William Wordsworth:Arany nárciszok

Magányosan, mint egy felhő, vándoroltam

hegyormokon és zöld völgyeken át

míg egyszer hirtelen tömegbe botlottam

előttem állt milliónyi virág

arany nárciszok a fák alatt, a tónál

figyeltem táncukat, így teltek az órák

Amikor feljöttek a csillagok

s az ég sárga fényárba borult

tovább táncoltak a nárciszsorok

aranyba öltözött a Tejút

tízezret láttam egy pillantásban

s gyönyörködtem a végtelen táncban

A hullámzás nem ért véget

és pattogtak a virágszikrák

azt hittem, a láng eléget

a költő boldog, ha ilyet lát...

s én csak egyre néztem a virágok vad táncát

csodálkozva, mily gazdag és pazar kavalkád

Gyakran, mikor csak egymagam vagyok

és elmém messze, távoli tájakon jár

megtalálnak régi gondolatok

s egy elfeledett, csodálatos látomás

akkor szívem is a nárciszokkal táncol

boldogan, kitörve e szürke világból

William Wordsworth: Egy pillangóhoz

Teljes félórát néztelek,

kis lepke...Hogy ringott veled

az a sárga virág, s bizony,

ettél? aludtál? nem tudom!

Mily csöndes voltál! befagyott

tenger se csöndesebb!

De hogy örülsz majd, amikor

megtalál és tovasodor

a szél a fák felett!

Ez itt a kertünk: díszei:

fáim, s húgo virágai:

lankadt szárnyad itt megpihenhet,

nyugalmas kis szentélyre lelhet!

Térj be hozzánk kedved szerint

s ne siess, ne bucsúzz!

A multból boldog nyaraink

kora, az a gyermekkor int,

mikor minden nap hosszu, mint...

oly hosszú, mint ma húsz!

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet

szél hajt, céltalan, könnyedén,

s egyszer csak egy sor, egy sereg 

aranyliliom tűnt elém,

a tó partján, a fák alatt

ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút

ragyog s hunyorog mindenütt,

a szikrázó kis öblöt úgy

körüllobogta ünnepük:

lángszirom, táncos, büszke fej

hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők

túltündökölték a vizet, -

költő ily társaság előtt

csak boldog s vidám lehetett!

Néztem, - néztem, - nem tudva még,

hogy mily gazdaggá tett e kép:

mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,

gyakran kigyúl belső szemem,

mely a magány áldása, és

megint veletek lobogok,

táncoló tűzliliomok.

William Wordsworth: Álom

Juhnyájat, mely csendesen halad,

zúgó esőt, méhet, mely dongva járdal,

tengert, szelet, folyót, tajtékos árral,

szelíd mezőt, vizet, kék ég alatt,

képzeltem én mind s fekszem itt hanyatt

álmatlanul! Már csattog a madárdal

künn a gyümölcsös lombos fáin által

és a kakukkszó fölzúg bágyatag.

Így vártalak két éjen át borongó

lélekkel, Álom! s elhagytál rohanva,

ne nyűj tovább, alélt lelkem szorongó:

mi nélküled a reggelek aranyja,

jöjj hát, napok között áldott sorompó,

friss eszme, vidor épség édesanyja!

William Wordsworth: Tünemény

Mikor először tűnt elém,

drága volt, mint egy tünemény,

kit azért küldött életem,

hogy egy perc dísze ő legyen.

Szeme mint alkony csillaga;

s az alkony hozzá a haja:

csak ennyi benne az, ami

nem májusi és hajnali.

Vidám kép, édes könnyűség:

meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány

volt ő, és mégis földi lány.

Lépése szűzi és szabad.

Házias minden mozdulat.

Alakja nyájas, tiszta fény.

Nyomában emlék és remény

kelt: mivel ő sem állt a szív

mindennapi és primitív

éhei, kis búk, örömök,

csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,

s lesem élete ütemét.

lelket lélegző drága lény:

útitárs a Halál felé.

Szilárd ész, gyengéd akarat,

szívós erő halk báj alatt.

Valódi asszony, jó s igaz,

intés, parancs, derű, vigasz.

Asszony, és mégis valami

fényt érzek, ami angyali...