Baranyi Ferenc: Galambnyi suhanás

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Mintha égő kazal fölött galamb suhanna
vagy légörvényeken szirom lebegne át,
szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát.
Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül,
mikor csatánk egén a szép arc felfehérül
s már nem is háború, de röppenés a nász,
égő kazal fölött galambnyi suhanás -
nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Baranyi Ferenc: Miattatok ...

Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és mára már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond
rágatlan enni meg?
Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.
S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék - a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.

Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

Párizsban a Hortobágy poétája
percig feledte a magyar ugart,
(Szent Mihály útján korzózott a nyár és
dalolt a Szajna-part),

de otthonról az ősz, a gond utána
szökött egy pillanatra nesztelen,
s a költő őszi kedvvel ment tovább a
Boulevard Saint Michelen.

Szívében akkor íve tört a nyárnak:
a Gare de l'Estre fázósan vonult,
s - föl-földobott kő - ősz-kopár hazája
földjére visszahullt.

... Párizs nyarában könnyed volt a szívem
akár a Szajna-parti énekek,
nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
a faleveleket,

csupán valami ősi nyugtalanság
emléke borzolt lombok ágbogán,
hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
merről üzent az ősz egy délután,

hogy még a messzi nyárban se feledjem:
hol a hazám.

Baranyi Ferenc: Tótágas

A baltás gyilkos mennybe megy –
pokolba nem jutnak ma latrok,
a sas repesve fog legyet,
farkasfalkák lakják az aklot,
szobor szarja le a galambot,
amely talpazatára szállt,
babért tövisre vált a bajnok,
mert itt már minden fejreállt.

Mohamedhez megy – lám – a hegy,
s Rómába nem mennek harangok,
mínusz kettő az egy meg egy –
a nulla is fölé magaslott,
az ördög hirdet békeharcot
s angyalt mímelve szít viszályt,
ma csicskás is lehet parancsnok,
mert itt már minden fejreállt.

Gazdit pórázon tart az eb,
pásztort terelgetnek a barmok,
sügér delfinre vet szemet,
szeleket zörgetnek harasztok,
bércnek vakondtúrásnyi halmok
szabnának magasság-határt,
hogy zerge tiszteljen varangyot,
mert itt már minden fejreállt.

Herceg, a harcot jobb feladnod,
gazokban úgysem tenne kárt…
Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
Miután minden fejreállt?

Baranyi Ferenc: A nyolcadik ajtó

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
 
Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull –
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy – s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?
 
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna – mint sok asszony –
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!
 
Enyém most már minden éjjel –
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

Nincs mit mondanom -

nincs mit mondanod.

Szemed jégvirág borítja -

már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod -

nincs mit mondanom.

Párosan viselt magányunk

súlya nem megosztva nyom:

egészben a válladon,

egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:

rádtalálnom nem öröm,

tűnt ölelés emlékétől

únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.

Önvédelemből hagylak el

s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.

A szív nem nézi, mit cipel,

csak éppen már nem bírja el.

Baranyi Ferenc: Porvers

 Akit egyszer porig aláztak:

 porig kell azért lehajolni,

      a méltósága-vesztett sorshoz

      méltósága-vesztve igazodni.

      Előtted ember ráng a porban?

      Megértem, belerúgni könnyebb.

      Még emberibb átlépni rajta

      könnyed sikkjével a közönynek.

      Mentséged is van, ha a lelked

      bátortalan feddése rád vall?

      másokért őrzött tisztaságod

      nem szennyezheted más porával.

      Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,

      és hát derekad roppanó is,

      ápolt tüdődet is belepné

      a talajmenti szilikózis,

      hát nem hajolsz porig, ha porból

      akármi hív: kincs, ócska holmi...

      Pedig akit porig aláztak -

      porig kell azért lehajolni.

Baranyi Ferenc: A kecskekörmök regéje

Szép és gőgős volt a királylány,

rettegték és csodálták,

Balatonparton, Tihanynak táján

őrizte mindig a nyáját.

Kecskéinek sugarat felidéző

aranyból volt a gyapja,

ám ő rideg volt, mint az ékkő

s hold hűse terült el rajta.

Nem bírta szóra sem ember, se kecske,

hallgatott éjszaka s nappal,

nem méltatott senkit feleletre -

furakodott a szavakkal.

