A mai napon Robert Burns, Skócia nemzeti költőjének életét és munkásságát ünnepeljük! Burns 1759-ben ezen a napon született, és azóta olyan művészeket inspirált, mint Bob Dylan, John Steinbeck, vagy J. D. Salinger.

Margery Williams: Bársony-nyuszi és bőrlovacska

 A szegény kis Nyuszi jelentéktelennek és mindennapinak érezte magát , a Bőr Lovacska volt az egyetlen, aki kedves volt vele. A Bőr Lovacska sokkal régebben élt a gyerekszobában, mint a többiek. Annyira öreg volt, hogy a barna bundája foltokban kikopott és látszottak a varrások alatta, ráadásul a farkából a legtöbb szőrszálat kihúzták, hogy gyöngysort fűzzenek rá. Bölcs volt, hiszen látta a gépesített játékok sikerét, ahogy megérkeznek, dicsekszenek és hencegnek, azután ahogy elmúlnak, amikor egytől-egyig eltörik bennük a főalkatrész, és tudta, hogy ők csak játékok és soha semmi más nem lehet belőlük. Mivel a gyerekszoba varázsa nagyon fura és csodálatos, csak az olyan öreg, bölcs és tapasztalt játékok érthették meg, mint a Bőr Lovacska. 
- Mi az, hogy "igazi"?- kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. 
- Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú? - Az, hogy ,,igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy ,,igazi" vagy az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged , akkor attól leszel igazi. 
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi. 
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj. 
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként? 
- Nem hirtelen történik - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden izületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit. 
- Akkor te Valódi vagy? - kérdezte a Nyuszi, aztán azt kívánta, bár ne kérdezte volna. Azt gondolta, hogy a Bőr Lovacska talán érzékeny, de ő csak mosolygott. 
- A Fiú nagybátyja változtatott Valódivá - mondta - nagyon sok évvel ezelőtt. Amint Valódivá válsz, nem lehetsz többé nem igazi. Örökké tart.... 

A mágus

Egy vénséges vén alak üldögél a conventus nagytermében a kandalló előtt. A kandallóban hatalmas fahasábok égnek. A termet mely kopott és ódon kellemes illatok töltik be, fűszerek és az égő fa jellegzetes illata. Bár még csak október van, és kint melegen süt a nap, az öreg tűzmágus dideregve vonja össze magán a köpenyt és melengeti elgémberedett kezét. De más is volt nemrég még itt az élet, fiatal tanoncok fecsegése töltötte meg az ódon termeket. De most egyedül van, erői hanyatlanak, olyan poros és elhagyatott ő is, mint a nagy épület. Még a tél se jött el, de jó szimatával érzi már a változások szelét, az új tavasz, mely új életet hoz. Minden elmúlásban ott a megújulás. Még nem hamvadt el teljesen a régi láng!

Szerelem

Zsúfolt reggel volt a rendelőben,amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős Úr.
Rögtön szólt,hogy siet,mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója.
Kértem,hogy foglaljon helyet,tudván,hogy eltelik még fél óra,míg megérkezik az orvos.
Figyeltem,milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.Időközben arra gondoltam,hogy nem lenne rossz,ha levenném a kötését,és megnézném,miről van szó.
A seb nem tűnt olyan súlyosnak...az orvosra várva,eldöntöttem,hogy fertőtlenítem a sebet,és egy kis beszélgetésbe elegyedtem..
Megkérdeztem,hogy mennyire fontos a találkozója,és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére.
Azt válaszolta,hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen,ahogyan évek óta mindig teszi,hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan,a felesége egészsége felől érdeklődtem.
Kedvesen,az idős Úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában.
Gondolva,hogy a feleség,egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt,siettem,hogy kezeljem a sebet,de az idős Úr elmagyarázta,hogy 5 éve nem ismeri fel...
Akkor csodálkozva megkérdeztem:
- És Ön minden reggel elmegy,hogy együtt reggelizzenek? 
Egy édes mosoly,és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:
- Az igaz,hogy Ő már nem tudja,ki vagyok,de én jól tudom,ki Ő.
Szó nélkül maradtam,és kellemes borzongás futott végig rajtam,miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget...
Lenyeltem a könnyeimet,miközben arra gondoltam: 
- Ez a szerelem,ez az amit az élettől szeretnék!...
Nem feltétlenül fizikai,és nem is ideálisan romantikus.
Szeretni azt jelenti,hogy elfogadjuk azt,ami volt,ami van,ami lesz,és azt ami még nem történt meg.
Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek,akiknek minden dologból a legjobb van,hanem azok,akik a legjobbat tudják kihozni mindabból,amijük van.

(találtam a neten)

Igaz történet a csodáról

Az eset megtörtént. Világhálón kering ez a történet, amely egy valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

-És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam -tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és  egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jól öltözött férfi volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi
- Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jól öltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe,  no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől. 

A történetet a neten való barangolás közben találtam...

Komáromi János: A magányról

Szemét a zöld tisztáson nyugtatta. A napfényben fürdő réten a fű között rengeteg apró virág virított. Többnyire fehérek voltak, de a sárga, a piros és a kék sziromlevélkék is számosan süttették magukat a simogató fényözönben. Természetesen a rengeteg lengedező virágfejecske körül óriási volt a sürgés forgás. Rovarok ezrei vették körül, becézgették, cirógatták őket, hogy végül néhány szem virágporral a testükön tova röppenjenek.

