Móra Ferenc: Hajnali dal

Amint éjféli órán

Az álom szárnya ért:

Álmomba jaj, de jó volt,

Az isten tudja, mért.

Lezárt szemmel bolyongtam

Egy kertbe valahol,

Az isten tudja, merre,

Az isten tudja, hol.

Lezárt szemem szelíden

Csókolta valaki,

Az isten tudja, hányszor,

Az isten tudja, ki.

S ahányszor karja átfont,

Ahányszor csókja ért:

Mindég egy könnye hullott,

Az isten tudja, mért.

Móra Ferenc: Rózsák mellé

Ha én lehetnék az idő,

de jó is lenne néked!

én téged, szépséges szívem,

szépséged teljességiben

jaj, hogy megőrzenélek!

Ha én lehetnék az idő,

fejed fölött megállnák,

hogy nyarad sohse múljon el,

hogy hozzád sohse jusson el

az ősz, a tél, az árnyék.

Ha én lehetnék az idő,

virág virágra kelne,

ahol a lábad földet ér

s az örök ifjúságodér'

mind téged írígyelne.

Ha én lehetnék az idő,

ó, éltem rózsaszála,

tisztán, fehéren és üdén

röpítenélek által én

a halhatatlanságba! 

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján

lombot ontva

vén akácfa vetkezik,

ablakomba

búcsút mondva

nyújtogatja ágkezit.

Ha szökellő

őszi szellő

simogatja sudarát,

gallya rebben,

halk zörejben

sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad

bármi bágyadt,

bármi búsan bólogat:

vén akácom,

e világon

nincsen nálad boldogabb!

Viharával,

nyomorával

átaluszod a telet -

új virággal,

lombos ággal

kelteget a kikelet!

Móra Ferenc: A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

Vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

De mindig kész van útra kélni,

Ha nyílik rája alkalom.

 A szív a legfurcsább csavargó,

A tolvaj-utat kedveli,

Hiába tiltja tilalomfa,

Nem hajt veszélyre, tilalomra,

Még vakmerőbben megy neki.

 A szív a legfurcsább csavargó,

Minden lépése új talány:

Onnan szalad, hol rája várnak

S hívatlanul oson be másnap

Pár ragyogó szem ablakán.

 A szív a legfurcsább csavargó,

Ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

Hívhatják vissza bár ezerszer,

Nem látják többet sohase.

 A szív a legfurcsább csavargó,

Dölyfös kacajjal elszalad,

Hogy megalázva, elgyötörve

Visszalopódzék a küszöbre,

Hol csupa dacból megszakad.

Móra Ferenc: Van minden szívnek

Van minden szívnek titkos rejteke,

Amelybe senki nem láthat bele;

Hisz magad elül is takargatod,

Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed 

A fojtott sírást, halk lélegzetet

Átaltörni a titkos rejteken.

De valahára mégis csend lészen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,

Hogy ama rejtett zugba betekints;

Hogy kulcsa hol van, el is feleded,

A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,

Ha fojtogat az életunalom,

Nem is tudod, hogyan, véletlenül

A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,

Örülsz neki, hogy fordul benne még-

Csak akkor kell sírnod keservesen,

Mikor már csak hamut lelsz odabenn.