Hullámkirályfi lelke morajlott

érte a kínteli vágytól,

egyre fülelte a partról a hangot,

bízva, hogy egyszer a lány szól.

Ám a lány ajka néma maradt,

szorosra zárta a gőgje,

a Hullámkirályfinak szíve szakadt,

bánata lassan megölte.

Haragra lobbant Hullámkirály

s fiáért bosszút állott,

vad áradatát nyögte a táj,

dúlta a parti világot.

Mélybe ragadta a nyájat a víz,

eltűnt, el a sok csudakecske,

ámde a körmüket azóta is

kiszórja a tó a fövenyre.

S a gőgteli pásztor sorsa se másabb:

magába zárta egy sziklaüreg

s szajkózza azt, amit rákiabálnak

azok, akiknek egy szót sem vetett.

Szép és gőgős volt a királylány:

nagy nyája adta a rangját,

Balatonparton, Tihanynak táján

hallani most is a hangját.

Baranyi Ferenc: Non-sens

Szeretni foglak tegnapig.

Jövőd múltamba érkezik,

s múltadba érkezik jövőm.

Csak tegnapig szeress, de hőn.

Mielőtt megismertelek,

már rég szakítottam veled.

Nem is tudtad, hogy létezem,

és rég szakítottál velem.

Elválunk végleg, mielőtt

megjelentünk egymás előtt.

Én jobbra el - te balra át.

S most jobb a ballal egybevág.

Kiadtad utamat s utad

kiadtam én is. Menj. Maradj.

Te érted ezt? A távozó

nem el, de feltűnik. Hahó,

hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!

Isten hozott! Isten veled!

s te tőlem énhozzám szaladsz,

előlem is hozzám szaladsz -

ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan. Képtelen.

Szerelem ez?

Alighanem.

Baranyi Ferenc: Hajsza

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes.

Örök vagy.

Az esztelen futással, az ember néha felhagy,

s megáll egy pillanatra szétnézni,

jössz-e még, bírod-e még a tempót?

S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén,

jössz még utána, mint az árnyék,

odavet egy pillantást, s elégülten továbblép.

Meddig bírod még? Meddig?

Elég neked csak ennyi?

Elég neked, hogy néha megállok pihenni?

Elég neked, hogy néha elfáradván az útban,

azért érek nyomodba, hogy magamat kifújjam,

és utána futni kezdjek más nők, más vágy után,

megújult erőmmel, s erőddel ostobán?

Meddig bírod még? Meddig?

Két éve, hogy követsz már.

Két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,

mégis rohansz utánam.

Rohansz, szíved dobog,

mert jól tudod, időnként, úgyis megfordulok.

Mi lenne, hogyha eltűnnél örökre?

Mi lenne, hogy ha belevesznél a ködbe,

s nem érezném a nyomomban holtbiztos követésed

és eltűnnék, egy magamba süllyesztőjén a térnek?

Biztos vagyok benned, míg rohansz utánam,

de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,

s akkor tudnám valóban mit se érek,

ha végképp nem lehetne nyomomban tudni téged.

Futunk.

Konok futással. Én elöl te hátul.

Te kétségbeesetten, én esztelen, galádul.

Sokan futnak előttem.

Előtted én futok.

Óh, irgalmazz magadnak! Állj meg!

S megfordulok.

Baranyi Ferenc: Maradt még?

Maradt még bennem valami,

ami szerethető?

Vagy lelkemnek jobbik felét

megette az idő,

és már csak az maradt,

mi kőkemény, rideg,

amit az idő sem bolond rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem

magammal azt, aki

tűrhetőbb változatomat

sem könnyen bírta ki,

egén felhő miért legyen,

ki nap-féléje volt?

Tűzben a gyémánt szén leszen,

akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így

táplálni másokat?

Kipergett zsákomból - amit

adnék- a búzamag.

De esküszöm: miattatok

megkeresem, ha van

lelkemnek olyan szeglete,

mely még árnyéktalan.

Baranyi Ferenc: Házi feladat

Jaj, istenem, hogyan szeressem?

Egy mód marad csupán: nagyon.

Egymásnak tőr vagyunk mi ketten

és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,

de nélküle nem élhető,

ha összeadsz két gyöngeséget -

kijöhet abból egy erő.

Ilyen a matematikája

a szerelemnek - logika

nincs benne. Egyetlen akadálya:

osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre

s balgára végzetes lehet -

saját dugába dől, ha össze

nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:

ő velem összeosztható.

Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.

S majd jegynek jó lesz rá a jó.

Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,

csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,

hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?

Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,

nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:

a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,

hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,

hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva

űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,

és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,

nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.

Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,

melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,

mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,

csak titkos lebbenését érzékelik a partok.

Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,

és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,

és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,

amit magam se hallok és mégis megvígasztal.

De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,

és hallgattál az első kijózanult varázsnál,

nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,

csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.

S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,

Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,

vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,

hidd el: téged silányít a roskadó alázat,

tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,

a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

Várj meg, én kedvesem, sötétedik már -

és nélküled csak rettegés az alkony.

Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,

mert félek s fázom itt a puszta parton!

Pedig szép volt az erdő és a nádas -

hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,

nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,

még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,

megtévesztett a sugárzás az égen,

aranya hullt a kőre, vízre, fára

izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem -

s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!

Sohase hidd a zengő fényt öröknek,

mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,

mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

Baranyi Ferenc: Nem szabad ...

Nem szabad soha visszanézni

Visszahozni eltűnt arcokat

A múlt emlékét felidézni

S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék

Fakuljon meg, hogy elfeledjék

Nem szabad soha visszavárni

Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.

Új boldogság kell, nem a régi.

Nem szabad soha visszanézni.

Baranyi Ferenc: Kék madár - zöld fák

A mesebeli madarat

elfogjuk olykor, hogy utána

úgy dönthessünk: legyen szabad.

S szorosan az ablakhoz állva

eresztjük el a messzi ég

felé, mely húzza ismerősen -

s akkor a madár színe kék.

Csak akkor. Mindig eltűnőben.

Nincs más, csak ez a pillanat,

mely tollait kékkel befújja,

hiszen pihéin átszalad

a sugárzó mennybolt azúrja

és hiteti, hogy élni szép:

van Kék Madár, mely visszaszállhat!

S engedek én is kicsikét

az illúzió igazának,

hisz ez a szárnyalás visz el

a boldogsághoz, mert iránya

cikcakkos, tört íveivel

ráröpteti szemünk a fákra,

s meglátjuk végre a csodát,

mit addig is kínált az ablak:

zöldellnek, zöldellnek a fák!

S ez hihetőbb örömet adhat.

Baranyi Ferenc: Rózsa

"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak

egyetlen példányban létezik a csillag-

milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog

legyen, ha a csillagokra pillant."

(Saint-Exupéry: A kis herceg) 

Egy példány van csupán a csillagmilliókon

belőle is, aki az én egyetlenem,

tüskéit önmaguk próbájától megóvom,

hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,

tépné csokorkötő, legelné báva bárány

s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,

tüskéi - úgy hiszi - túltesznek harci lándzsán

s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.

Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem

és holtig meghagyom önáltató hitében,

hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.

Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,

serkedő véremet ejtem sziromzatára,

hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.

Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb

Sosem a búcsúlevelek,

nem a szakítás, nem a könnyek

jelentik azt, hogy elköszöntek

örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován

más combra áttévedt tekintet,

a türelmetlenül leintett

hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod

a kedvesed-harapta almát

vagy mikor gyönge diadalmát

meghagyni színleg sem tudod

mikor először áll meg úgy

pillantásod a kedves arcán,

hogy nem vidámodsz fel nyugalmán

s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér

egy perccel hamarább megalvad

és mikor csók közben magad vagy -

szerelmed véget akkor ér.

Baranyi Ferenc: Miattatok

Maradt még bennem valami, 

ami szerethető?

Vagy lelkemnek jobbik felét 

megette az idő, 

és mára már csak az maradt, 

mi kőkemény, rideg, 

amit az idő sem bolond 

rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem 

magammal azt, aki 

tűrhetőbb változatomat 

sem könnyen bírta ki, 

egén felhő miért legyen, 

ki nap-féléje volt?

Tűzben a gyémánt szén leszen, 

akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így 

táplálni másokat? 

Kipergett zsákomból - amit 

adnék - a búzamag. 

De esküszöm: miattatok 

megkeresem, ha van 

lelkemnek olyan szeglete, 

mely még árnyéktalan.

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az ugyse vagy

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna-macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt néhány

jólidőzített szemtelenség-

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért

s csodás-ívű szádért dicsérlek:

arcod ne fesse hála -pír,

inkább harag -piros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egy más próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.