A tisztás szélén egy fa alatt ült. Hátát a fa kérgének támasztotta. Nézte ezt a békés, derűs forgatagot. Nagyokat szippantott a friss levegőből és enyhén elmosolyodott. Nem vidáman, még csak nem is elnéző szeretettel, inkább kicsit fájdalmasan, beletörődően. Valahogy úgy, mint amikor egy anya búcsúzik gyermekétől az esküvő napján. Tudja, hogy így kell lennie, hogy így van rendjén, így van jól, de mégis fáj...

A nyugalomról, a virágokról eszébe jutott egy virágszál. Lehunyta a szemét és már látta is maga előtt azt a régi képet. Kopár völgyön kelt akkor éppen át. Még fű sem igen nőtt. Mindenütt csak száraz felrepedezett földkéreg. Mint a hámló bőr úgy kunkorodtak fel a repedés szélei. A sima felületről látszott, hogy valami régi eső simította el a felszínt, azután a kegyetlenül forró napsugár kiszárította.
Lassan léptetett. Nem is nagyon figyelt a körülötte lévő tájra. De hírtelen valami furcsát vett észre. Megállította lovát, leszállt és gyalog indult el. Nem kellett messze mennie, csak pár métert. Megállt és a meglepetten nézte a lábai előtt hajladozó csöppnyi virágot. Apró fehér virág volt. Kissé hitetlenkedve nézett körbe, de sehol egyetlen másik fehér csillagot sem látott. Leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.
A virág csöppnyi szirmai táncoltak a szélben, mint valami vidám pillangó. Egészen halk rezdülés törte meg a csendet. Egy valódi pillangó érkezett. Leszállt a virágra, amely kicsit meghajolt alatta. Szárnyait összezárta, majd ismét szétnyitotta. Felszívott néhány csepp nektárt a szirmok tövéből és máris tovább lebegett. Ő csendben figyelte a jelenetet. Sokáig nézett a pillangó után, amíg végül teljesen eltűnt, szinte feloldódott az ég színében. Hírtelen apró sötét foltok jelentek meg a száraz, szürke talajon. Parányi cseppekben hullni kezdett az eső. Alig néhány csepp, még annyi sem, hogy egyenletesen átszínezze a földet. Az egyik esőcsepp éppen a virágra hullott. Az elkapta, majd lassan meghajolt és a földre, a saját tövébe ejtette a vizet.

Felállt és vissza ballagott a lovához. Amint távolodott, még hátranézett. A lágyan hajladozó kis virág már alig látszott. Lova nyugodtan lépkedett, ő pedig lehunyta a szemét és elmosolyodott. Fájdalmasan és megértőn.
Arra gondolt akkor, hogy mennyire magányos is lehet egy ilyen virágszál egyedül a kietlen, közönyös puszta közepén.

Most, sok-sok évvel az eset után, ott ült a tisztás szélén, a fa tövében. Nézte a számtalan színes virágot és a magányra gondolt. Arra, hogy az a kis virág semmit sem tudhatott a magányról. Mint virág egyedül volt a pusztában, de a magányról nem tudhatott semmit. Természetes volt, hogy egyedül van. Az egyedül lét és a magány teljesen más. A virág egyedül volt, de nem társtalanul, hiszen meglátogatta őt a szél, beszélgethettek egymással. Mennyit hintáztatta, ringatta az a kópé szellő, csak vele foglalkozott. Vagy ha arra tévedt egy-egy rovar, pillangó mennyire örült neki. Boldogok és hálásak voltak, amiért megpihenhettek és ehettek valamit. Az eső is egészen másként esett rá, mint a földre. Lágyan huppant a szirmai közé, hogy később finoman simuljon a tövéhez. A virág ott a pusztában nem volt magányos. Nem voltak virág-társai, de boldog volt, hiszen érezte, hogy fontos, hogy örülnek neki, hogy különleges.

A magány nem ott van, ahol egyedül lét van. A magány a társak között van. Akkor, amikor körbe vesznek bennünket. Hányszor élte már át Ő is a magányt. Ült egy asztalnál, ahol sokan foglaltak helyet és mégis úgy érezte, mintha Ő nem lenne ott, nem illene oda. Állt az emberek között és nem érezte, hogy hozzájuk tartozik. Amikor sokan veszik körül az embert, akkor találhatja csak meg az igazi, a mélységesen mély magányt. Amikor nincs akihez úgy szólhatna, hogy tudja, megértik. Amikor hiába beszél, hiába mondja el gondolatait, hiába tárulkozik ki őszintén, csupán meghallgatják, de valójában nem figyelnek rá. Amikor megpróbál tenni, de senki nem veszi észre. Amikor mindenki lelkesedik, de Ő ne érti miért. Amikor Ő ég a felfedezés, a ráismerés, a megértés lázában és a többiek nem látják, nem érzik, nem értik ugyan azt, mint Ő. Amikor szeret, de ezt nem viszonozzák. Amikor annyira hiányzik egyetlen őszinte szó, egyetlen önzetlen ölelés és nem talál ilyet.

Hosszú utat járt be azóta, hogy a kis virággal találkozott. Sok mindent látott és sok mindent megértett. De mindig egyedül volt. Egyedül volt akkor, amikor utazott és egyedül volt akkor is amikor megérkezett valahova, vagy visszaérkezett valahonnan. Egyedül volt a pusztán, a hegyek között, vagy amikor az erdőben barangolt, de ilyenkor soha nem érezte magányosnak magát.

