Alekszandr Blok: Fenn már a házorom

Fenn már a házorom ködös homályba ér,
fenn fénylő ablakok s fénylő csend. Nesz se rebben
a lépcsőházban, ott már sűrüdik az éj,
ismerős remegés bolyong a szegletekben.
 
Fény csillan, remegő, kékebb az alkonyat.
Az utcán egyre nő a nyüzsgés és a lárma.
S én várlak, kései barátném, egyre csak,
alkonyodó szivem utolsó boldog álma.
 
(Ford: Lator László)

Alekszandr Blok: Év évre tűnt

  "Ismertem ama tovatűnt
mesebeli években őt"
Tyutcsev


Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,
szigoru, szép és tiszta vagy.
Hajad simább csak valamicskét,
s villant ezüstös szálakat.

Könyvek előtt görnyedten ülve
— szikár, meggörbedt hátu agg —
egy gondolatban elmerülve
nézem nyugalmas arcodat.

Igen, bennünk a régi minden.
Mint hajdan, úgy élünk veled,
megőriztük emlékeinkben
a mesebeli éveket.

Fényes hamvukat hosszu urna,
fényes lelküket kék egek
rejtik. S a múltat élni újra
mindennél kékebb, édesebb.

(Ford: Lator László)

Alekszandr Blok: A bajkiáltó madár

A roppant víztükör fölött,
melyet vörösre gyújt az este,
jövendöl s énekel, törött
szárnyát esetten leeresztve.
Jövendöl vad tatárdulást,
idejét véres erőszaknak,
tüzet, vizet, földindulást,
jókon hatalmát gonoszaknak.
Időtlen borzadályban ég
s szeretetben gyönyörü arca,
de kiált igaz jósigét
alvadt vértől cserepes ajka.

(Ford: Lator László)

Alekszandr Blok: A démon

Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
alázatosan és vakon,
hósziporkás roppant hegyekbe
ragadlak biztos szárnyakon.

Szilaj kacajjal szállva szállok
szédítő mélységek felett.
A reszketésed, borzadályod
csak lelkesít majd engemet.

Ha por-esőt zúdít az éter,
fejed kóvályog - védelek
szárnyammal, karom erejével
megóvlak, úgy szállok veled.

Fényzuhatagban, vad hegyekben,
embernemjárta réteken
tested gyönyörű isten-testem
égi tüzével égetem.

Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
milyen törpe, milyen csekély,
mily hitvány, hívságos hazugság,
amit úgy hívsz: vad szenvedély!

Ha majd elcsöndesül az este,
s te megbűvölten, szertelen,
feljebb akarsz repülni egyre
az izzó égi semmiben,

Én felviszlek, odarepítlek,
honnan csillagnak láthatod
a földet, messzinek, kicsinynek,
s földnek látod a csillagot.

S megejt, elkábít a varázslat,
és ámulattól hallgatag
nézed sok játékos csudámat,
a furcsa, új világokat.

Akkor te majd fülembe súgod
rettegve és erőtlenül:
Eressz... én meg csak rád mosolygok,
s meglebbentem szárnyam: repülj!

Isten-mosolyom láthatatlan
sugaraiban semmivé
zsugorodsz, s mint a kő, magadban
zuhansz a fénylő űr felé.

(Lator László fodítása) 

Alekszandr Blok: A város egyhangú zajában

A város egyhangú zajában,

Zsibongó zűrzavar felett,

Pusztába, éjbe, hófúvásba,

Kiszikkadt lélekkel megyek.

Értelmem szálát elszakítva,

Mindent felejtek: mit s miért...

Körül hó, vágány, házkulissza,

Előttem lángok és sötét.

Mi volna, ha megbabonázva,

Kit elhagyott az értelem,

Hazatalálnék megalázva, -

Te megbocsátanál nekem?

Te, aki távol-messze látod

Utam vezérlő fároszát,

Hóviharom mind megbocsátod,

Lázálmom éj-poézisát?

Vagy jobbat tudsz: meg sem bocsátva,

Megkongatod harangjaim,

Ne vesszenek az éjszakába

Hazámtól messze útjaim?

(Baka István fordítása)

Alekszandr Blok: Ragyoghat hold

Ragyoghat hold- az éj sötét.

Köszönthet öröm emberekre-

lelkemből esők idejét

nem űzi ki tavasz szerelme.

Lelkembe néz az éjszaka,

és gyáván visszanéz a lélek,

beteg és nincs válaszszava,

emészti édestitkú méreg.

Hideg s homályos hajnalon

az emberárba beleveszve

viszem, de nincsen oltalom,

hiába az a szent, nagyeszme:

ragyoghat hold- az éj sötét.

Köszönthet öröm emberekre,

lelkemből esők idejét

nem űzi ki a tavasz szerelme.

(Veress Miklós fordítotása)