Váci Mihály: Még nem elég!

Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég - a Hazáért!
Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Váci Mihály: Eső a homokra

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna
kitartó, csendes, hű forradalomban
élni: – szeretni, hinni a világot;
tenni valamit, mivel besugárzod;
melegítni: – telet a gyertya lángja;
szelidítni: – aszályt a szik virága;
rázni a világot: – szellő az erdőt;
kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők;
lázadni: – úgy, hogy magadat naponta
feláldozod, ha mégoly kis dologra;
ellenszegülni: másképp nem? – parányi
toporzékoló ügy nyergébe szállni,
osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyilalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?

Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem!

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz- s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől:
s mert rá is jut erődből
ledöfne- úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük - már régen
nem értük - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért!
Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért, mi
csak együtt sikerül!:
Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény előtt vállalt sors ez,
Ha érdemes, ha nem!

Váci Mihály: Balatoni félrevezető

Tanulság-iskoláskönyvekbe.

1.

A Balaton az egy kéklő

nagy víz.

Van körötte hegy,ménkő

nagy,vagy tíz!

A Balaton a vízből áll

meg partból.

A part a vízből kiáll

és attól-

kezdve van a magyar tenger.

Átlábolhatod száraz sereggel.

2.

Milyen magas hullám dördül!

Ezt úgy hoztuk be-külföldről!

Tengerparti országokból,valutáért.

Mit meg nem tesz magyar ember a hazáért!

Exportálunk délibábot,libamájat,

eredeti kávét,zsuppot- szalmalángnak,

s tengeri sót,keserű sót importálunk,

s virágport,mert nincsen elég hímpor nálunk!

S tengerhabot,tajtékot és legmodernebb

hullámát a nagy nyugati tengereknek.

Látják- itt ez a hullám ni!nyugatnémet!

Angliából hozattuk be a mélységet:

francia a hab s a felszín locsogása.

Színmagyar a káka és tövén- a kácsa !

3.

Itt kék az ég,ha nincsen felhő!

Minálunk fából áll az erdő!

Lentről felfelé nő a búza,

a kocsit a ló elől húzza.

A kerék kerek,- nem mint másutt,

a vermet mi a földbe ássuk!

Fehér a táj itt,hogyha hó van,

s ha nem apad- víz van a tóban.

Kétfelé áll a tehén szarva,

nálunk a fekete-fehér- az tarka!

s a róka után megy a farka!

Ez meg itt ama világhíres

magyar tenger!- Nincs sehol,mint ez

ilyen szép! Hasonlíthatatlan!

Lavor, teknő, vályú, katlan!

A Földön nincs ily panoráma.

Jöjjön még ma Pannoniába!

A létforma univerzális.

Autóbusz, szekér, vicinális,

hozza, röpíti, viszi máris.

Üzleti gondját abbahagyja

Mister,ha látja Akarattya

füzesei közt tengerünket,

melynek szélén a béka ümget.

Bazaltból rakott alacsony

ravatal: ez a Badacsony.

A tó végén ott várja Keszthely,

ajánljuk,ne kerülje ezt el.

Nincs különösen benne semmi,

de azt legalább észrevenni.

S ha útja majd arrafelé visz,

forrón szeretve várja Hévíz.

Itt gyógyul meg reumája,

s- megsúgjuk- szolid a rum ára.

4.

Itt van bunda kifelé szőrrel,

és csárda- igazi ökörrel,

hét szivafa is kutyabőrrel,

és marha:-lába közt a tőggyel!

Paprikás betyár a bográcsba,

csikós aprítva a gulyásba,

a Balatonból fogunk csuszát,

a hegytetőn mutatunk pusztát,

vízimalmot,mely halat őröl,

menyecskét metszünk Önnek- tőről.

Ajándékba a legszebb emlék

pár eredeti teringettét!

S szegre akasztott karikás ostor

szedte- vedte rézangyalostól

s egy cserdítés még!- Kizárólag

külföldieknek!- abból folyólag,

hogy nálunk ez úri kiváltság!

Ennyit hagyott ránk a királyság! 

‎Váci Mihály‬: Százezer út

Én mindig másként gondolom,

amit elém kínál a lét.

Ha rád nézek is - álmodom

egy velünk történő mesét.

Ha azt mondanám: - Jó, igen.

Ne vedd komolyan, el ne hidd:

- másodpercenként a szívem

igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen

más vagyok, mint aki vagyok,

- sem az, akinek képzelem

sem az, ami én akarok

maradni, lenni: egyre más,

és mire elfognám, megint

új arc, szédület, kusza láz,

arcom rám soha nem tekint.

Bármely tükörben nézzem is:

- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,

de már is más, ahogy a víz

ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,

s ébren meg mélyen álmodom.

Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,

s szíved tán épp elárulom,

és ha ellened vétkezem,

akkor hű sírásom keres,

s míg téged simít két kezem,

talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,

talán máshol feltámadok,

s ha hívnak csavargásaim,

mindig feléd vándorolok.

Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.

S bármit nézzek, az mind te vagy.

Elhagylak százezer uton,

hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,

mint amit szívből akarok.

Szomorún érzem fájón,

azt, ha boldog vagyok,

mikor a legforróbban élek,

legjobban gyilkolom magam,

s a legéltetőbb szenvedélyek

átölelnek halálosan.

Mert nincs határa semminek,

a van, nincs fojtva ölelik

egymást; ha dobban a szíved,

mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,

és lengő hinta minden itt:

- ez mélybe dönt, szállni tanítva,

az zuhantat, míg felröpít.

Ha öröm hív - már vár a kín,

- a hinta egyre fel le száll,

ha égben vagy, lenn pokol int,

s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.

Az igazságból is csak azt

tudom csupán, hogy elhiszem,

de nem azt tudom, hogy igaz.

Már másképp hiszem a világot

s régóta másképpen tudom.

De nem igaz, jó egy se - látod,

hát hagyd - majd újra álmodom.

‪

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

- valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

- s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

- minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

- minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,

- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

- az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

- mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

- a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

- felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''

Hitték a bölcsek, hitték a hívők,

- mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!

- s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

- minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

- minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

- megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol...

Váci Mihály: Pacsirta-vágy

Égfelé, szállni hív engem

ez a mély-sóhajú reggel!

Érzem, mint a nagy sereggel

dróton ülő fecskeraj:

nagy szárnyra kell kerekednem.

Nem én mennék, nem én szállnék,

de országos messzeségben

szárnyak bomlanak az égbe,

és magával felemel

egy egész repeső tájék.

Mindenki magasba szállna,

nem messze, csak fel az égre,

cak egy merész körözésre

fenn a láthatár felett:

egyetlen szép szárnycsapásra!

Nem a vándor-madár vágya,

pacsirta vágya ez bennünk:

fészkek felé emelkedjünk

s új vetésű föld felett

lebegjünk a napsugárban!

Nem elszállni, csak belátni

- legalább csak egyszer! - végig

földünket, mint lassan érik

már kalászhányó vetés,

- s boldogan visszaszállnánk mi!

Ki tudna innen elmenni,

hol a költöző madár is

már mindig tovább marad:

fénylőbb éghajlatokat

érez messziről derengeni.

Ó, majd jusson eszetekbe!

eljön az idő: - a fecske

felszáll ősszel nagy rajokban,

s csapong, sír, mint soha még,

- s visszaszáll a házereszre.

Váci Mihály: Tenyér

Hozzád forrasztanak a csókjaim,

ahogy fészküket az ereszhez

csókolgatják a szomjas fecskék.

Ölelgetésed úgy kötözget

köréd, mint madár a fészkét

szálanként illesztgeti ághoz.

Szerelmed átfog, mint madarat a szárnya,

- s ha ökölbe szorít a küzdelem haragja,

befelé fordult könnyeimet te tűröd.

Váci Mihály: Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak 

vagyunk mi egy-egy szárnya. 

Lehullna ez az égreszálló madár, 

ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben 

nem szállhatunk, csak mind a ketten 

szívverésnyire pontos 

együtemben.

Szállj hát velem 

egy rezdülésű szárnycsapással. 

Hullongó tollak voltunk egyedül, 

- szárnyak lettünk egymással.

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 

csak szeressék! 

Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, 

hogy ne szeressék! 

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább 

a szíve tessék! 

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve 

ne is tessék. 

Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, 

hogy meg ne vessék. 

Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, 

hogy meg is vessék. 

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, 

ezüstös karácsonyestét? 

Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, 

és azt, mi lesz még?! 

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 

- azt se, hogy szeressék. 

Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, 

szeressen még. 

Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el 

egy-egy estét.

Váci Mihály: Nehéz a szívünk

Az arcodat ne mutasd szomorúnak. 

Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt. 

Jobban kellene szeretni magunkat, 

hiszen mi már nagyon kiérdemeltük. 

A szíveink egymásra zúzva hulltak, 

eggyé forrasztó sors zuhog felettünk. 

Sebeinkért szeretjük már a múltat; 

és a jövőt:-lesz mit fölemlegetnünk. 

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy. 

Az arcom nem mutatja, amit eltűrt. 

Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak 

ütése alatt ragyog a szerelmünk. 

Egymást szeressük már- ne csak magunkat. 

Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

   feltámadtam a világ ellen, 

   dúdolva szálltam, ténferegtem, 

   nem álltam meg – nem is siettem, 

   port rúgtam, ragyogtam a mennyben, 

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

   minden levéllel paroláztam; 

   utamba álltak annyi százan 

   fák, erdők, velük nem vitáztam: 

   – fölényesen, legyintve szálltam 

   ágaik közt, szép suhanásban, 

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

   nem erőszak, s akarat által, 

   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal 

   áradtam a világon által, 

   ahogy a sas körözve szárnyal: 

   fény, magasság sodort magával, 

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

   a dolgok nyáját terelgettem, 

   erdőt, mezőt is siettettem, 

   s a tüzet – égjen hevesebben, 

   ostort ráztam a vetésekben: 

   – így fordult minden vélem szemben, 

   a fű, levél, kalász is engem 

   tagad, belémköt, hogyha lebben, 

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél; 

   nem lehetett sebezni engem: 

   ki bántott – azt vállon öleltem, 

   értve-szánva úgy megszerettem, 

   hogy állt ott megszégyenítettem 

   és szálltam én sebezhetetlen: 

– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél, 

   jöttömben csendes diadal van, 

   sebet hűsít fényes nyugalmam, 

   golyó, szurony, kín sűrű rajban 

   süvített át, s nem fogott rajtam, 

   s mibe naponkint belehaltam, 

   attól leszek pusztíthatatlan, 

s szelíden győzök, mint a szél.

Váci Mihály: Mintha

Ez a folyó itt mintha folyna, 

az éj is mintha éjjel volna; 

- az ember mintha olyan volna, 

milyennek lenni lenne dolga. 

Mintha élet lenne az élet, 

éltetne is , míg csak leéled, 

s mintha elég is lenne néked 

mindaz, mivel végül beéred. 

Én is mintha önmagam lennék, 

sugárzik bennem néhány emlék, 

pedig más vagyok régesten rég, 

nem az mi voltam, s mi lehetnék. 

És te is mintha csak te lennél, 

mikor nevetsz , mintha nevetnél, 

s mert felderengsz még, hogyha fény ér, 

éppen olyan vagy, mintha élnél. 

Minden dolog teszi a dolgát, 

az érdem elnyeri a zsoldját, 

a szó olyan, ahogy kimondják, 

Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát! 

A szeretet mintha szeretne, 

a szerelem mintha lehetne, 

a hit mintha még hitegetne, 

s mintha hinni lehetne benne. 

Minden dolog épp olyan mintha 

öntökélyére lenne minta; 

tökéletes hinta a hinta, 

a kulcs az ajtókat kinyitja. 

Ami van mintha tényleg lenne, 

a teremtés mintha teremne, 

a lét mintha tényleg létezne, 

a rend is mintha rendbe lenne.

Váci Mihály: Semmi az egész...

Várom, hogy visszatérj,

szótlan szemembe nézz,

mosolyogj szomorúan:

- Semmi az egész!

Semmi az egész.

Minden volt - ennyi lett!

Vezess már haza engem.

Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha

ha erősek leszünk,

amit remélni kellene

- arra emlékezünk.

Váci Mihály: Mit elrontottam

Már nem segít az utazás sem.

Mindenütt Te jössz velem szembe.

Jajonghatok körül a Földön:

- mindenütt Te fúródsz szívembe.

Belém ivódtál; édes sírás!

Eső ivódik így a földbe.

Ha mag fogan bennem: – Te táplálsz.

S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.

Ahogy sors íródik tenyérre,

arcomra Te úgy rajzolódtál:

járok fényeddel világítva

a Föld körül; ahogy a Hold jár.

Nem szerelem ez már, könyörgés:

engedd, hogy magam visszaadjam,

hisz mindazt, mi lehettem volna,

bár elrontottam; Tőled kaptam.

Váci Mihály: Messze-hívás

A fű zölden kiált,

kéken suttog az ég,

mint hívó trombiták,

harsog a messzeség.

S az erdők felszakadt

sötétkék sóhaja,

a hegyek bágytag,

kékellő kórusa!

A szél, a lágy vonó,

hegedül csábítón

a halkan dúdoló

nyírfa-ág húrokon.

És ellágyul a föld

amerre elmegyek,

elém omlik a rög,

csendben peregni kezd.

Előttem fű fakad,

a nyomomban virág;

a föld is meghasad,

ha várok még soká!  

Váci Mihály: Nagyon nehéz

Nehéz veled boldognak lenni,

de boldogság veled a fájdalom,

a nyíl tud csak így sebezni:

ha mélyebbre engedi az izom,

nem fáj olyan nagyon.

S ha kitépik talán halált okoz.

Miért cserdült reményeidre

ilyen váratlanul májusi jég?

Ájulást érzek a térdeimben,

ha vigasz szóval hajolok Feléd,

s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,

kézlegyintésed elég.

Váci Mihály : Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt

hozzád fordulni - és Te édes! -

hogy doromboltál hogyha csókot

súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egymás ölében

még fészkelődni, s megfordulva

fel-felkérdezni, félig ébren:

"Szeretsz?" "Szeretsz még?" - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.

De a  percekre emlékezzél,

mikor odabújtál szívemhez

és magadról megfeledkeztél.