Magányos csak az emberek között volt.

A kis virág azért nem volt magányos a pusztában, mert "más" volt, különleges. Ő azért volt magányos az emberek között, mert "más" volt. Ezt mindig érezte. Nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb mint a többi ember, de azt tudta, hogy "más" és mostanra megértette, hogy ezen nem tud változtatni.

Ült a fa alatt, hátát neki támasztotta a fa kérgének. A szeme csukva volt és mosolygott. 

Fájdalmasan, de megértően...

(találtam)

A süni és a pillangó

A süni szívébe akkor kezdte belopni magát a szomorúság, amikor az ősz beálltával nem talált már több lehullott piros almát a fák árnyékában. A puha avar sem tompította bánatát, amelyben reggelente a forrás vizéig gurult. Most nem is volt hozzá kedve, csak bandukolt lefelé a keskeny ösvényen, s közben azon morfondírozott, miért is van olyan egyedül. Bár kedves kis sün volt, mégsem kereste a többi erdei állatka társaságát. Amolyan magányos életet élt, bár jóban volt mindenkivel, mégsem mondhatta el, hogy igazi barátja volna. Megmosakodott a lassan csörgedező vízben, megrázta magát, és elindult vissza az úton. Úgy érezte a szíve egyszerre üres és nehéz.

Egy öreg, kiszáradt tölgy alatt lakott takaros kis kuckójában. Ahogy nyitná az ajtót, egyszer csak egy apró, színes szárnyú pillangó röppent a kilincsre.
- Hogy hívnak? - kérdezte a süni.
- A pillangó nem válaszolt, csak megrebbentette szárnyait, és könnyedén, kecsesen a süni vállára repült. És a süni szíve megtelt valamivel, amitől hirtelen olyan könnyűnek, és jókedvűnek érezte magát, hogy legszívesebben nagyot ugrott volna. De ehelyett óvatosan kinyitotta az ajtót, és besétált a kuckójába. A pillangó körberöppent a kis szobán, majd megpihent az egyik cserepes virágon. A süni óvatosan leült elé, és csak nézte-nézte az apró, törékeny pillangót, a csepp fekete csápokat, bársony szárnyacskákat, amelyen oly gyönyörű színek alkottak leírhatatlanul szép mintákat, hogy a süninek még a szeme is könnybe lábadt. Csak mikor már kezdett beesteledni, akkor kapott észbe, gyorsan összecsapott valami vacsorát, meglocsolta a virágokat és kiseperte a konyhát. Közben oda-oda pislantott a pillangóra, félve, nehogy eltűnjön, de az nem mozdult. Aztán boldogan bújt ágyba, úgy helyezkedett, hogy fekve is láthassa a kis jövevényt. A pillangó hangtalanul felröppent, és megpihent a kiságy végében. A süni sokáig feküdt még nyitott szemmel. Azon az éjjelen mosolyogva merült álomba.

Másnap reggel vidáman ébredt. Úgy tűnt, a csodálatos pillangónak esze ágában sincs továbbállni. A süni kicsit félve nyitotta ki az ablakokat, hogy kiszellőztessen, de a pillangó csak könnyedén leírt egy-két kört a tisztáson, megpihent néhány színes virágon pár röpke pillanatig, aztán újra belibbent az ablakon. A süni ugrándozva indult a forráshoz, a pillangó pedig mindvégig ott röpködött körülötte.
- Olyan gyönyörű vagy! - mondta neki a süni. - Amióta velem vagy, minden olyan szép lett. Vigyázni fogok rád, és szeretni foglak, amíg csak élek.

A napok ugyanúgy teltek, a pillangó mindenhová magával kísérte a sünit, úgy tűnt, végleg mellette marad már. A süni szíve csordultig telt boldogsággal, mindenkit nevetve üdvözölt, egész nap vidáman ugrándozott, a kertje megszépült, s kis lakása ragyogott a tisztaságtól.

Az egyik reggelen kis mókuscsapat játszadozott a tisztáson. A pillangó kiröppent, és könnyed tánccal köszöntötte az apró sereget. Azok kacagva kergetőztek vele, ugráltak az ágakon és cigánykereket hánytak örömükben. A süni összeszorított szájjal figyelte az ablakból. Két órába is beletelt, mire megjött a kis mókusok mamája, és továbbindultak. A pillangó megpihent az ablakpárkányon. A süni szíve haraggal telt meg. 
- Hogy lehetsz ilyen? Csak játszol, és rólam teljesen megfeledkezel! Én közben takarítok, teát főzök, virágot locsolok. Te pedig csak repkedsz ott kint. Hogyan tehetsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen önző?

