Jorge Luis Borges: Pillanatok

Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyet másznék meg, több folyóban
úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.
Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték
életük minden percét; voltak persze boldog pillanataim is.
De ha elölről kezdeném, azon igyekeznék,
hogy csak jó pillanataim legyenek.
Mert ha nem tudnátok, ebből áll az élet, kizárólag pillanatokból;
ne veszítsd el a mostanit.
Azok közé tartozom, akik nem mennek soha sehova lázmérő nélkül,
meleg vizes palack nélkül, esernyő és ejtőernyő nélkül;
ha újra élhetnék, kevesebb poggyásszal utaznék.
Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól,
míg csak véget nem érne az ősz.
Többször ülnék a körhintára, többször merengenék a naplementén,
több gyerekkel játszanék, ha újra előttem lenne az élet.
De hát látják, 85 éves vagyok és tudom, hogy meghalok.
 
(Ford: Tóth Éva)

Jorge Luis Borges: Egyszerűség

A gyakorlat és odaadással
forgatott könyv engedelmességével
nyílik ki a rácsos kertkapu
s a tekintetnek odabent
meg se kell állapodnia a dolgokon,
már rég megrögződtek az emlékezetben.
Ismerem itt a járást és a lelket
és azt a közös tolvajnyelvet,
amit minden kis csoport kitalál magának.
Nincs szükség nagy szavakra,
felvágni ezzel-azzal;
itt mindenki jól ismer körülöttem,
ismerik gyarlóságaim, gátlásaim.
Ez a legtöbb, amit elérhetünk,
ami talán lehozhatja a Mennyet:
nem a csodálat, nem a diadal,
csak az, hogy egyszerűen elfogadnak
a tagadhatatlan Valóság részéül,
mint a köveket vagy a fákat.

(Ford: Somlyó György)

Jorge Luis Borges: Labirintus

Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha.

Ez az erőd a világegyetem,

nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem

titkos középpontja, külső fala.

Hogy kemény utad véget ér, ne várd,

mivel konokul kettéágazik,

aztán konokul kettéágazik

megint. Vasból van sorsod és bírád.

Ne reméld, hogy a bika, aki ember,

s kitől e végtelen kőrengeteg

megtanulta, hogy mi a rettenet,

megrohamoz elsöprő lendülettel.

Nincs. Semmit ne várj. A fenevadat sem

ebben a feketedő szürkületben.

(Ford.: Imreh András)

Jorge Luis Borges: Valaki álmodik

Vajon mit álmodott az Idő mostanáig, amely mint minden most, a végpont?

Megálmodta a kardot, melynek a versben van a legjobb helye.

Megálmodta és kicsiszolta a szentenciát, mely a bölcsesség látszatát keltheti.

Megálmodta a hitet, megálmodta a könyörtelen keresztes hadjáratokat.

Megálmodta a görögöket, kik feltalálták a dialógust és a kétkedést.

Megálmodta Karthágó tűzzel-sóval való elpusztítását.

Megálmodta a szót, ezt a suta, merev jelet.

Megálmodta a boldogságot, melyben részünk volt, vagy most azt képzeljük, hogy részünk volt.

Megálmodta Ur első reggelét.

Megálmodta az iránytű titokzatos szeretetét.

Megálmodta ama norvég hajóorrot és ama portugál hajóorrot.

Megálmodta az etikát és annak a mindenkinél különösebb embernek a metaforáit, aki egy este kereszthalált halt.

Megálmodta a bürök ízét, amit Szókratész nyelve érzett.

Megálmodta a két fura testvért, a visszhangot és a tükröt.

Megálmodta a könyvet, ezt a tükröt, mely mindig más és más arcát mutatja.

Megálmodta a tükröt, amelyben Francisco López Merino és a képmása utolszor látta egymást.

Megálmodta a teret.

Megálmodta a zenét, amely nélkülözni tudja a teret.

Megálmodta a szó művészetét, amely még a zenénél is megmagyarázhatatlanabb, mert magában foglalja a zenét.

Megálmodta a negyedik dimenziót s a benne lévő páratlan faunát.

Megálmodta a homokszemek számat.

Megálmodta a transzfinit számokat, amelyekhez számolással nem jutni el.

Megálmodta az első embert, aki kihallotta Thor nevét a mennydörgésből.

Megálmodta Janus két arcát, melyek sosem látják egymást.

Megálmodta a holdat és a holdon járt két embert.

Megálmodta a kutat és az ingát.

Megálmodta Walt Whitmant, aki elhatározta, hogy minden emberrel azonos lesz, mint Spinoza istene.

Megálmodta a jázmint, mely nem tudhatja, hogy álmodnak róla.

Megálmodta a hangyák nemzedékeit és a királyok nemzedékeit.

Megálmodta azt az irdatlan hálót, amelyet a világ összes pókja fon.

Megálmodta az ekét és a kalapácsot, a rákot és a rózsát, az álmatlanság harangszavát és a sakkot.

Megálmodta a felsorolást, amit a tudósok kaotikusnak neveznek, pedig az valójában kozmikus, hisz minden dolgot titkos szálak kötnek össze.

Megálmodta a nagymamámat, Frances Haslamot, oda, a juníni helyőrségbe, a pusztai lándzsák közelébe, ahol a Bibliá-t és Dickenst bújta.

Megálmodta, hogy csata közben énekelnek a tatárok.

