Rab Zsuzsa: Vízimalmok

Kelepeltek, doromboltak -
elnémultak, beomoltak.
 
A molnárok földbe dőltek,
sárga agyagot őrölnek.
 
Áll a malom, él a malom
roskatagon, hallgatagon.
 
Locsognak a rakoncátlan
fűzgallyak a Tapolcában.
 
Minek él az ilyen öreg?
Csak nyikorog, csak nyekereg.
 
Pocsolya a malomárok,
korhadt fogak a lapátok,
 
szemétdomb a döngölt udvar,
házereszig ér a dudva.
 
Áll a malom, él a malom,
roskatagon, hallgatagon.
 
Hogyha arra jár valaki,
marok búzát vigyen neki
 
szórja bele garatjába,
szórja bele utoljára,
 
kegyeletből, irgalomból -
tán még egyszer földorombol. 

Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.
 
Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta – vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

Rab Zsuzsa: De addig

De addig mennyi elfutó vonat,

de addig mennyi vertszárnyú madár,

de addig mennyi mázsás virradat,

mennyi perzselt, koromszárnyú levél,

de addig mennyi testté-lett hiány,

és mennyi karrá-nem-lett ölelés,

falakról visszapattant nevetés,

mennyi sikongó mentőautó,

mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,

mennyi nehéz kosár, hány temetés,

mennyi betű, mennyi szívpercenés,

hány nem és hány miért és hány soha,

hány mégis, hány azértsem, hány talán,

és mennyi szó, hűvösen cseppenő,

és mennyi szó, torokban, szálkaként,

és mennyi szó, szendergő ekrazit,

és mennyi ékírás a homlokon,

hány irgalmatlan, véletlen tükör,

és mennyi apró vesztett háború,

hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,

mennyi szívetrobbantó csengetés,

mennyi hazajövés, hány elmenés.

De addig, addig, addig is,

de addig, addig is,

de addig is....

Rab Zsuzsa: Ó, meddig

Ó meddig kell nekem némán vergődni érted,

idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,

s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét;

emléked híva, majd rebbentve szerteszét.

Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben

elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen;

ígérő titkokat kutatva ostobán,

kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;

mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,

enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;

s leintve részegen a hűvös ész szavát,

neveddel verni fel a néma éjszakát!

Rab Zsuzsa: Lehet

Hát még lehet? Mégis lehet? Lehet?

Virágos isten küldött tégedet!

Megint veled? veled, veled, veled?

Az ócska sláger-dallam is nevet,

sajnos, a vénkisasszony is nevet,

mitagadás, a bácsi is nevet

nevet, nevet, hogy lehet,

hogy veled,

megint veled, hogy azértis, lehet,

hogy tiporjuk vakon az éveket,

külön-külön, mégis veled, veled,

a metrólépcsőn ifjú szédület

röpít és részegít, s az is nevet

és csúfolódón nyelvet öltöget,

azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,

bócorgok majd, vénasszony, nélküled,

és zörgő szíved is szeret, szeret,

s már nem számoljuk rég az éveket,

már rég nem tudjuk, mi is lehetett,

kicsoda játszott velem és veled,

csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet -

sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?

Majd vénülök magamban, nem veled,

mint olvasón, morzsolok éveket,

pereg a múlt, a majdnem-lehetett,

és minden éjszakám veled, neked,

és minden reggelem neked, veled,

és mindig nélküled és nélküled,

halálos ágyamon, ott is veled.

Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.

Amire nem jutott szavam neked,

elmondja majd istenem-istened.

Rab Zsuzsa: Szívem ellen villanó

Minden utam hurok lett nyakamon.

Minden szavam: vesztemre-hatalom.

Jóságom: szívem ellen villanó kés.

Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Vállammal tartok roggyanó falat.

Tudom, tudom, tudom, hogy rám szakad.

Erőm is: szívem ellen villanó kés.

Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Futni! Az út hurok lesz nyakamon.

Szólni! A szó vesztemre-hatalom.

Ha rám szakadna, térdig földbe verne!

Ha rám szakadna, övig földbe verne!

Utak, kígyók, sziszegő kötelek.

Ha kioldom is, merre mehetek?

Magam vagyok a vastagfüstű égés.

Magam a szívem ellen villanó kés.

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,

söprik nyers szelek.

Heggyé tornyosult a felhő.

Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,

nyirkos fák alatt.

Nem tudom már, merre térjek,

honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében

szunnyadó telet.

Éneklek a vaksötétben

lámpásul neked.

Rab Zsuzsa: Kívüled élek

Órák, napok 

jéghártyás ablaküvegét 

lehelgetem, hogy megláthassalak. 

Gyönyörű arcod tanulom 

utcán, sínek között, örök életveszélyben, 

nem tudom hova tartó villamosokon. 

Kívüled élek, 

olyan bátran, hogy abban már 

megláthatnád a vacogást, 

ha egyszer közelről szemügyre vennéd. 

De nem is ismersz. 

Én vagyok az, 

aki meg tudom szelídíteni 

szemöldököd egymást-maró kígyóit, 

aki nem félek, hogy összezúzódom 

fekete köveiden, 

aki talán még megbirkózom egyszer 

iszonyú angyalaiddal, 

aki be merek lépni hozzád 

a magad-fonta kettős rács mögé 

és enni adok neked naponta 

és megitatlak. 

Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű. 

Érted-e még az egyszerű beszédet? 

Bogozd ki göbös sorsodat. 

Segítek. 

Aztán visszaadom. 

Kívüled élek, 

ilyen siralmas-bátran. 

Te itt keringsz, még oldozatlanul, 

csontjaim fehér izzószálai 

tízezer voltos áramában.

Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem itt maradt.

Elcseréltem vele a sorsomat.

Futamoz álmosan a zongorán,

temetőbe sétál ki délután,

gyereket pólyáz, szekrényben matat.

Valaki énhelyettem itt maradt.

Az énnekem szánt sorsot pergeti.

Ezt a kis utcát hagytam itt neki,

ezt az ecetfát nyarai felett,

hitvesi ágyat, dombos szigetet,

halálig-biztos társat hagytam itt,

ki ősszel rá meleg kendőt terít,

keresztelőket, temetéseket,

boros-toros, bő nevetéseket,

víg névnapokat, apró gondokat,

sereg rokont, derék utódokat,

lángok-falta, vad esztendők helyett

tisztes nyugalmú, hosszú életet,

s csak néha egy névtelen sajdulást:

ezt akarta – vagy mást? Valami mást?…

Valaki énhelyettem itt maradt.

Küszöbére csempésztem sorsomat.

Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.