A pillangó összedörzsölte apró csápjait, s a süni orrára repült. Onnan tovább, leírt egy kis kört, megcsiklandozta a süni fülét, majd a magasba emelkedett, és eltűnt a fák között. A süni szeme kerekre nyílt. Aztán kirohant a tisztásra, de a pillangónak már nyoma sem volt. A kétségbeesés összeszorította a torkát. Rohanni kezdett az erdőben. Minden levél alá bekukkantott, minden apró ágat megnézett, de hiába. Egyedül maradt. Sírva rogyott le egy kőre, a fejét arcába temette, és keserves zokogásban tört ki. Egy öreg harkály ült a fán mellette. Sok telet megért már, az erdőben mindenki tisztelte bölcsessége és jósága miatt.
- Ejnye, no, mi bánthat egy ilyen takaros kis sündisznót?
A süni könnyeit nyeldesve mesélte el, hogyan talált rá a csodálatos pillangóra, hogyan éltek boldogan, és hogyan hagyta őt most magára végtelen keserűségben..
A harkály egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte: 
- Mondd csak gyermekem, milyen is volt ez a pillangó?
A süni letörölte könnyeit, és megpróbálta szavakba önteni azokat a csodálatos színeket, mintákat és alakzatokat, amiket a pillangó szárnyán látott.
A harkály bólintott.
- Értem már.. Ne búslakodj, kis barátom! A boldogság pillangója ritka vendég nálunk. Váratlanul érkezik, de sosem tudhatod, meddig marad nálad. Ne sírj, visszatérhet még hozzád. De nem várhatod el, hogy egész életedben csak melletted legyen! Ha jön, örülj neki, csodáld, szeresd, de soha ne tegyél neki szemrehányást, mert akkor azonnal tovább áll.
A süni letörölte könnyeit.
- Akkor most mihez kezdjek?
- Ideje tűzifát gyűjtened. Nyakunkon az ősz..

Aznap éjjel a süni a pillangóról álmodott..

(találtam)

A Hold könnye

Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében... Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.

Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.

Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte... Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve... Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak... A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott..

Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét...

A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.

Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.

Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta... Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt... Farkas apó sokáig nézett még utána.

Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.

Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe... Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?

Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.

Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.

A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott... És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.

Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt... Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.

Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye... Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.

Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét...

A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.

Maire: Álom, varázs, aranyfény

Az őszi naplemente oldalról süt be a szobába. Lassan végigsimítja a

falakat, a képeket, a padlót, a teásbögrét, megcsillan hajadon, és te

csak ülsz, a számítógépen villogó üzenetekre ügyet sem vetve, és

elvarázsoltan figyeled, ahogy a sárga ragyogás a megkopott, szürke

hétköznapokat fénylő csodavilággá változtatja.

Reggeli buszozás. Ahogy a keresztutcákon végigragyog a felkelő nap

fénye, minden kockakő külön ragyog és az ablakon a porszemcsék

felragyognak. Arcod a fénybe tartod, hogy elraktározd a fényt a

következő keresztutcáig.

Este lefekszel. Kezedbe mécsest fogsz, meggyújtod, majd a földön álló

mécsestartóba állítod. Néha gyertyát. A gyertyáknak melegebb a fényük,

bár hogy miért, nem tudni. Lefekszel. Félálomban, amikor már tudod,

hogy lassan elalszol, mert már nem tudod, hogy milyen értelmetlen

ösvényen jutottak ide gondolataid, sőt egy pillanattal később már arra

sem emlékszel, mire gondoltál; amikor a gondolatok cseppjei

szétfröccsennek az éjszaka kövén, megfordulsz, résnyire nyitod a szemed

és a gyertya fénye beszivárog álmaidba.

Alkonyat. Csak ülsz az autóban, nem te vezetsz. Az utazás kellemes

duruzsolása átjárja tagjaid, a zene elálmosít, nyugodtan bámulsz ki az

ablakon. Szürke panelházak között mentek. De nézd! Az alkonyat – vagy

napfelkelte - fénye rájuk süt, minden ablak szikrázik, a falak meleg

sárga árnyalatban játszanak és el sem tudsz képzelni szebb látványt.

Sírsz. Már nem tudod, miért. Talán valaki megbántott. Talán elfáradtál.

Talán csak túl sok volt, és egy apró eseménnyel betelt a keserű pohár.

Szinte transzban töltöd meg új mécsessel a szobában szanaszét álló,

lógó tartókat, halk zenét raksz be, majd bekucorodsz az ágy sarkába s

lelked mélyéről, csendben figyeled a szentjánosbogarak barlangjaként

ragyogó szobát.

A könyvek is sugározzák magukból ezt a fényt. Ez az, ami láthatatlanul

is beragyogja a régi könyvtárakat: a bűvölet illata száll, tündérekkel,

sárkányokkal, mesékkel, álmokkal, csodákkal töltve meg képzeletedet.

Túlélni segít.

Meleg nyári hajnal. Nem tudod miért, egyszer csak felébredsz. Másik

oldaladra fordulsz, és megpillantod a kinti eget. Félálomban felállsz,

és az ablak elé lépsz. A felhők, mint az álmok tengerének hullámai

áradnak ki az égre, egyik a másik után, habos fodrokban, és az egész

lángol a nap fényében, forrón, mintha parázzsal borítanák. Nézed egy

percig, majd a szépség tudatában visszafekszel aludni még; úgyis itt

van. Úgyis vigyáz rád.