Megálmodta Hokuszai kezét, amint épp vonalat húz, melyből mindjárt hullám lesz.

Megálmodta Yorickot, aki örökre élni fog a képzelet szülte Hamlet szavaiban.

Megálmodta az archetípusokat.

Megálmodta, hogy valamennyi nyár idején, avagy a nyarakat megelőző égbolton egyetlen rózsa létezik.

Megálmodta a halottaid arcát, akik most már fakó fényképek.

Megálmodta Uxmal első reggelét.

Megálmodta az árnyék hatását.

Megálmodta Théba száz kapuját.

Megálmodta a labirintus fordulóit.

Megálmodta Róma titkos nevét, tehát igazi védőfalát.

Megálmodta a tükrök életét.

Megálmodta a jeleket, amelyeket majd az ülő írnok rajzol.

Megálmodta a gömböket rejtő elefántcsont gömböt.

Megálmodta a kaleidoszkópot, az unatkozó betegek és gyermekek játékát.

Megálmodta a sivatagot.

Megálmodta a leselkedő hajnalt.

Megálmodta a Gangeszt és a Temzét, a víz két nevét.

Megálmodta a térképeket, amelyeket Odüsszeusz nem értett volna meg.

Megálmodta Nagy Sándort.

Megálmodta a Paradicsom falát, amely feltartóztatta Nagy Sándort.

Megálmodta a tengert és a könnycseppet.

Megálmodta a kristályt.

Megálmodta, hogy Valaki álmodja.

(Fordította: Scholz László)

Jorge Luis Borges: A pillanat

Hol vannak a századok, hova lett

a tatárok álmodta álom a kardról,

hol vannak a ledőlt erős falak, hol

az Ádám fája, és hol ama szent Fa?

Csak a jelen van. Az emlékezésben

épül fel az idő. Csalóka renddé

az óra teszi. A történelemnél

nem kevésbé értelmetlen az év sem.

A virradat s az éj közt riadalmas

fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,

s amely az éj hámló tükrébe néz ma,

más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.

Törékeny és örök az elfutó ma.

Hiába vársz más mennyre, más pokolra.

Jorge Luis Borges: Idő múltán

Idővel az ember megérti mi a különbség aközött, 

Hogy tartasz egy kezet,vagy leláncolsz egy lelket

És megtanulod,hogy a szerelem nem azt jelenti, 

hogy lefekszel valakivel, 

És hogyha nincs valaki melletted,nem azt jelenti, 

hogy egyedül vagy. 

És hogy egy csók még nem szerződés, 

És az ajándék nem ígéret. 

És elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel. 

És megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, 

Mert a holnap nem garantálja a terveidet. 

A holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, 

Mely megállíthat feleúton. 

És idővel megtanuljuk,hogy a nagyon sok is, 

az életet adó meleg is elszenesíthet. 

Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet, 

és díszíteni a saját lelkedet ahelyett, 

hogy mástól várod,hogy virágot hozzon. 

és tanuld meg,hogy tényleg el tudod viselni, 

hogy tényleg van erőd,és tényleg értékes vagy! 

És az ember csak tanul és tanul 

És idővel megtanulod, 

hogy ha csak azért maradsz valakivel mert gazdag jövőt ígér, 

előbb utóbb visszatérsz a múltba. 

Idővel megtanulod, 

hogy csak az tud boldogságot adni, 

aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni. 

De ha csak azért maradsz valakivel,hogy ne légy egyedül, 

Idővel majd nem akarod látni. 

Idővel megtanulod,hogy az igazi barát kevés 

és harcolnod kell érte,mert másként 

körülvesznek a nem igazak. 

Idővel megtanulod,hogy a haragból kimondott szavak 

Egy életen át bánthatják azt,akit megsérteni akartál. 

Megtanulod,hogy mindenki mondhatja sajnálom

De megbocsátani csak a nagy lelkek tudnak. 

Megtanulod,hogy ha megsértettél egy barátot , 

valószínű soha többet nem lesz úgy,mint régen. 

Megtanulod,hogy lehetsz boldog az új barátokkal is, 

De eljön az idő,mikor hiányozni kezd az a régi. 

Megtanulod,hogy semmi sem ismételhető. 

Megtanulod,hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt, 

Előbb-utóbb visszakapod sokszorosan. 

Megtanulod,hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, 

nem válnak remélté. 

És megtanulod,hogy a MA a jó,pont ez a perc,nem a holnap 

És megtanulod,hogy ha jól is érzed magad azokkal 

akik körülvesznek,mindig hiányozni fognak azok, 

akik már nincsenek. 

Idővel megtanulod,hogyha megbocsátással próbálkozol, 

vagy bocsánatkéréssel,vagy kimondani,hogy szeretsz 

és vágyódsz,hogy szükséged van,hogy barát szeretnél lenni

egy sír fölött haszontalan 

Megtanulod ezt mind,de csak idővel...

Jorge Luis Borges: A rózsa

A rózsa,

a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt,

e súly és ez az illat, a rózsa,

a mély éjszakák fekete kertjében,

minden kertben és minden este nyíló

rózsa, amely titkos alkímiával

felkelt a széthullt hamuból,

a perzsák rózsája és Ariostóé,

az örökké magányos,

a rózsa, mely rózsák rózsája mindig,

a zsenge plátói rózsa,

a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt,

elérhetetlen rózsa.

Somlyó György fordítása