Anna Ahmatova: Jobb lett volna

Jobb lett volna fújnom hetyke dallamot,
s neked - rekedt harmonikán vígat játszanod,
 
mezőn ölelkezve nyári éjszakán,
elveszteni hajamba font selyempátlikám,
 
ringatni ölemben kisded gyermeked,
beosztani gonddal szűkös pénzedet,
 
temetőbe járni gyásznap dálután,
elmerengni a vadon nőtt fehérorgonán.
 
 
(Fordította: Rab Zsuzsa)

Anna Ahmatova: A Hamlatet olvasva

 1.

Kopár föld porzott a temetőtől jobbra –
A szél, odébb, kék vizet fodroz.
Azt mondtad nekem: ”Hát, eriggy kolostorba,
Vagy ha férjhez, menj csak, de… bolondhoz!”
Nem felejtem szavad, megjegyezlek.
Dőljön hát folyvást ily’ jótanács.
Ezer éve így szól királyfi vagy herceg.
Vállán hóhullám-hermelinpalást.

2.

És… mintha csak véletlenül,
Letegeztelek,
Mosoly árnya-fénye derült,
Arcod és szemed.
Ó , hogy megbotlott a nyelvem,
Mást is szégyen ér,
Jaj, úgy szeretlek, mint negyven
Aranyos nővér.

(Konczek József ford)

Anna Ahmatova: Arcomról a mosoly

Arcomról a mosoly ledermed.

Ajkam a téli szélbe mártom.

Ma egy reménnyel kevesebb lett,

s eggyel több ének a világon.

Nem bánom, mi sír énekemben,

nevessék, szidják – arra szántam.

Megfulladnék a tűrhetetlen,

szerelmes, fojtó hallgatásban!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Anna Ahmatova: Elvonultság

Oly sok követ dobtak rám és felém,

Hogy számomra már egyik sem ijesztő,

És karcsú csapda a torony, hol én

Lakom; magas tornyok között az első.

Az építőinek hálás vagyok,

Ne sújtsa őket többé gond, se bánat,

Innen hamarabb látom a napot

Kelni, s örvendek végső sugarának.

Az ablakomat gyakran lengi be

Messzi északi tengerek szele,

S galamb szemezget kezemből nyugodtan...

Az oldalt pedig, amit félbehagytam,

Csendben, könnyedén, lévén isteni,

A Múzsa keze majd befejezi.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Anna Ahmatova: Szöllőfürtök édes illatában...

Szöllőfürtök édes illatában

leng a részegítő messzeség,

tompa hangod örömtelen-fáradt,

senkit, senkit nem sajnálok én.

Pókháló rezeg szöllő gerezdjén át,

karó mellett karcsú venyigék,

s ablakok úsznak, mint kicsi táblák,

tiszta patak hűs vizén a jég.

Nap ragyog fönn. Messze-messze fénylik,

menj a habhoz, súgd meg bánatod,

s meglátod majd, válasza sem késik,

s meg is csókol, bizton várhatod.

(Konczek József fordítása)

Anna Ahmatova: Egyszerű élet

Tanulok bölcs, egyszerű életet,

nézem az égboltot, Istenhez esdve,

s hogy elcsitítsam riadt szívemet,

sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,

ősz lankasztja az égő berkenyéket.

Én verseket írok, vidámakat,

rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet

lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.

És nézem a tavi fűrésztelep

ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg

a gólya, ahogy leszáll az ereszre.

És hogyha az ajtót megzörgeted,

talán már fel sem figyelek a neszre. 

(Rab Zsuzsa fordítása)

Anna Ahmatova: A szerelem

Hol mint kígyó, lopakodik,

bűvöl-bájol, szívünkbe surran,

hol szelíd galamb, napokig

burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,

vagy csillanó szép jégciráda...

De vezet rendületlenül,

egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...

S a szíved elszorulva dobban,

ha hirtelen fölismered

egy először látott mosolyban.

(Rab Zsuzsa fordítása) 

Anna Ahmatova: Jó éjt neked is, éjjel

Amikor felragyog az ablakom zugában

a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,

az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,

a kék gliciniák varázslata a házban,

hideg vizet kínál a kis cseréppohár,

törülköző hava és gyertya lángja lobban,

pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,

és mennydörög a csend, szavam nem értve meg —

mozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,

kisurran valami, és nyomban visszarebben,

de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.

Hálóját a magány lendíti, rám veti,

tükörbéli húgom nem tud segíteni.

Fekete macska les, évszázadok szemével...

Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

(Rab Zsuzsa ford.)

Anna Ahmatova: Ez a páratlan ősz...

Ez a páratlan ősz hozta el magas, kék kupoláját,

És a felhőknek tiltva lett árnyékot vetni reá.

Már a szeptember vége felé járt, a népek csodálták:

Hova tűntek a hűvös, a nyirkos napok, vajh, hová?

Smaragdzöldesre váltották színüket mind a csatornák,

Még a rózsáknál jobban is illatozott a csalán,

Olyan fullasztó, vérpiros, ördögi alkonyok járták,

Hogy mi életünk végéig emlékszünk erre talán.

