezdetben vala.

Sík Sándor: Fanyar tavasz

Kertek alján surrogó tüzek:
Égetik a tavalyi füvet.
Fanyar egy füst, könnyet fakaszt.
Ínyemen érzem a sós tavaszt.

Fanyar egy könny! Végigcsurgatom
Széltől száraz, sebes ajkamon.
Elég lesz-e leöblíteni
Áporodott telünk ízeit?

Kormos tavasz ez! Tavasz igazán?
Lopva surran, mint egy partizán,
Egyet ha lép, kétszer bújik el,
Tankok ellen dorongot cipel.

Fanyar szellő köpenyt ráncigál,
Füstöt foszlat, felleget cibál.
Füstös kóró fura táncra kél.
Testvérem vagy, márciusi szél.

Sík Sándor: Jó nekem Uram

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon,
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon,
Jó énnekem vadon-egyedül lennem,
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta,
Hol roskad a szív legjobban alatta,
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket.
S odacsókoltad lángoló kereszted.

Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad,
Megragadtál, szegény ügyefogyottat,
És egy rántásra, minden gyökerestül
Kiszakítottál én drága földembül.

Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet!
Minden kis ér vörös patakban vérzett.
A tépett test, hogy remegett kezedben,
Sok hosszú éjen zokogott imetten.

De Te, Uram, a jajra nem hallgattál,
Kitépve, csonkán addig rázogattál,
Amíg lepergett száramról remegve
A legutolsó kis homokszemecske.

És most, Uram, most itt fekszem kezedben,
Tépetten, árván, fájón, megepedten,
Alázatosan hajlott homlokommal,
Egyesegyedül teveled, Urammal.

De jó nekem a Te kezedbe esnem,
Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!

Sík Sándor: Kérdések felelet nélkül

Aranymisémig kisfiú koromtól
Bűneimet meggyóntam számtalanszor,
Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe.
Látszik-e vajon emberi valómon,
Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
 
Polcaimon a könyvek százai,
Ó ifjú olvasások lázai!
Sok költőm, szentem, mesterem,
Titeket iszlak most is szűntelen.
Meglátszik-e viseltes arcomon,
Hogy én is a családhoz tartozom?
 
Mint gyümölcsfákra májusi eső
Zúgtak le rám a dallamkereső
Élni akaró gondolatcsírák,
S én nekiültem, mint szorgos diák,
Írtam, daloltam a tőlem telőt.
Egy pohár vizet ért-e más előtt?
 
Egy volt minden második szó a számban:
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
Akartam mindent szeretetből tenni, –
Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
 
De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
Mint a pusztai vadrózsabokor.
A nap is legszebb naplementekor.

Sík Sándor: A torony kürtöse

Magasan fönt a bástya felett,
Állom, állom az őrhelyet.
Kezemben a kürt.

Állok és nézek nap-nap után.
Ideállított a kapitány.
Kezemben a kürt.

Odalenn hangos, zsivajos a vár:
Enyém a messzi, a puszta határ.
Kezemben a kürt.

Lesem, ha porzik-e asszu homokja,
Porló felhőből ha csillan-e kopja?
Kezemben a kürt.

Nyitott szem vagyok, napon, éjszakán.
Soha ide lopva, soha pogány!
Kezemben a kürt.

Bátran a vártán, haj ti vitézek!
Állom az őrhelyet. Állok. Nézek.
Kezemben a kürt.

Sík Sándor: A templomos házban

 Mind elmentek, magam maradtam.
Köröskörül a hallgatás jár,
A csend meséit hallgatom,
Feszületes, fehér falak közt,

Nagy, hosszú, hűvös folyosón,

A templomból tegnapi ének
Hazajáró dallama búg ki.
Járok húnyt szemmel álmodón,

Feszületes, fehér falak közt,

Nagy, hosszú, hűvös folyosón.

És mosolyog, nevet a lelkem:

Fölül besurran s végigárad

A nyári napfény kacagón

Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, fehér folyosón.

Sík Sándor: Mint a fű a szélben

Könnyű felhők fenn az égen, 
Mondjátok meg, 
Merre volna mehetnékem? 
Bárányfelhők, aprószentek, 
Mondjátok meg, 
Honnan jöttök, hova mentek? 
Jődögéltek, mendegéltek. 
Mondjátok meg, 
Mért, hogy annyit kérdegélek? 
Mért nem tudok ülni szépen, 
Lengedezni 
Szótlanul, mint fű a szélben? 
Erre hintál, arra hintál, 
Sorsán túlra 
Kerekedni nem kalimpál. 
Szőke pihés csepp fűszálam, 
Ó be szép vagy, 
Ó be nagyon bölcsebb nálam!

Sík Sándor: A Hargitán

Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.

 

Sík Sándor: Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek bírod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.

