Giuseppe Ungaretti: Föld

Feltündökölhetne a sarlón
valami csillogás: a lárma
erősödhetne, s enyészhetne lassan
barlangok öblén, és a szél vörösre
marhatná két szemedet, mintha sóval...
Hallhatnád mélyvízbe gerincét
roppanni elsüllyedt hajóknak,
prédája szöktén dühe gerjedt
sirályt a víztükörre csapni...

Búzával: éjekkel napokkal
teli két kezed mutattad,
s anyagtalan titkos falakra
festetten pillantottad meg az ősi
tirrén delfineket - de aztán
hajók nyomán repültek élve.
A nyughatatlan feltalálók
hamvából vagy ma is föld.

Suhoghatnának gyöngéden olajfák
elalvó pillangókat felriasztva
hirtelen -
holtaknak maradsz éber jelenése,
álmatlan jelenléte messzieknek
hamvak ereje-árnyak
sebes remegésében az ezüstnek.

Hadd bömböljön a szél tovább is,
pálmáktól tölgyekig a zúgás
ejtsen örök kétségbe - néma
kiáltása a holtaknak erősebb.

(Ford.: Rába György)

Giuseppe Ungaretti: Reggel

Kigyújtja fényeit
Bennem a végtelen.

(Végh György fordítása)

Giuseppe Ungaretti: A sziget

A partra, hol örök este leste a hajnalt,

töprengő erdők ős mélyéből a férfi leereszkedett,

ment fürkészve tovább,

tollak surrogásától zengett a szilaj part:

zavaros víz csikorgó

szívveréséről szakadt le a zaj.

Lárvát pillantott meg (lankadt volt ez,

majd ismét kivirult);

a lejtőnek fordulva megint, látta,

hogy nimfa az ott, s egy szilfának nekidőlve,

a fa törzsét átkarolva, alszik.

Magában az álomkép s az igazi láng közt

imbolyogva, ért egy rétre, ahol

szüzek szemében az árnyék

megsűrűsödött mint

olajfák tövén az alkony;

az ágakról lomha

sugáreső csöpögött,

itt birkák kuporogtak

áporodott melegben,

vagy kószálva legelték

a fényes fű-takarót;

a pásztor petyhüdt keze a láztól

áttetsző volt, mint az üveg.

(Fordította: Képes Géza)

Giuseppe Ungaretti: Finálé

Többé nem bömböl, nem susog a tenger,

a tenger.

Álomtalan fakó mező a tenger,

a tenger.

Szánalmat kelt a tenger is,

a tenger.

És árnytalan felhőkkel ring a tenger,

a tenger.

Komor ködöknek ágya már a tenger,

a tenger.

Halott már, nézd, a tenger is,

a tenger.

(ford: Baranyi Ferenc)

Giuseppe Ungaretti: Mindent elvesztettem

Mindent elvesztettem gyermekkoromból,

s már nem tudom magam

egy kiáltásban elfeledni.

Gyermekkoromat eltemettem

az éjszakák mélyébe,

s most láthatatlan szablyaként

választ el a világtól.

Emlékszem, ujjongón szerettelek

s most, íme, belevesztem

az éjek végtelenjébe.

Kétségbeesésem, mely folyton növelné

az életet - nincs már nekem,

torkomban elakadt, akárcsak

egy kővé vált kiáltás.

(Jékely Zoltán fordítása)

Giuseppe Ungaretti: A hajnal születése

Lenge palástban, fénykoszorúban

menekül s hívogatóan

mosolyogva kebléről

letép a leány-éj egy sápadt

parazsú virágot, s elhajítja.

Most válik el a legelső derengés

a végső vacogástól.

Ónos örvény nyílik az ég peremén.

Smaragd ujjak

furcsa pörgése

szövi a gyolcsot.

S aranyból árnyak, elnémítják a fürge,

öntudatlan sóhajokat,

patakká gyorsul a barázda.

Giuseppe Ungaretti: Vándor

A föld

egyik

részén sem

tudok

letelepedni.

Minden

új

éghajlat alatt

ahová eljutok 

érzem

hogy elvágyódom

mert

egyszer

már ehhez is

hozzászoktam.

És mindig idegenként 

távozom.

Megszületve

visszatérve rég leélt

korokból

Hogy élvezzem az élet

egyetlen legelső

percét

Egy ártatlan országot

keresek.