Destiny: A lánc titka

Olyan érzés volt, mint amikor ébren álmodott, vagy csak az emlékek törtek fel álmában, melyek a reggeli ébredésnél elhalványultak. A reggel és az ébredés mégsem akart eljönni.
Megpróbálta magával elhitetni, hogy csak azért fázik, mert lerúgta magáról a takarót, és csak a hideg miatt lát maga körül nyirkos ködbe burkolt körvonalakat.
Bár alig látott az orránál tovább, mégis biztosan lépdelt a fák között, lábai alá ismerősen simult az ösvény. A neszek is ismerősek voltak. A halk surranás, a lopakodó léptek, melyek párhuzamosan haladtak vele együtt.
Tudta, hogy valahol a közelében van, ahogy mindig, bármerre járt. Sosem mutatkozott előtte, csak vele tartott, néma őrként, megfigyelőként. Bár sosem szóltak egymáshoz, tudta, mikor mit érez, mit gondol. Néha zavarta, hogy a másik minden apró gondolatát ismeri, semmi nem marad előtte rejtve, de nem volt nagy ár a biztonságért, amit nyújtott.
Most mégsem rá figyelt. Gondolatai messze előtte jártak, ott, ahol véget ér az ösvény, ott, ahol talán megpihenhet. Megpihenhet, mielőtt számot kell adnia a megtett útról.
Ruháján kívül nem volt semmije. Szoknyája és vastag köpenye megviselt volt, a nyirkos levegőtől nedvesen tapadt testére, hosszú, valamikor szőke haja most fénytelenül simult fejére, egy-két tincs élt csak önálló életet, arca körül tekergőzve.
Egyetlen kincse a nyakában hordott vékony láncról csüngött alá, és bújt meg két melle között, gondosan elrejtve inge alá a kíváncsi tekintetek elől.
Egy pillanatra megállt, egy csepp haladékot remélve, majd egy utolsó, határozott lépéssel kiért a fák közül…

-.-

Megkönnyebbülten állt meg a kis tisztás szélén. Itt nyoma sem volt a ködnek, langyos, balzsamos illatokkal fűszerezett volt a levegő. A kis forrás is ott csörgedezett tiszta vizével, ahogy emlékezett rá. Fáradtsága pillanatok alatt eltűnt, lelkesen állt neki tüzet gyújtani.
Örült, hogy csinálhat valamit, addig sem kell gondolkodnia. Súlyos ruháit levetette, megfürdött a kis medencében, amit ki tudja mikor, és kinek a kezei rakosgattak ki tökéletesen egymáshoz illesztett kövekből, felduzzasztva a forrás hűs vizét. Élvezettel dörzsölgette elgémberedett testét, haja visszakapta természetes ragyogását. Ruháit tisztára gyúrogatta, lelógó ágakra teregette száradni.
Visszabújt félig nedves ingébe, markát teleszedte édes bogyókkal, lekuporodott a tűz mellé szárítkozni. A tökéletes csendet csak a tűz ropogása törte meg néha. Minden hallgatott körülötte, eddig szunnyadó gondolatai újra előtolakodtak.
Észre sem vette, mikor ette meg az utolsó bogyót, csak arra eszmélt, hogy szórakozottan szorongatja markában a láncról csüngő követ. Ki tudja már hányadszor a szeme elé emelte, reménykedve, hogy lát valami változást, de pontosan olyan volt, mint amikor megkapta. Semmiben sem különbözött egy közönséges üvegből csiszolt csecsebecsétől.
Megpróbálta rendezni nyugtalanul kavargó emlékeit, gondolataival bátorítást kért láthatatlan kísérőjétől, de válasz nem érkezett. Tudta, egyedül kell számot adnia. Közeleg a pillanat, amikor be kell vallania, hogy újra kudarcot vallott…

-.-

Fejét két kezébe hajtva emlékezett… Emlékezett az utakra, amiket eddig megtett. Csak ezen a helyen adatott meg, hogy mindegyikre emlékezzen. Amikor úton volt, csak az az egy út létezett, mindig tiszta és üres lappal indult, tapasztalatait nem vihette magával.
Minden út egy új oldal, történetét maga írta.
Csak a kis kő a láncon, és a láthatatlan kísérő volt társa minden lépésénél.
Az egyiken szegény családba született sokadik gyerekként. Ennivaló nem akadt túl bőségesen, hiába dolgoztak keményen a földeken, hiába nevelgettek állatokat. Sok volt az éhes gyerekszáj, az időjárás pedig ritkán volt kegyes.
Fiú testvérei hamar belefásultak a kilátástalanságba, szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Egyetlen bátyja maradt a szüleivel, megházasodott, gyökeret eresztett.
A lányokon igyekeztek hamar túladni, gyengék voltak a kemény munkához. Ráadásul ő mindig gyengécske, csenevész lányka volt. Mégis szerencsésnek érezte magát, amikor egy aránylag jómódú gazdálkodó feleségül vette.
Hálás volt. Hálás azért, hogy fedél volt a feje felett, hogy mindig volt mit enni, hogy gondoskodhatott valakiről, hasznosnak érezhette magát. Egyetlen bánata volt, hogy nem tudott férjének gyermeket szülni. A gyerekkori nélkülözés túl gyengévé, betegessé tette. Hiába hordott apró életeket szíve alatt, elsorvadtak, kínok és vér között idő előtt, sokszor már élettelenül jöttek világra.
A kis kő hallgatagon feküdt bőrén, kísérője néma maradt.
Mikor már nem is remélte, újra elmaradt a vérzése, és ez valahogy más volt, mint az előzőek.
Minden nappal haladékot kapott, hasa egyre jobban gömbölyödött, ő pedig egyre fáradtabb, sápadtabb lett. Végül egy viharos éjjelen hosszú vajúdás után életet adott egy kisfiúnak. Mire a bába megfürdette a kis jövevényt, ő csendesen lelépett az útról…

