Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

 Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. – reá jósággal nevetve, –
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
… Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

Gárdonyi Géza: Mi a boldogság?

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kinál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyujthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan...
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.

Gárdonyi Géza: Szeptember

 Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szünetlen:
Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

Igy változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, a csűröm se üres,
de pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán

Feljött a hold a Tiszára.

Csend borult a fűre, fára.

Szeged alatt a szigetnél

áll egy ócska halász- bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán

halászlegény ül magában;

ül magában s furulyál;

furulyál az éjszakában.

Talán épp a bárka alatt

lenn a vízben, lenn a mélyben

fekszik egy nagy halott király,

halott király réges-régen.

A Tiszára a sötétség 

gyászfátyolként terül hosszan;

gyászfátyolon a csillagok

csillogdálnak gyémántosan.

Koporsója arany, ezüst,

s vasból van a burkolatja.

És a hármas koporsóban

a király a dalt hallgatja.

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába - Az Újszövetség Könyve elé -

Ez a könyv a könyvek könyve, 

Szegény ember drágagyöngye. 

Égi harmat lankadtaknak, 

Világosság földi vaknak. 

Bölcsességnek arany útja: 

Boldog, aki rátalál! 

Szomjas lelkek forrás-kútja, 

Hol pohárral Krisztus áll. 

Ez a könyv az örök törvény, 

Királyon lánc, rabon napfény, 

Tévelygőnek hívó harang, 

Roskadónak testvéri hang. 

Elhagyottnak galambbúgás, 

Viharvertnek ereszet, 

Haldoklónak angyalsúgás: 

,,Ne félj: fogd a kezemet" 

Gyermeknek is: ,,Mily szép rege", 

Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!" 

Fal, - s túl rajta élő hangok, 

Köd, s benn zengő hárfák, lantok. 

Templomok közt legszebb templom: 

Csak megnyitom s benn vagyok. 

Ablakán a Paradicsom 

Rózsáira láthatok. 

Minden fakul, minden romlik, 

Márványvár is összeomlik. 

Bíborleplek ronggyá málnak, 

Dicsőségek füstbe szállnak. 

Csak ez a könyv nem tér porba, 

Mintha volna élő lelke!... 

Ez a könyv a Mózes bokra: 

Isten szíve dobog benne. 

Gárdonyi Géza: A veréb

Egy beteg tyúkomnak zsemlyedarabokat szórtam. A tyúknak nem kellett.
A pince tetején két veréb ült. Az egyik leröppent, és felkapott egy darabka zsemlyebelet. Visszaröppent vele a pince tetejére.
Néztem, hogy hogyan eszi meg a kis tolvaj. Hát ahelyett, hogy megette volna, odatáncolt a zsemlyefalattal a másik verébhez, és átnyújtotta neki. Az ette meg, nem ő. Azután mind a ketten elrepültek.
Nem tudtam hova lenni bámulatomban. Az állatról mindig azt gondoltam, hogy önzésében különbözik az embertől. Elbeszéltem az anyámnak. Ő magyarázta meg azután, hogy a két veréb valószínűleg anya és gyermek volt. 
A gyermekveréb talán ma repült ki a fészekből.