John Keats: A Parthenon szobraira

A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap. 

 

(Ford: Radnóti Miklós)

                                                                                

John Keats: Az őszhöz

Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.

(Tóth Árpád fordítása)

John Keats: A tenger

Morog a puszta part alatt, amint

erős dagállyal tölt be húszezer

barlangot, melyet éjjel visszanyer

Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.

Gyakorta meg szelíd kedélye ring

s a csöpp kagyló is éppen ott hever,

ahol lehullott, mert hullám se ver,

s lekötve most a menny viharja mind.

Ha szemgolyód a nínoktól sötét,

legelje hát a tenger távolát;

ha füled durva zajjal megtelik

s únja az élet súlyos dallamát:

egy vén barlang mellett merengj, amíg

meghallod majd a nimfák énekét.

(Ford.: Vas István) 

John Keats: Stanzák

December éje zordon,

de boldog vagy, te fa,

mert egy ágad se gondol

szép zöld lombjaira:

dérrel süvít a tél is,

fagyassza bár a szél is,

rügyét kibontja mégis,

ha majd tavasz fuvall.

December éje zordon,

de boldog vagy, patak,

vízed nem arra gondol,

hogyan sütött a nap:

elönt édes felejtés,

kristály habod se lejt, és

sosem gyötör kesergés,

a fagy panaszt se hall.

Bár ezt tennék a drága

leányok és fiúk!

De van, kit nem gyötör, ha

az öröm messzefut?

A változást tudod bár,

nem orvosolhatod már,

a tompaság sem óv már-

ezt még nem zengte dal.

(Ford.: Devecseri Gábor) 

John Keats: Óda egy görög vázához

Óh tűnt derűk arája, íme még

Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend

S mesélsz: füzérid közt rajzos regék

Lágy dalnál édesebb lejtése leng,

Oh, lombdíszed köz mily legenda él?

Mily istenségek, vagy mily emberek?

Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?

Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?

Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?

Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül

Meg sem hall, még szebb: halk sípocska, zengd!

Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül

Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!

Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt

Örökre szól s örök a lomb a fán!

S te, vad szerelmes, kinek ajakad

Bár oly közel, édes célt mégsem ér,

Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,

Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,

Melynek a tavasz búcsút sohsem int,

Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,

Fújván örök sípod szíved szerint,

S oh, százszorosan boldog szerelem,

Örökre hév s örök örömre kész,

Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!

- Mily más a bús, halandó gyötrelem,

Melytől a szív meg undorul s nehéz

S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?

A zöld oltár elé szent pap vonat

Szelíd üszőt, amely bődülve lép

S borítja lágy szőrét virágfonat.

Mily apró város az, mely halk habok

Partján, vagy békés várövű hegyen

Tárt utcákkal e jámborokra vár?

- Oh, kicsi város, néped elhagyott

S közülük hírt regélni nem megyen

Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsúság, szelíd ívek,

Márványfiúk s lányok kecses köre,

Oh, sűrű ágak, eltiport füvek,

Oh, formák csöndje, anda gyönyöre

Az öröklétnek: hűs pásztormese!

Ha rajtunk múlás üli már torát,

Te megmaradsz s míg új jajokkal ég

Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:

"Igaz szépség s szép igazság! - sohse

Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

(Tóth Árpád fordítása)

John Keats: Mikor elcsüggeszt

Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok,

s nem gyűjti majd be termését agyam,

s nem őrzőm meg - mint csűrök ért magot -

feltornyozott könyvhalmokban magam;

s mikor eszembe villan, hogy a sors

varázskeze már nem soká segít

lefesteni nekem a csillagos

mennybolt regényes, nagy jelképeit;

s mikor felrémlik, hogy többé talán

nem látlak már, te illanó csoda,

s bűverejét nem sugározza rám

egy mondhatatlan érzés - akkor a

világ partján megállok s figyelem,

mint süllyed el a hírnév... 

       a szerelem.

John Keats: Szonett a szabadban

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,

oly édes annak, hogyha belelát

a mennybe s oda lehel egy imát,

hol telt mosollyal kék színű az ég.

A szíve boldogabb lehet-e még,

mint ha hullámzó réteket talált

s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,

egy szerelemtől epedő regét.

Ha este otthonába tér, a fül

még sejti a madár dalát, a szem

még rejti a kék, tág eget s örül.

S ő búsul, hogy a nap oly sebesen

száll, mint a tiszta űrön át röpül

egy angyal könnye, hullva csöndesen.

(Vas István fordítása)

John Keats: Az álomhoz

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!

lágy ujjaiddal érints könyörülve,

s fénytől futó, éjimádó szemünkre

boruljon a felejtő éjszaka:

ó, édes álom! hogyha akarod,

törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,

vagy várd meg a záró áment, amíg rám

a mákonyos ágy suttog altatót:

de óvj s erősíts, mert a vánkoson

a sírba szállt nap árnya átoson:

űzd el szobámból a bús arcú gondot,

mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok:

csukd el a lelkem ékszerét, vigyázva

fordítsd meg a kulcsot az olajos zárba.

John Keats: Elmúlt a nap

Elmúlt a nap,s minden édes vele!

Lágy kéz s kebel,édes ajak és beszéd,

hő lehelet,formás test s lankatag derék!

A bimbózó bájú virág lehull,

elveszti a szépség képét szemem,

s a szépséges formát karom ,fakul

hang melegsége,fehérség,földi menny-

korán enyésznek,mikor este közelgett,

s illatos fátylú szerelem sötét

ünnep napja nagy éje fonja rejtett

gyönyör számára sűrű szőttesét:

de böjt s ima közt bújtam e napon

Ámor imakönyvét,hát alkottam.

John Keats: Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –

nem a magas ég magányos tüze,

hogy türelmesen a világ fölött

vigyázzam, mint álmatlan remete,

a mozgó tengert, mely papként szelíden

mossa a föld emberi partjait

vagy nézi a friss havat, melynek ingyen

fehérébe hegy s mocsár öltözik –

nem – én kedvesem érő kebelén

vágynék lenni szilárd s változhatatlan,

hogy annak lágy, lélekző melegén

őrködjem örök-édes izgalomban:

azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,

ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.