Sík Sándor: A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.
Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.
Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.
Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé. 

Sík Sándor: A legszebb művészet

A legszebb művészet tudod mi,

Derült szívvel megöregedni.

Pihenni, hol tenni vágyol,

Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reménye vesztett,

Csendben viselni el a keresztet,

Irigység nélkül nézni végig

Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe

S hagyni, hogy gondod más viselje.

Ahol segíteni tudtál régen,

Bevallani nyugodtan, szépen,

Hogy erre most már nincs erőd.

Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,

Istentől rád szabott igában.

De ezt a békét honnan vesszük?

Onnan, ha ezt erősen hisszük,

Hogy teher, amit vinni kell,

Az égi honra készít fel.

Ez csak a végső simítás

A régi szíven, semmi más.

Ez old fel minden köteléket,

Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,

Ezért kell sok harcot vívni,

Idősen is, míg csendesen a szív

az Úrban megpihen és kész vagy

az Ő kezéből venni, hogy minden Ő

S te sem vagy semmi.

S akkor lelked kegyelmes atyja

A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod

ez mindennél dicsőbb dolog.

Áldást kérsz szeretteidre

Körülötted nagyra és kicsinyre.

S ha majd munkád betellett,

S a végső óra elközelgett,

Engedsz az égi szent hívásnak,

Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.

Sík Sándor: Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel, 
 Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel. 
 Pedig a nyár 
 Lassan lejár. 
 A kardliliom kardja hegye sárgul. 
 Hull a szirom az öntözött virágrul; 
 Lassan elkezdi csomagolni már 
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár. 
Nyár, szép arany nyár, jó meleg, 
 Engedd, hogy szépen kérjelek, 
 Csak egy nagyon nagyon picit 
 Lassítsd lehellet lépteid, 
 Hadd hallgassuk még egy picinykét 
 A vadgalambot meg a cinkét, 
 Hadd ültetünk még egynehány 
 Margarétát meg tulipánt. 
 Hadd legyen még egy csepp nyarunk, 
 Gyomlálni kócos udvarunk, 
 Fáradt szívünkbe gyűjteni, 
 Ami a nyárban isteni, 
 Hogy ködöt, esőt megelőzve 
 Suhannánk át a sárga őszbe, 
 A sárga csendbe, 
 Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Sík Sándor: Hársfák

Virágzó hársak hűvösében
Magányos csendben üldögéltem,
Nem is kívántam mást, csak éppen
Lenni, mint a lomb.

Mikor már-már elszenderültem,
Egyszerre fölrezdült körültem
Egy álomhalk, valószerűtlen
Földöntúli hang.

Száz méh, a hárs virága kelyhén
Illattal csordulóra telvén
Surrogja rezge szárnya nyelvén
Léte mámorát.

E hárs alatt én hányszor ültem,
Önnön zenémben elmerülten
S önös figyelmem elkerülte
Mind e halk zene.

Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján
Burkolt el engem ön zajomba csalfán
Csalóka ihlet, - még csak meg se hallván
Azt a más zenét,

Komoly lányát az Isten-adta csendnek,
Melyre a boldog angyalok kerengnek,
S melyben öröktől egy akkordban zengnek
Isten és világ.

Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:
Tanulj a hárstól illatot teremni,
A csend dalának élő kelyhe lenni
S búgni, mint a hárs!

Sík Sándor: Sarlósboldogasszony

Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.
Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már
A nyár nagyasszony napja:
Már benne párállik a pirkadati szélben
A csurranó nyárdéli tűz,
De az orgonalombon még reszket a harmat,
S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát
Az aratók komoly karéja.
Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok,
Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend.
Egy fenkő csisszen a pengén.
Messziről egy kis csikó csengője csilingel.
Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem
(Daloló nyílvessző) az égbe magát.
És testem-lelkem minden pórusán át
Érzem, hogy árad bennem ég felé
A föld felomló, mély dala.

Sík Sándor: Alkonyat a Balatonon

Csillog az alkony, ég a tó,
szállj rajta, ringó halk hajó.

Szállj, halk hajó, halk sóhajom,
hűvös habon, hangos habon.

Hangos habon suhog a szél.
Az éj lassan nyomomba ér.

Már bontogatja szárnyait,
már suhogtatja árnyait.

Már hűlnek lassan a habok.
Én nézem a húnyó napot.

Nézem a napot, míg lehet,
míg ott úszik a hegy felett.

Míg hű hozzám hab és hajó,
míg arany arccal ég a tó.

Míg szállhatok, míg hajthatom
feszült inakkal csónakom,

A tűzben égő hegy felé,
a tűz felé, a nap felé.

Egy perc talán, egy pillanat:
de addig az enyém a nap.

Enyém a nap, enyém a fény,
a tó tündöklő tükörén.

Szállj lelkem, szállj te halk hajó.
Csillog az alkony, ég a tó.