-.-

Nagyot sóhajtott, kinyitotta szemét, fejét felemelte kezei közül, körülnézett.
Felállt, kinyújtotta elgémberedett tagjait, arcát megmosta a forrás hűs vizében, megtapogatta a száradó ruhákat, megforgatta, elrendezgette őket, fát rakott a csendesedő tűzre. Még mindig csend volt, nem moccan semmi körülötte. Hálás volt ezért a nyugalomért, már rég volt benne része. Visszakuporodott az éledő fahasábok közelébe, állát öklére támasztotta, és tovább emlékezett…
Egy másik útján előkelő családba született. Szülei idősek voltak, nagyon sokat vártak rá. Talán épp ezért majomszeretettel szerették, nem ejthetett ki a száján semmit, amit azonnal meg ne kapott volna. Szép volt, mint egy porcelánbaba. Szépségét csak hiúsága és önzése múlta felül.
Selyemben, brokátban járt, kezét, nyakát szinte lehúzta a rengeteg ékszer. A kis láncot mélyen eldugta egy fiók mélyére, mint egy ócska kis kacatot. Nem is értette, mit kereshetett nála. Láthatatlan kísérője számtalanszor jelzett, inteni próbálta, de minden alkalommal elhessegette, nem volt hajlandó figyelni rá.
Az örökölt vagyonon mindent meg akart kapni. Amit nem kapott meg pénzért, megvette szépségével. Forró vizes palackok helyett szeretőkkel tartotta melegen ágyát. A drága holmik és a férfiak rövid ideig szereztek örömöt, hamar rájuk unt, máris cserélgette újabbra és újabbra. Egyedül egy kis szerelmes költőt tűrt meg a közelében. Őt is csak azért, mert hízelgett hiúságának a sok vers, amit hozzá írt.
Nem tagadott meg semmit magától, ami élvezetet nyújthatott számára. Az idő múlásával a vagyon apadni kezdett, a sok tivornya, a féktelen élvezetek, a bőséges lakomák nyomot hagytak rajta. Szép vonásai megkoptak, teste formátlanra hízott, elmaradtak a széptevők, kihűlt az ágya szeretők hiányában. Akik addig sütkéreztek mellette, messzire elkerülték. Egyedül a költő tartott ki mellette, szorgalmasan írogatva verseit.
Mielőtt az utolsó bútorát is eladta volna, kezébe került a kis lánc az üvegdarabbal, mely hűségesen várt rá a fiók mélyén. Ráncosodó nyakába akasztotta, ősz hajával betakargatta. Mire mindene elkopott, beteg öregasszony lett belőle.
Utolsó éveit a költő próbálta széppé tenni. Szerény kis otthonában ápolta, naphosszat ült ágya mellett, verseivel felidézte számára a szépség és a fiatalság éveit, utolsó sóhajánál is ő fogta kezét…

-.-

Arra eszmélt, hogy hitetlenkedve rázza fejét, hátha elűzheti vele az emléket. Keserű ízt érzett a szájában, ezért gyorsan a kis forráshoz lépett, két markából mohón itta a vizet. Fázott, üresnek érezte magát. Magára kapkodta megszáradt ruháit, újabb fahasábokat keresett, hogy az éledő lángok felmelegítsék.
Tudta, hogy még nem fogja semmi megzavarni az emlékezést, időt kap, hogy rendbe szedje gondolatait.
Azt a rövidke utat nem nehéz emlékezetébe idézni, ahol senki sem tudta, kik voltak a szülei. Egy templom lépcsőjén találtak rá csecsemőként. Gondosan be volt bugyolálva meleg holmikba, egészséges és mosolygós volt. Semmi nem utalt származására, egyetlen kis lánc volt a nyakában, foglalatában kis csiszolt üveggel.
Szülők nélkül egyszerre lett mindenki lánya. Hol itt, hol ott kapott ételt, tiszta ruhát, szállást. Mindenki kedvelte cserfességéért, vidámságáért, olyan volt, mint egy kis betöretlen csikó. Mindenhol otthon volt, mégsem volt otthon sehol.
Játszott a vele egykorú gyerekekkel, de legszívesebben a környező erdőket, mezőket járta. Kora tavasztól késő őszig csellengett, ismerte az összes fűszálat, virágot, fát. Feleselt a madarakkal, hason fekve nézte a bogarakat, pillangókat kergetett, megleste az összes állatot. Amikor elfáradt, hanyatt feküdt a fűben, nézte a felhők játékát. Szerette a természetet, sokkal jobban, mint az embereket. A teleket viselte nehezen, amikor a nagy hó miatt beszorult a házak valamelyikébe.
Olyankor álmodozott. Ahogy serdült, egyre biztosabb volt benne, hogy eljön érte álmai lovagja. Hol hercegről, gazdag ifjúról álmodott, hol hős harcosról, de mindig úgy képzelte, hogy váratlanul belovagol, megpillantja őt, erős kezével maga elé emeli a nyeregbe, átkarolja a derekát, és együtt elnyargalnak a boldogság felé.
Ilyenkor a kis üvegdarab átlangyosodott a bőrén, halk kis helyeslést vélt hallani láthatatlan kísérőjétől.
Egy idő után egyre türelmetlenebb lett, szemei szinte állandóan a látóhatárt kémlelték, várva a dicső lovagot. Egyre később hagyta ott az őszt, és egyre korábban ment a tavasz elé.
Egészen addig, míg fiatal szervezete már nem tudott megbirkózni a hideggel. Hiába itatták gyógyfüvekből készült főzetekkel, hiába borogatták, a láz nem akart alábbhagyni.
Lassan, belülről égette el a tűz…

