A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Johann Wolfgang Goethe. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Johann Wolfgang Goethe. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 26., szombat

Johann Wolfgang Goethe: Boldog vágy

Halld, de csak a bölcsnek mondd el,
Mert kigúnyol a tömeg –
Hogy oly lényt magasztalok, mely
Láng-halálba vágyva megy.

Hűs éjben, szerelmi kéjben,
Nyerve, adva létedet:
Ismeretlen vágy hevében,
Hol egy kis mécs integet,

Nem maradhatsz a homályba’,
Melynek árnya elborít;
S magasb párzás édes vágya
Oda szállni bátorít.

Messzi távol mitse’ gátol,
Szállasz, megbüvölt gyanánt –
S végre, míg a fénybe vágyol,
Összeperzsel, hajh, a láng!

S míg csak nem vagy erre kész,
Hogy meghalva élj újonnat:
Szomorú vendége lészsz
E szomorú honnak!

(Ford: Szász Károly)

2021. augusztus 28., szombat

Johann Wolfgang Goethe: A hárfajátékos dala

Ki kenyerét könnyekkel sosem ette,
ki párnájáról nem fordult a falnak
s nézett gyötrelmes, hosszú éjjelekbe:
nem ismer benneteket, égi hatalmak.
Belökitek az életbe az embert,
hogy vétkezhessen s űzze a gyönyört,
ti meg fenn ültök s nézitek, mint szenved,
mert minden bűnért bosszút áll a föld.

(Fordította: Faludy György)

Johann Wolfgang von Goethe: Faust (részlet)

Tanultam, jaj, bölcseletet,
Meg orvoslást, no meg jogot,
S hittem, sajna, a hitemet:
Magoltam bízvást éjt-napot.
Most állok itt, bolond, szegény,
Mint azelőtt, oly balga lény!
Nevem magiszter, doktor a nevem,
S már vagy tíz éve hajtom, heccelem
Föl-le, föl-le és keresztül-kasul
Diákjaimat cudarul —
És látom, semmit, semmit nem tudunk!
Legyen akár, hogy belepusztulunk.

Több szorult fejembe, mint a sok tuskónak,
Firkásznak, doktornak, hunyorgó papoknak,
Skrupulus, kis aggály nem kerülget,
Kiállok pokolnak, ördögöknek —
Fizettem érte minden örömömmel,
S nem képzelem, hogy jól látok eszemmel,
Nem képzelem, hogy bármit is tanítsak,
Térítsek embert, bárkit megjavítsak.
Se posztó, se pénz nem enyém,
Nincs hírnevem a földtekén.
Kutyának se kell már az ilyen élet!
Ezért, nemrég, a mágiának élek,
Hátha szól a szellemi száj,
S a titok többé nem homály,
Hogy ne izzadjon homlokom,
Ha mondanom kell: Nem tudom!
S hogy mitől világ a világ,
S mi tartja össze anyagát,
Kutatom én a tért, a sejtet,
S szavakban túrni elfelejtek.

Bár látnád, hamvas telihold,
Hogy meghalok, elhamvadok:
Veled virradtam ágyamon
Sötét éjjelen egykoron,
Könyvem sütött, sápadt a lap,
Sápadt barát, én láttalak!
Ah! ballagnék hegyekbe föl,
Míg fényed kedvesen ölel,
Barlangba bújnék a szellemekkel,
Mezőn bolyongnék, ha jön a reggel,
Tudás gőzétől szabadulnék,
S a harmatodban jót fürödnék!

Ah! börtön ez? Ezer a rács.
Nyirkos, sötét lyuk, gúvadás,
Hol szűrt még a fény is, s fakón
Szivárog be az ablakon!
Nagy halom könyv, csak álldogál,
Féreg rágja, por ellepi,
S tetőig terjed a homály,
S papirok füstös halmai —
Szelencék körben, üvegek,
Szájukban furcsa eszközök,
Matuzsálemi kis szöszök —
A te világod, világlott neked!

S még kérdezed, vajon szived
Miért szorong-szúr szüntelen?
S egy rejtelmes, riadt keserv
Miért csücsül életeden?
A tarka Természet helyett,
Hová az Úr embert rakott,
Téged doh és penész temet,
Repedt csontok, csonthalmazok!

