Thomas Hardy: Egy holdfogyatkozáskor

Hová árnynak a nap rajzolta fel,
A holdon, Föld, egyszínűen mozog
Északtól délig hajló profilod
S zavarhatatlan szépségben ível.
 
Te vagy e szimmetria! Higyem el?
Úgy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy’
Vessem össze e nyugodt homlokot
A kontinensek gyötrelmeivel?
 
A roppant Emberiség ennyi csak?
Kis folt? S Isten sok nagy célja vele
Csak azt a körszeletet tölti be!
 
Csillagmértékkel csak ennyi a lét,
Népek csatái, versengő agyak,
S hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?
 
(Ford: Szabó Lőrinc)

Thomas Hardy: Az utolsó krizantém

Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.

E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?

Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?

Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.

Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?

- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.

(Ford: Vas István)

Thomas Hardy: A holdhoz

Hold, mit láttál a Föld felett,
hisz rég vagy ott,
s agg arcod nem mától ragyog?
"Ó, láttam ezt és azt sokat,
édest, nagyot
s irtóztatót is, rémeset,
én , elhagyott."

Hold, min tűnődtél egyre, mondd,
a végtelen
magányba, fönn a kék egen?
"Tűnődtem a forgó időn,
vad képeken,
élő s halott, ájult és bolond,
bús népeken."

Hold, ámultál-e valaha,
hogy mint titok,
ködpára-fátylad borított?
"Ámultam én bizony, midőn
hozzám szitok,
jaj, bú, az emberek zaja,
fölordított."

Hold, mit hiszel, ég szelleme,
reánk mi vár?
Az Élet jó-e vagy sivár?
"Ó, azt hiszem, rossz színdarab,
pörgetni kár,
Istennek is be kellene
fejezni már."

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Thomas Hardy: A férfi temetésén

Viszik nyugodni - csöndesen
vonúl a gyászmenet vele;
én hátúl megyek, idegen;
ők, család, s én, a kedvese.

Az én ruhám élénk maradt,
övékén éjsötét a szín;
de szemük könnyet nem mutat,
s engem tűzként emészt a kín!

(Szabó Lőrinc fordítása)