Fésűs Éva: Ha...

Ha visszavarrnád a letépett gombot
és összeöltenéd, ami szakadni kezdett;
ha belátnád, hogy ideje levetned
hamis gyöngyökkel díszített ruhádat,
s a büszkeléptű cipőt is lerúgnád,
amiben eltitkoltan fáj a lábad;
ha nem panaszkodnál újra meg újra,
hogy napról-napra kevesebbre futja,
mert jóságodból hitvány emberekre
áldoztál könnyelműen túl sokat;
ha csípéseid nyomát kenegetve
kihúznád a saját fullánkodat;
ha nem mindig a hegy csúcsát csodálnád,
amit a nap vakító fénybe vont,
de észrevennéd a riadt bogárkát
a lábad előtt, nehogy eltaposd;
ha ékestollú madarak helyett
a tenyeredből egyszer megetetnél
egy ázott verebet;
ha időnként a füled is befognád,
hogy annyi bolondító zaj után
meghallgasd a csend mondanivalóját;
ha egyszer végigálmodnál egy álmot
és elhinnéd a hihetetlent;
ha arra nevetnél, aki veled van
és nem azután néznél, aki elment;
ha elfogadnád tövissel a rózsát
és feltétel nélkül szeretni mernél –
milyen boldog lehetnél!

Fésűs Éva: Őszi dúdoló

Mit siratsz te kismadár?

Elrepült a drága nyár.

Búzaszem

nem terem,

köd szitál a földeken.

Tarka lepke merre jársz?

Véget ért a lenge tánc.

Itt az ősz,

csendes ősz,

lopva lép a fürge őz.

Béka mondja: kutykurutty!

Kis porontyom menj aludj.

Jó gyerek

nem brekeg,

téli álom lepte meg.

Fésűs Éva: Mottó

Valószínűleg nem leszek költő.

Tudok hallgatni évekig.

Szívemet nem az ihletett percek,

csak hétköznapok érlelik.

Szavamnak nem lesz rohanó sodra,

hogy a lét titkát oldja ki,

s nem fogok érces öntudattal

súlyos igéket mondani.

Nem vernek értem harangot félre,

mert gátakat sem szaggatok,

tisztelem itt is, ott is a partot,

amit a sorsom megszabott.

Csillag-utakhoz, nagy hivatáshoz

kis életemnek nincs köze.

Fél dióhéjban elfér, amim van,

mint a tündérek köntöse.

Nem hoztam kincset, és az igazság

arcát nekem sem tárta fel.

Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta,

melyben az ég magára lel.

Fésűs Éva: Láttad-e?

Láttad-e az erdőt, láttad-e a völgyet,

mikor megbűvölte május mosolygása?

Mikor a madarak zengve összegyűlnek

új fészek-rakásra,

s tavaszt ünnepelnek lelkendező fecskék,

én is velük együtt dalolni szeretnék.

Láttad-e a mezőt nyárban tündökölve,

hogy a két szemedet is be kellett hunynod?

Amikor a réten minden kis pipacsot

a nap lángra gyújtott,

s kakukk kiabálja: hány esztendőm lesz még,

kibuggyanó kedvvel kacagni szeretnék!

S láttad-e az embert sötét arccal járni,

amint gyöngyvirágot tördel le a lépte?

Ijedten, fürkészve nézek a szemébe,

nézek a szívébe,

mint hogyha elveszett kincseket keresnék,

s mindig csak zokogni, zokogni szeretnék.

Fésűs Éva: Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék,

pillanat-életem szilánkja,

mit a halál tesz majd lapátra.

Mégis szeretném elmondani még

a boldogság káprázatát,

amely vasmarkú fájdalmak között is

annyiszor rámtalált.

A tüskéket hitemnek rózsafáján,

s konok kapaszkodásomat

a Gondviselés szalmaszálain,

mikor cserbenhagytak az álmaim.

Az események könyörtelenségét s azt a csodát,

ahogyan mégis mind hasznomra vált.

Beomlott reménységek romjain

tücsökmuzsikás szavak vigaszában

az örökérvényű mesék

mindent megoldó képletét,

s ahogy felrázták alvó szívemet

a szeretet áramütései,

amikor emberszemek sugarával

emberentúlról üzent Valaki.

A harcokat hitvány magammal, 

amikor elfordult az angyal;

kétségeket és bizonyságokat,

egész esendő voltomat,

s közben a kegyelem

keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit

lehajtott fejemen.

Lassan elengedő gyökereimben

érzem a remegést,

s egy mámorító titkot,

hogy élni nagyon szép volt.

Csak ezt akartam elmondani még.

Fésűs Éva: Csak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés,

mégse halaszd el holnapig;

részekbol teljesül az egész,

nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,

- nincsenek garasos csodák, -

de valaki örülni fog

még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,

és sok beszéd elrejtheti,

ha rábukkannál, melyik az,

ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,

hogy messzi célodat elérd,

de ne csüggedj, 

Aki szeret

ugyanígy elindul feléd.

Fésűs Éva: A lényeg

A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,

a vallomásban az,

ami kimondhatatlan,

csókban a búcsúzás

vagy nyíló szerelem,

egyetlen csillagban a végtelen.

Levélhullásban erdők bánata,

bújócskás völgy ölében a haza,

vetésben remény, moccanás a magban,

kottasorokban rabul ejtett dallam,

két összekulcsolt kézben az ima,

remekművekben a harmónia,

részekben álma az egésznek,

és mindenben a lényeg,

a rejtőzködő, ami sosem látszik,

de a lélekhez szelídült anyagban

tündöklőn ott sugárzik.