Ki! Föl! Gyerünk! Vár a világ!
S e könyv, Nostradamus kezét
Is látta könyv tán balgaság,
Utadra tán nem épp elég?
Csillag kinyílik egyhamar,
Természet majd levetkezik,
Lélek libeg lángjaival:
Két szellem egymáshoz szokik.
Száraz töprengés mit sem ér,
Nem beszélnek a szent jelek —
Szellemek, szótok ideér:
Ha hallotok, beszéljetek!

(Fordította: Báthory Csaba)

2018. június 3., vasárnap

Johann Wolfgang Goethe: Vadrózsa

Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém,
nem szakítsz le mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

A fiú letépi már
a rózsát a réten.
Jajgat, szúr a rózsaszál,
tolvajával szembeszáll,
nem menekszik mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

(Képes Géza fordítása)

2016. február 7., vasárnap

Johann Wolfgang Goethe: Viszontlátás és búcsú

Szívem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet:
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdőszélen a homály.

Felhődombról nézett csak a hold, csak
sandítva, párái mögül,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körül:
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyúlladt szívemnek!
ereimben micsoda láng!

És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szívem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arca rózsa illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt - istenek! - amit csak
reméltem, érdemtelenül!

De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
mennyi mámor a csókjaidban!
szemedben mennyi fájdalom!
Mentem: láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

2015. december 7., hétfő

Johann Wolfgang Goethe: Charlotte von Steinhoz

Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövőnket sejtse szüntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelőn egymás szemébe néz és
tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szívét,
céltalan lebeg, s fájdalomba
váratlanul taszítja a lét,
ujjong, ha az égre új sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe,
hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiú nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyítja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mit akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,
s nővérem voltál vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
mérsékelted a vadlázú vért,
és a szétdúlt szívnek nyugovása
angyali karodban visszatért.

Könnyed bűvölettel megkötötted
s elfeledte, hogy rohan a perc,
volt-e boldogabb, mit amikor előtted,
lábaidnál, hálásan hevert,
érezte, hogy jobb lett a szemedben,
megdobogni szíveden szívét,
ösztönét ragyogni fényesebben
s csitulni a heves ifjú vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,
halk emlékezéssé finomult,
fájdalom a jelen, és örökké
valóság a szívünkben a múlt.
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.
Félhomály csak delelő napunk.
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
már mi nem változhatunk.

(Ford.: Vas István)

2015. augusztus 8., szombat

J. W. Goethe: Szélcsend a tengeren

Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.

Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyú messzeséget
egy hullám se töri meg.

(Szabó Lőrinc fordítása)

2015. március 13., péntek

Johann Wolfgang Goethe: Talált kincs

Jártam az erdőt,
csak úgy, magam,
könnyü bolyongás
vitt céltalan.

Egy kis virág nyílt
az útfelen;
mint csillag, égett,
mint drága szem.

Már nyúltam érte,
de suttogott:
Ha leszakítasz,
elhervadok!

Erre tövestől
kivettem őt:
virulj a kertben,
házam előtt!

Ott jól beástam
gyökereit;
egész bokor már
és úgy virít!

(Szabó Lőrinc)

2015. március 7., szombat

Johann Wolfgang Goethe: A holdhoz

Fényködökkel völgy s bozót
újra megtelik,
végre hát feloldozod
lelkem nyűgeit:

enyhítő tekinteted
tájamon pihen,
mint sorsom vigyázza egy
hű, baráti szem.

Szívem érzi víg napok
s bús napok nyomát,
bú s öröm közt ballagok
a magányon át.

Folyj, csak folyj, kedves folyó!
Víg sosem leszek,
hűség, csók és tréfaszó
mind, mind elveszett.

Mégis bírtam hajdanán
mind e földi jót!
Csakhogy - és ez nagy baj ám! -
nincs feledni mód!

Zúgj, folyó, a völgyön át,
meg ne állj sehol,
dalomnak melódiát
te sugallj, mikor

téli éjjel földagadsz
s tombolsz, vagy pedig
duzzasztod a dús tavasz
zsenge bimbait.

Boldog az, ki félreáll,
s nem gyűlölködik,
szívbéli társat talál,
együtt élvezik,

mire más percet se szán,
s mi látatlanul
keblünk labirintusán
éjjel átvonul.

(ford: Kálnoky László)

2015. január 12., hétfő

Johann Wolfgang Goethe: Szerelmes, minden alakban

Bár volnék fürge hal,
mely táncol és nyilall.
Ülnél a horognál,
engemet kifognál.
Bár volnék fürge hal,
mely táncol és nyilall.