-.-

Mintegy végszóra, halk nesz ütötte meg a fülét. Rájött, hogy üres tekintettel bámul ölébe ejtett kezeire, vállai előre estek az emlékek súlyától. Lassan merte csak felemelni a fejét, tudta elérkezett a számadás ideje.
Láthatatlan kísérője neszezett, valahol szemben a tűz túloldalán. Lassan felállt, hogy végre a szemébe nézhessen annak, aki útjain elkísérte. Magában már tudta a választ, ezért meg sem lepődött, amikor saját arcát, mint egy tükörképet látta kibontakozni a sötétből…
- Tehát te vagy. A lelkiismeretem… A jobbik énem…
- Nem a jobbik éned, csak belőled egy darab, aki képes kívülről látni, aki megpróbál megóvni, és akire vagy hallgatnak, vagy nem. Most figyelsz, és talán felelsz is… Miért vagy itt? Miért nem az utadon jársz?
- Mert ismét kudarcot vallottam.
- Kudarcot? Miben?
- Ismét boldog szerettem volna lenni, de nem tudok. Képtelen vagyok megtalálni a boldogságot. Pedig már azt hittem, végre sikerül. Szeretek… Végre tudom, mit jelent igazán szeretni, de hiába.
- Hiába?
- Igen, hiába. Mert akit szeretek, valahogy halott a szíve, és el van zárva a lelke. Nem tud szeretni. Vagyis… a maga módján szeret. De hiába vagyok mellette, hiába simítom az arcát, hiába melengetem a lelkemmel, a démonait nem tudom elűzni. Bár szüksége van rám, nem tudom boldoggá tenni, és így én sem lehetek boldog. Akárhány utat jártam, sosem találtam meg a boldogságot…
- Úgy látom, hiába voltam melletted, hiába bíztam rád kincset, nem tanultál semmit… Hát nem voltak boldog pillanataid?
Ekkor, mint egy film kimerevített kockái, hirtelen előtolakodtak a pillanatok.
A pillanat, amikor vérben és kínok között végre megszületett egy élet…
A pillanat, amikor mindenkitől elhagyatva egy szerető kéz fogta az utolsó pillanatig, egy szerető szem szépnek látta, amikor már senki, egy szív akkor is szerette, amikor nem kapott viszonzást…
A pillanat, amikor egybeforrt a természettel, része volt a fűnek, a fának, a felhőknek, a napsugárnak, a születésnek és az elmúlásnak…
A pillanat, amikor egy halott szívnek is szüksége van rá, szerethet…
Szemét ellenállhatatlanul öntötték el a boldogság könnyei, végigfolytak arcán, nyakán, átölelték a csiszolt üvegecskét, ami átforrósodott, ezer színben kezdett ragyogni, felfedve belsejét.

Ezerszám egymásra rakódott, ragyogó ékkővé dermedt könnycseppeket… 

(találtam)

A fény

A végtelenség időben nem mérhető. 

Csak azt tudom, hogy szokatlanul nagynak éreztem ezt az utazást. 

Mélységesnek, távolinak tűnt a felismerés, hogy minden, amit önmagamról hittem, nemcsak az enyém. 

Féltem, ha elveszítem önmagam, valami feneketlen mélységbe zuhanok, melyből nagyon nehéz a felemelkedés. 

Nem ez történt, mert amint döntöttem, megjött a segítség. 

Egy tiszta és megfoghatatlan mély gondolat, mely azt mondta; ne félj, gyere, megmutatom, mitől zárod el magad. 

Bátortalan voltam, de egy hang megnyugtatott, megkérdeztem, hogy hol vagyok. 

Ő mondta; látod itt a képzelet, ülj fel rá és elindulunk, hogy a távolban megnézzünk egy csillagot. 

Csend vett körül, s csillagok. 

Hirtelen megjelent egy fénysugár, mely magához ragadott. 

Vitt, vitt magával egyre fel, csak fel. 

S most egy erős körforgásban vagyok. 

Köröttem millió, millió fénysugár, 

s rajta egy, egy képzelet száll. 

Körbe, körbe forgunk, mint egy nagy spirál, s egy pont az, ami vonz, egyre közelebb. 

Próbálom eltaszítani magam, de egyre sűrűbben vagyunk. Egyre gyorsabban haladok, s most bent vagyok. 

A pont közepén most por vagyok. 

Egy porszem, s most én vonzom a többi fényt. 

Egyre jönnek csak jönnek s én megnövök, egy hatalmas nagy gömb vagyok, bennem millió, millió kis rész ragyog. 

A gömb közepe most én vagyok. 

Ki kell jutnom innen, s hogy kijussak a vágy lángoló tűzzé tesz. 

Kitörök, mint hatalmas vulkán az ég felé, s már gáz vagyok. 

Mely ide-oda csapódva hol ezzel, hol azzal hőt termel, vagy jégcsapot. 

Esőcsepp leszek. Öntözöm a földgolyót, ahonnan származom. 

Egy fán vagyok, mely nagyot sóhajt, mert már várt nagyon. 

Övé leszek, egészen a gyökeréig, s most fa vagyok. 

Érzem a nap sugarát, s a földnek mélyről jövő bölcs moraját. 

Hol fent, hol lent, egyszer lombot hajtok, máskor elhullatom. 

Hol szárazság vesz körül, hol vízben hajtok, s most valami történni fog. 