Mint egy városba érkezett ifjú rebellis, a nap maga hős lett,

És az őszi tavasz odabújt az ölébe mohón,

Nekem úgy tűnt, a hóvirág most kivirul hihetőleg…

Ekkor értél a házamba hozzám, és lett nyugalom.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Anna Ahmatova: Tanulok bölcs, egyszerű életet

Tanulok bölcs, egyszerű életet,

nézem az égboltot, Istenhez esdve,

s hogy elcsitítsam riadt szívemet,

sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,

ősz lankasztja az égő berkenyéket.

Én verseket írok, vidámakat,

rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet

lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.

És nézem a tavi fűrésztelep

ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg

a gólya, ahogy leszáll az ereszre.

És hogyha az ajtót megzörgeted,

talán már fel sem figyelek a neszre.

1912

(Rab Zsuzsa fordítása)

Anna Ahmatova: Ezek gyengéd szemekbe néznek

Ezek gyengéd szemekbe néznek,

mások isznak hajnalig féktelen.

Velem meg egész éjszaka beszélget

nyughatatlan lelkiismeretem.

Mondom neki: "Súlyos terhedet hordva

járok, magad tudod, hány éve már."

De számára nincsen idő, sem óra,

neki a földön nincs tér, nincs határ.

S megint fekete farsangvégi este,

baljós park, lovak, lassú kocogás,

s az égmagasból leront rám repesve

boldog és vidám szélviháncolás.

Nyugalmasan, kettős szarvval felettem

a tanú... Arra, arra vágyom én,

ősi kanyargós útra vezess engem,

hol hattyúk úsznak holt vizek színén.

(fordította: Rab Zsuzsa)

Anna Ahmatova: Zene

Benne valami bűvös láng lobog,

egybefonódnak távoli vidékek.

Egyedül vele társaloghatok,

amikor mások közel lépni félnek.

Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,

mikor elhagynak sorra a barátok,

mint tavaszi vihar, zeng, énekel,

mintha megszólalnának a virágok.

(Ford: Rab Zsuzsa)

Anna Ahmatova: Hát itt maradtam

Hát itt maradtam egymagam,

pergetve napjaim.

Ó szabad hattyúk, boldogan

szálló barátaim!

Sem könnyem nincs már, sem dalom,

hogy visszatérjetek.

Csak csöndesen imádkozom

estente értetek.

Egyikőtök, suhanva fent,

nyíllal találkozott

s zuhant. A másik megölelt,

s hollóvá változott.

De évente, mikor a hó

olvad, egy-egy napon

a Katalin-kert csillogó

tavát csodálhatom.

A szárnysuhogást hallgatom

a kék tükör felett.

Ki nyitotta ki, nem tudom,

síri börtönömet.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Anna Ahmatova: Bocsáss meg...

Csitt! Ez megint te vagy. Nem siheder-alakban,

de bátor férfiként. Komor vagy, hajthatatlan.

Belépsz a házba, hogy hosszan szemembe nézz.

Vihar előtti csend, szorongató, nehéz.

Hogy mit tettem veled, újra meg újra kérded,

mivé lett a reám bízott szerelem, élet,

hogy áruló vagyok, a vád fejemre hull,

mondod - mióta már! - fáradhatatlanul.

Így a halott kísért álmatlan gyilkosánál,

a halál-angyal áll így a halottas ágynál.

Bocsáss meg már nekem! Isten ígéje ez.

Hús-vér valóm nehéz bajokban senyvedez,

de lelkem már szabad, zavartalan pihenhet.

Nem látok mást, csak azt a szélfújt, őszi kertet,

a darvak gyöngysorát sötét mezők felett...

De édes volt, de szép volt ez a föld veled! 

(Rab Zsuzsa fordítása)

Anna Ahmatova: Mint fehér kő

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,

mélyembe zárva bennem él egy emlék.

Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.

Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rámhajolva

nagyon-nagyon közelről néz szemembe.

Szomorúbb lesz és elszorul a torka,

mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,

eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?

Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek

te változtál át emlékezetemmé.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Anna Ahmatova: Ház a hóban

Bolyongunk egyre, kéz a kézben, 

nem tudunk elszakadni még. 

Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem. 

Sötétedik az esti ég. 

Hallgatunk, templomba betérve, 

keresztelőt, nászéneket. 

És nem nézünk egymás szemébe... 

Velünk minden másképp esett. 

Aztán a havas temető vonz. 

Ülünk. Könnyül lélegzetünk... 

Egy házikót a hóba rajzolsz. - 

Abban mindig együtt leszünk.

(Rab Zsuzsa ford.)

Anna Ahmatova: Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett.

Áprilisi szelíd fuvalmak.

Megjöttél. Késtél éveket,

most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,

mosolyogj - nézd csak, itt van,

lapozd a kis kék füzetet:

versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,

mely napverőn is volt örök tél.

És bocsásd végre meg nekem:

sokakról hittem, hogy te jöttél.

(Fordította: Rab Zsuzsa)