Bár volnék drága ló,
kisasszonynak való.
Vagy hintód, mely ölében
útravinne szépen.
Bár volnék drága ló,
kisasszonynak való.

Bár volnék én arany,
szolgád úntalan.
Kiadnál és mindig újra
visszatérnék gurulva.
Bár volnék én arany,
szolgád úntalan.

Volnék hű, szüntelen,
s újulna kedvesem.
Ígéreten kötözne,
otthon ülnék örökre.
Volnék hű, szüntelen,
s újulna kedvesem.

Bár volnék öreg,
ráncos és hideg;
Bármit megtagadnál,
az se volna baj már.
Bár volnék öreg,
ráncos és hideg.

Bár volnék majom,
mókás, víg nagyon;
fájna valami néha:
elűzné azt a tréfa.
Bár volnék majom,
mókás, víg nagyon.

Volnék bárányszelíd,
oroszlán, büszke szív;
híúz-szemmel figyelnék,
szereznék róka-elmét.
Volnék bárányszelíd,
oroszlán, büszke szív.

Volnék bármilyen,
tiéd volnék, szívem,
királyi adománnyal
adnám magam által.
Volnék bármilyen,
tiéd volnék, szívem.

De én csak én vagyok,
vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
fess magadnak szebbet.
De én csak én vagyok,
vedd, mit adhatok.

(ford: Nemes Nagy Ágnes)

2014. december 26., péntek

J. W. Goethe: Ami isteni bennünk

Legyen jó és nemes,
segíteni kész az ember!
Mert csak ezáltal
különbözik a többi
eleven lénytől,
melyet megismert.

Üdv a nem-ismert
lényeknek ott fenn,
kiket sejtünk!
Hasonlítván reájuk 
emberi példa tanítson
a hitre, hogy élnek.

 Mert a természet
bizony közömbös:
leragyog a nap
jóra, gonoszra,
s egyképpen árad
latorra, dicsőre
a csillag-, a holdfény.

 Szél, ár, jégverés,
zivatar - mind megyen
a maga útján,
s erre, amarra is
elsietőben 
sújtva lezúdul.

 Lám, a szerencse is 
kapkod a tömkelegben;
hol fürtös ártatlanság 
akad kezébe,
hol meg egy bűnös
kopasz kobakja.

 Örök vas-törvény
kemény szabálya
szerint kell élnünk,
létünk köreit
rendre bejárva.

 Csupán az ember 
győzi a Lehetetlent;
különbséget tesz,
ítél és kiválaszt,
s megálljt parancsol
a pillanatnak.

 Néki szabad csak 
büntetni a rosszat,
jutalmazni a jót,
gyógyítani, óvni,
minden tévelygőt, bolyongót
hasznosan összefogni.

 S a halhatatlanoknak 
mi akként hódolunk,
miként ha embereknek,
kik nagyban művelik, mit
legjobbikunk kicsinyben
tesz vagy tenni szeretne.

 A jó ember legyen 
nemes, segíteni kész!
Alkosson fáradatlanul
hasznosat és igazat;
legyen ő ama sejtett 
lényeknek mintaképe itt.

(ford. Garai Gábor)

2014. október 15., szerda

J.W.Goethe: Egy és Minden

A végtelenben felmerülni
kész az egyén megsemmisülni;
ott elmúlik minden csömör.
Sóvár akarat, vágy, igénnyel
terhes kűzdés, szigorú kényszer
helyett a nemlét nagy gyönyör.

Világlélek, hass át lobogva!
a Világszellemmel birokra
tőled kap erőnk szent jogot:
szállunk, baráti Szellemekkel,
vezérlő, legfőbb mesterekkel,
Ahhoz, ki mindent alkotott.

S a teremtést újjáteremtve,
mert másképp holttá merevedve,
épít a Tett örök keze;
és ami nem volt, tündökölve
lesz most az ég új napja, földje;
pihenés nincs sehol sose.

Hasson át, alkosson a munka,
kiforrva s tovább alakulva;
perc szünet is csalóka kép.
Az Örök Láng ég; futva, küzdve;
mert minden csak megsemmisülve
őrizheti meg életét.

(Szabó Lőrinc fordítása)

2014. június 1., vasárnap

Johann Wolfgang Goethe: Könnyek vigasza

Miért vagy oly szomorú, mikor 
itt mindenki nevet ? 
Valld csak be: sírtál, biztosan; 
mutatja szemed. 

