Somlyó György: Őszi szonett

Hagyományos. De milyen hagyományos.
Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák.
Szélcsend. És csönd. November-árvaság.
Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.

A természet. Ismétli önmagát.
A szokásos. De még milyen szokásos.
A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz.
Az ok. Mintha nem tudná az okát.

Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap-
Előtti. Mely a mélyből újra felcsap.
Önmagát önmagával mozgató.

De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak
S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt.
Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.

Somlyó György: Reggel

Énnékem nincsen reggel addig,

míg nem hallottam hangodat,

ha délre hág is már a nap:

nekem csak veled kél s hanyatlik.

A csillagrend törik-szakad,

az űri törvény benned alszik:

éjt és napot nekem te adsz itt,

s csak akkor vagyok, ha te vagy.

Felkeltem. Dolgoztam. Beszéltem.

De mindezt mintha csak mesében,

tegnapban vagy a semmiben...

Nem vagyok, míg nem vagy velem.

Szólj már, csengess, süss fel az égen.

Ébressz fel, édes reggelem.  

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret- Mesék könyve (részlet)

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. 

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. 

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. 

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. 

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. 

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. 

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. 

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. 

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. 

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. 

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. 

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. 

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. 

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. 

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. 

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.