Futok, futok egy nyúl vagyok! 

Táplálékom lett előző életem. 

Eszem, eszem, futok, futok, mert én is egy táplálék vagyok. 

S a hang szól itt legbelül: 

Sokféle anyagi megnyilvánulás lehetsz, de mi ennek a lényege? 

Látod; ők segítik életed, megtanítanak arra, hogy létezel. 

Gondolkozz, légy erős, s léted becsüld! 

Hasznosítsd, mit megtanultál, építsd fel önmagad! 

Uralkodj e tudás felett, de ne téveszd a határokat! 

Jöjj, légy ember s teremtsd meg a saját világodat, s hidd el, hogy mindenben benne vagy! 

Ember vagyok, már nem képzelem, időt mért rám a végtelen. 

A tudásnak nagy hatalma van, mely megannyi életnek szab határt, de mi lesz majd ezután? 

Csend vesz körül, s a csillagok, meg egy fénysugár. 

Most éppen fény vagyok! 

Suhanok, suhanok, suhanok...

(találtam)

Az öreg bölcs

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.

- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.

- Athéni vagyok.

- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.

- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.

- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.

- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.

- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:

- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

(találtam)

Mosható, avagy az élet értelme

Egy plüssmaci ült a játékbolt egyik polcán, és nagyon magányos volt. Volt a jobb kezén egy "60 fokon mosható" cédula, azt hitte ez a neve. Mosható nagyon magányos volt, mert az összes játékot megvették mellőle, egyszer csak úgy gondolta elindul, hogy megtalálja az élet értelmét.
Először egy egérrel találkozott, megkérdezte tőle mi az élet értelme?
Az egér azt mondta:
Gyűjtögetni, hogy mindig tele legyen az éléskamra.
Ez Moshatónak nem tetszett.
Másodszor egy macskával találkozott:
Az az élet értelme, hogy dörgölőzzünk mindig a megfelelő lábhoz, így érjük el, hogy legyen jó meleg szobánk, és ennivalónk. Moshatónak ez sem tetszett.
Harmadszor egy kutyával találkozott:
Szolgálni kell a gazdánkat.
Valahogy ez sem volt neki az igazi.
Negyedszer egy elefántot kérdezett:
Az az élet értelme, hogy az élet értelméről gondolkodjunk.
Ezzel sem tudott azonosulni.
Több állatot is megkérdezett, de egyik válasszal sem elégedett meg. Szegény nagyon elfáradt és elkeseredett. Leült egy kilométerkőre fáradtan és nagyon szomorúan. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögött, de már ez sem érdekelte. Egy kislány sétált arra, aki észrevette.
- Nahát egy plüssmackó!
A kislány felkapta, és magához ölelte. Mosható hallotta a kislány szívének a dobogását, és akkor már tudta, hogy megtalálta az élet értelmét.
Az életben az a legfontosabb, hogy tartozzunk valahová, valakihez, szeressünk és szeretve legyünk.
A kislány hazavitte Moshatót, aki nagyon sokáig volt ott a szobájában, akivel nagyon sokat játszott, és sok örömet okoztak egymásnak.

Hősök

Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil.
Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a pre Domestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pinpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők... Mégis itt vagyunk
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.
Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.

Hősök?

Talán.

Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

(Találtam a neten)

A professzor és a diák

Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki: 

-Prof: Hiszel Istenben? 

-Diák: Teljes mértékben, uram. 

-Prof: Jó-e Isten? 

-Diák: Természetesen. 

-Prof: Mindenható-e Isten? 

-Diák: Igen. 

-Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm? 

-Diák: (a diák hallgat) 

-Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten? 

-Diák: Igen. 

-Prof: Jó-e Sátán? 

-Diák: Nem. 

-Prof: Honnan származik Sátán? 

-Diák: Istentől? 

-Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban? 

-Diák: Igen. 

-Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde? 

-Diák: Igen. 

-Prof: És Isten teremtett mindent. Így van? 

-Diák: Igen. 

-Prof: Tehát ki teremtette a bűnt? 

-Diák: (a diák nem válaszol) 

-Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye? 

-Diák: Igen, uram. 

-Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket? 

-Diák: (a diák nem felel) 

-Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent? 

-Diák: Nem, uram. 

-Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet? 

-Diák: Nem, uram. 

-Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről? 

-Diák: Nem, uram, attól tartok nem. 

-Prof: És mégis hiszel benne? 

-Diák: Igen. 

-Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz, fiam? 

-Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van. 

-Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak. 

-Diák: Professzor, létezik-e a hő? 

-Prof: Igen. 

-Diák: És létezik-e a hideg? 

-Prof: Igen. 

-Diák: Nem, uram. Nem létezik. 

(Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.) 

-Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem Az ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya. 

(Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.) 

-Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség? 

-Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk az éjszakáról, ha nem lenne sötétség? 

-Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde? 

-Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember? 

-Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás. 

-Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért? 

-Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált az élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya. 

-Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak ? 

-Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen. 

-Diák: Látta-e már valaha Az evolúciót a saját szemével, uram? 

(A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, mi lesz a vita kimenetele.) 

-Diák: Mivel eddig még senki sem látta Az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor ? 

(Nagy zajongás támad az osztályban.) 

-Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát? 

(Az osztály nevetésben tör ki. )

-Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát?... Úgy tűnik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye 

tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak? 

(A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.) 

-Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam. 

-Diák: Erről van szó, uram ! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője. 

A diák.. Albert Einstein volt.