"S ha sírtam is, elbújva; - az 
nekem volt fájdalom; 
s oly édesen szakad a könny: 
könnyít a kínomon. " 

Barátok vidám köre hív, 
ne vesd meg a szívét, 
s ha vesztettél, közöld velünk, 
mi az a veszteség. 

"Ti mulattok s nem sejtitek, 
engem szegényt, mi bánt. 
Nem veszteséget siratok. 
csak egy ,csak egy - hiányt." 

akkor meg rázd föl magadat ! 
Fiatal vagy. A te 
korodnak van még mersze és 
küzdeni ereje. 

"Azt megszerezni nem tudom, 
ahhoz kevés vagyok. 
Úgy ragyog , és oly messze ,mint 
fönt az a csillag ott." 

Csillagra nem vágyunk. 
Ha szép, hát örülünk neki, 
s a derűs éjben jólesik 
rá föltekinteni. 

"tekintek én rá, napra-nap 
s ez minden gyönyöröm; 
de éjeim hadd sírjam át, 
míg jólesik a könny. "

(Faludy György fordítása)

2014. március 23., vasárnap

Johann Wolfgang Goethe: Boldog vágyakozás

Most a bölcseknek beszélek,
mert a többi gúnnyal vár itt:
akkor élet csak az élet,
hogyha lánghalálra vágyik.

Szerelemnek estje, melyben
nemzettél, mely téged nemzett,
elfog furcsa sejtelemmel
lassan égő gyertya mellett.

És egy percig sem maradnál
lenn, az árnyban éjszakázva,
új kívánság elragad már,
föld, magasabb rendű nászra.

Téged messzeség sem tör le,
szomjazod a fényeket,
szállsz, pillangó, megbűvölve,
s már a láng elégedett.

És amíg ez nem a tiéd:
élet a halálban-
bús vendég vagy, nem egyéb,
földön és homályban.

2014. március 16., vasárnap

Johann Wolfgang Goethe: Talált virág

Az erdőn jártam 
Magánosan, 
Mit se keresve, 
Szándéktalan. 

Árnyékból pislant 
Egy kis virág, 
Mint csillag kedves, 
Mint szemvilág. 

Letéplek, mondom. 
Ő így felel: 
Ha leszakítasz, 
Hervadnom kell. 

Mind gyökerestül 
Kiástam hát, 
Lakomba vittem, 
Kertembe át. 

Ott elültettem 
Biztos helyen, 
S most is virágzik 
Szépségesen. 

2014. február 20., csütörtök

Johann Wolfgang Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél;

Mit akar?- kérdd meg minden naptól
és minden nap felel majd akkor;

Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.

2014. február 13., csütörtök

Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi 
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!

2013. december 17., kedd

J. W. Goethe: Vándor éji dala



Immár minden bércet
csend ül.
Halk lomb, alig érzed,
lendül:
sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
te is nemsokára,
nyugszol, ne félj.

2013. december 13., péntek

Johann Wolfgang Goethe: Mintha...


Mintha
a tested lennék úgy érezz
mintha egy válasz lennék úgy kérdezz
mintha
az utad lennék úgy kövess
mintha
már tiéd lennék úgy szeress

mintha
a szavam lennél úgy beszélj
mintha
csak igaz lennél úgy is élj
mintha
csak napom lennél úgy égess
mintha
az élet lennél úgy éltess
színes széles a csend
ha itt vagy
csend velem

mintha
a vágyad lennék úgy higgy bennem
mintha
egy dallam lennék hallgass engem
mintha
csak véred lennék éltesselek
mintha
csak benned élnék érezzelek

színes a csend 
nézd én már majdnem, elfeledtem hinni
s újra érzem hinni lehet
hinnék neked
mindenki azzá lesz amivé tette
a szeretet és a gyűlölet
megváltottál
itt vagy velem újra nekem
nézd, én már majdnem elfeledtem sírni
s újra érzem könnyem meleg
könnyed meleg

Te hoztad el

mindenki vére piros mégis mindenki
más és másképp szeret
Te így tudtál

2013. november 27., szerda

Johann Wolfgang Goethe:Tündérkirály


Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"
- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng...'
"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."
"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám."
- Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'
"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél."
"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon, -
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük."
- Hát nem látod... ott - nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -'
"Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves fűzfák törzse ragyog."
"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"
- Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:
megragad - elvisz a Tündérkirály...'
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.