Mihai Eminescu: Száz árbóc közül

Száz árbóc közül vajon hány
   Éri el a messzi révet,
Össze hányat tör az orkán,
   Szélverések, vízverések?

Célt vajon a délre húzó
   Madarakból hányan érnek,
Hányat fojtnak mélybe zúgó
   Vízverések, szélverések?

Kövess eszmét, hajkurászd a
   Jószerencsét; utolérnek,
Mindenütt nyomodban járva,
   Szélverések, vízverések.

Meg-nem-érthető magosság
   Marad, amit zeng az ének,
Száll örökkön, morajozzák
   Vízverések, szélverések.

(Kányádi Sándor ford.)

Mihai Eminescu: Este a dombon

Estefelé szólal a kürt szomorúan,

Ballag a nyáj, csillag vezérli az útban,

Rí a patak, surran a szűz vízű forrás,

Suttog a fűz, drága, te engemet ott vársz.

Égen a hold, az arcán szent nyugalom van,

Nagy szemedet nézi a ritka falombban,

Ütközik a csillag a harmatos égen,

Kebled a vágy, arcod a gond lepi mélyen.

Hold sugarán bomlik az éjjeli felleg,

Házak öreg ormai égre merednek,

Reccsen a kút gémje a szélbe' magában,

Füstben a völgy: furulya szól a sztinában.

S a kimerült földmívelők a kaszával

Hazafelé mennek: a tóka szavával

Zendül a völgy, egyre erősbül a hangja,

Ég a szívem messze világít a lángja.

Ó, hamarost szunnyad az esti falucska,

Ó, hamarost hozzád visz kedvesed útja,

Fűzfa alatt töltjük el szép éjszakánkat,

Folytonosan mondom én, ó, hogy imádlak.

És a fejünk egymás keblére lehajtva

Elaluszunk majd mosolyogva, sóhajtva

A fűz alatt. Ó, pazar, isteni éjjel!

Ki nem adná egész életét el?

(Ford.: Jékely Zoltán)

Mihai Eminescu: A csillagig

A csillagig, mely este kel,

Az út oly véghetetlen,

Hogy ezredévek múlnak el,

Míg fénye ide lebben. 

Lehet: már régen kialudt

A kéklő távolokban,

De rezgő fénye, a hazug,

Egünkön csak ma lobban. 

A csillagkép, mely régen holt,

Lassan suhan az égre;

Amíg nem látta senki: volt,

Ma látjuk már: de vége. 

Épp így: ha béna és süket

És éjbe hullt a vágyunk,

A holt szerelmek fényüket

Még küldözik utánunk.

(ford: Dsida Jenő)

Mihai Eminescu: Éjjel

Az éj beállt, a kályha kékes lángját

Kis pamlagomról mélán figyelem:

S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,

Egy édes álom száll rám szeliden.

Te hófehéren s édesen, mint napfény,

Mosolyogva jössz a sötétben felém;

Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,

S tekintetednek lángját érzem én.

A puha keblek illatot lehelnek,

Ölelgetés közt rám hajtod fejed;

Majd félálomban liliom kezeddel

Elsimogatod kusza fürtimet.

Megcirógatod homlokom redőit,

Lehunyt szememet csókkal illeted;

S míg csókra csókot hintesz homlokomra,

Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,

S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!

Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,

S míg el nem hervad szívemben a nyár!...

(ford: Révai Károly)

Mihai Eminescu: A tó

Sárga, súlyos vízirózsák

ülnek kék tükrén a tónak.

Sűrű erdő tava szintjén

fehér utat szánt a csónak.

S én a parton, álmodozva...

mintha tán csak arra várnék,

hogy a nád közt felbukkanjon

s rám boruljon a szép árnyék.

Mintha csónakunkban ülnénk,

mintha habmoraj dalolna,

mintha nyele a lapátnak

kezemből halkan kihullna.

Éji varázs alatt usznánk,

holdsugárral elkeverten...

fel-felcsobban az ezüst víz,

hűs szél zizzen nádon-berken.

Nem jön senki! - egymagamban

küldöm sóhajom az égnek.

Erdei tó acélkékjén

sárga vízirózsák égnek.

(ford: Hajnal Anna)

Mihai Eminescu: Az éj titkai

Mikor arany csillagokkal

Lassan közeleg az éj,

Sóhaj-árnyak imbolyognak,

Légi szellemek susognak,

És szerelmek álma kél.

Hány szívet zavar be könnyen,

Édes, múló feledésbe!

Hányat sújt le bánat-árba

Misztikus halk muzsikája,

Andalító lágy zenéje!

Két fehér árny ing, lebeg, ring,

Mint hullongó hópehely;

A fehér hold sugarában

Rám fonódva, egybeváltan

Velem örök frigyre kel.

Két angyal pedig panaszdalt

Sír e fájó éjjelen,

Mint két csillag: nászba hullva

Múlnak el, leszállva újra

Hullámodba, végtelen.

Egy gerlice fészkében hogy

Szökdell Erósz, a botor!

Mint csapongó léha lepke,

Simogatva, melengetve

Titkos álmokon kotol.

Lenne a mély ölű ködökben

Az éj vőlegénye jár,

Bűvös hangja szertekerget

Két haldokló virág-lelket,

Szerelmünknek vége már.

Mikor arany csillagokkal

Álom ül az éj szemén:

Hány mosolygó drága szívet

Hány bánatra fölfeszített

Szívet hagy itt könnyedén.

Mostoha sorsunk, hiába,

Sokszor bánt és megriaszt,

Kedvez ennek garmadával,

S a bánatnak harmatával

Kereszteli meg amazt.

