Tanultam, jaj, bölcseletet,
Meg orvoslást, no meg jogot,
S hittem, sajna, a hitemet:
Magoltam bízvást éjt-napot.
Most állok itt, bolond, szegény,
Mint azelőtt, oly balga lény!
Nevem magiszter, doktor a nevem,
S már vagy tíz éve hajtom, heccelem
Föl-le, föl-le és keresztül-kasul
Diákjaimat cudarul —
És látom, semmit, semmit nem tudunk!
Legyen akár, hogy belepusztulunk.
Több szorult fejembe, mint a sok tuskónak,
Firkásznak, doktornak, hunyorgó papoknak,
Skrupulus, kis aggály nem kerülget,
Kiállok pokolnak, ördögöknek —
Fizettem érte minden örömömmel,
S nem képzelem, hogy jól látok eszemmel,
Nem képzelem, hogy bármit is tanítsak,
Térítsek embert, bárkit megjavítsak.
Se posztó, se pénz nem enyém,
Nincs hírnevem a földtekén.
Kutyának se kell már az ilyen élet!
Ezért, nemrég, a mágiának élek,
Hátha szól a szellemi száj,
S a titok többé nem homály,
Hogy ne izzadjon homlokom,
Ha mondanom kell: Nem tudom!
S hogy mitől világ a világ,
S mi tartja össze anyagát,
Kutatom én a tért, a sejtet,
S szavakban túrni elfelejtek.
Bár látnád, hamvas telihold,
Hogy meghalok, elhamvadok:
Veled virradtam ágyamon
Sötét éjjelen egykoron,
Könyvem sütött, sápadt a lap,
Sápadt barát, én láttalak!
Ah! ballagnék hegyekbe föl,
Míg fényed kedvesen ölel,
Barlangba bújnék a szellemekkel,
Mezőn bolyongnék, ha jön a reggel,
Tudás gőzétől szabadulnék,
S a harmatodban jót fürödnék!
Ah! börtön ez? Ezer a rács.
Nyirkos, sötét lyuk, gúvadás,
Hol szűrt még a fény is, s fakón
Szivárog be az ablakon!
Nagy halom könyv, csak álldogál,
Féreg rágja, por ellepi,
S tetőig terjed a homály,
S papirok füstös halmai —
Szelencék körben, üvegek,
Szájukban furcsa eszközök,
Matuzsálemi kis szöszök —
A te világod, világlott neked!
S még kérdezed, vajon szived
Miért szorong-szúr szüntelen?
S egy rejtelmes, riadt keserv
Miért csücsül életeden?
A tarka Természet helyett,
Hová az Úr embert rakott,
Téged doh és penész temet,
Repedt csontok, csonthalmazok!
Ki! Föl! Gyerünk! Vár a világ!
S e könyv, Nostradamus kezét
Is látta könyv tán balgaság,
Utadra tán nem épp elég?
Csillag kinyílik egyhamar,
Természet majd levetkezik,
Lélek libeg lángjaival:
Két szellem egymáshoz szokik.
Száraz töprengés mit sem ér,
Nem beszélnek a szent jelek —
Szellemek, szótok ideér:
Ha hallotok, beszéljetek!
(Fordította: Báthory Csaba)