(Ford: Oláh Gábor)

Mihai Eminescu :Ó, jössz-e már...

Látod: a fecske útra kél,

Hull a sápadt diólevél;

Deres a szőlő őszre jár -

Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,

Míg szemem szomjan rád tekint,

S fejem válladon elpihen

Szép szelíden, szép szelíden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,

E völgy ölén s a réteken,

S fölemeltelek, drága társ,

Hogy messze láss, hogy messze láss!

Vannak e földön mindenütt

Szép nők: szikrákat szór szemük,

De mint te, oly kedves, komoly

Nincsen sehol, nincsen sehol!

Te vagy a lelkem, életem:

Tündökölsz tisztán, fényesen;

Hol is találnék csillagot,

Mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,

Halkan csörren a holt levél,

Didereg a puszta határ -

Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(Képes Géza fordítása)

Mihai Eminescu: Mi a szerelem...

Mi a szerelem? Alkalom

A hosszú szenvedésre;

Bár tenger kínja, vágya nyom,

Nem elég neki mégse.

Futó tekintet, úgy lehet,

Amely rabságba ejtett,

De úgy betölti életed,

Hogy már el nem felejted.

És rostokolsz a sarkokon,

Az árnyban meghúzódva,

S csak egy kérdésed van: vajon

Ma láthatod-e újra?

Nincs ég se, föld se már, s bolond

Szíved szorongva hordod;

Hiszed, mit félig súgva mond,

Eldönti majd a sorsod.

Hetekre dús emlékezet,

Egyetlen lassú lépte,

Hogy biztatón fogott kezet,

És szeme rebbenése.

Üldöz fényével untalan,

Mint nap s a hold az égen;

Nappal mindig nyomodba' van

S éjed övé egészen.

Mert végzet, hogy e drága kínt

Magaddal hordd, a szívben,

S hogy úgy öleljen át, amint

Hínár ölel a vízben.

(Fordította: Kacsó Sándor)

Mihai Eminescu: Madarak között

Mért nem lettünk két madárka?

Selymes fészkünk lenne tán,

s üldögélnénk csőr a csőrben,

eresz alatt kis tanyán.

Nem jó lenne szembe nézni

pajzánkodva, begyesen?

Hát keblemen megsimulni

nem jó lenne, kedvesem?

Szinte látlak: elszökdösnél,

kergetnélek magam is

a sövényről rám pislognál -

éppen mint most, kis hamis!

Én tetőnkre visszaszállva

- míg szivemben Ámor ég -,

tollaimat felborzolnám

s fél lábomra állanék.

(fordító: Dsida Jenő)

Mihai Eminescu: Viszontlátás

- Erdő, erdő rengeteg,

Hogy folyik az életed,

Mert sok idő elszaladt,

Mióta nem láttalak,

S mióta lábam bejárt

Messze földet , hét határt. 

- Mint rég, úgy folyik sorom,

A zimankót hallgatom,

Hogy' szaggatja ágaim,

Eldugja patakjaim,

Torlaszolja útjaim,

És elűzi dalaim.

Mint rég, úgy folyik sorom

Forrás táján hallgatom

Nyáron a dojnát, melyet

Én adtam mindenkinek,

S míg a korsajuk telik,

Asszonyok énekelik. 

- Hej, szelíd folyójuúerdő,

Az idő megy, az idő jő,

Te vénülni mégse fogsz,

Egyre csak fiatalodsz. 

- Az idő? Évezred óta

Nézek csillagfényű tóba,

S mostoha vagy jó időben

Lombom, ágam zúg a szélben,

S jó idő vagy mostoha,

Nékem folyik a Duna.

Csak az ember változó,

A világban bujdosó.

De helyünk mi el nem hagyjuk,

Változatlanul maradtunk:

Folyamaival a tenger,

A föld sivatag terekkel,

Holdvilágostul a Nap,

Erdőstül a sok patak. 

(Jékely Zoltán fordítása)

Mihai Eminescu: A tegnapokkal fogy az élet

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

S szemedben mégis mindörökké

A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,

Helyére nyomban más hatol,

S az esti nap mikor lenyugszik,

Egyúttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,

Csak rajta más hullám suhan;

Úgy látod: mindig, minden ősz más,

Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,

A szép királyasszony libeg -

Még a halál is csalfa látszat,

Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek

Parányi percek, nagy korok:

Halhatatlan az Univerzum,

S a végtelen körül forog.

Ezért, ha illan ez az év is,

S a múltba mállva szétomolt,

Lelkedben ott a kincs örökre,

Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

Szemedben mégis folyva-folyvást

A mának arca tűn elő.

A csillogó s a változó táj,

Az elszáguldó földkerek:

A Gondolat fényzáporában

Örök-egyformán szendereg.

Mihai Eminescu: Kint megremeg

Kint megremeg a nyárfaág

és ablakomra koppan

Úgy érzem most: a kerten át

te jössz felém titokban.

A tóba csillag fénye hull,

s lent megdereng a mély víz 

Úgy érzem: kínom elcsitul,

s már megbékélek én is.

A hold szikrázik fényesen,

a felhő szerteszéled -

Úgy érzem: rád emlékezem

mindig, amíg csak élek.

Mihai Eminescu: Jó éjszakát

Ezernyi álmos kis madárka

Fészkén lel altató tanyát,

Elrejti lombok lenge sátra;

Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,

A sötét erdő bólogat -

Virág, fű: szendereg nyugodtan,

Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,

Nádas-homályba andalog;

Ringassanak álomba szépen

Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon

Felkél az ezüst holdvilág;

Összhang a föld, egy édes álom...

Jó éjszakát!