Mesél a csend

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe.

Futnál, menekülnél, de nincs hova...

Egyedül vagy.

Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom...? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen.

A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, Érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában Melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem.

Egyedül vagy.

Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbefagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred...legalább az melegít.

Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé...de csak a semmit markolod.

Egyedül vagy.

Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, valami a torkodban.... Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnod. Fejed magasra emeled, talán...hátha...legalább egy csillag ragyogna fényesen...de nem.

Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz.

Egyedül vagy.

Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlasz, most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok vagy nagyobb kövek, kinek melyik. Neked sziklák. Hangtalan próbálod áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszel áthatolni rajta. Emlékezz, volt, hogy sikerült...De már fogy az erőd. Meddig bírod még...

Egyedül vagy.

Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmad. De csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned... Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik.

Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. De lassan kiég minden. Talán végtelen sincs, talán örök sincs...

Egyedül vagy. Még mindig egyedül. 

Ismeretlen Szerző: Félek, hogy csak egy álom vagy

Szálanként csírázik a fény

nézem, hogy ragyog arcodon

és összeszedve minden reményt

hiszem, mellettem kellene maradnod.

Idegen csend érinti ajkad

hallgatunk mindketten néma türelemmel

nézlek smaragd könnyfátyolon át

dicséred mint mindig, most is kisírt szemem.

Majd karod lassan elindul felém

és ajkad lecsókolja könnyem

sóhajod kapaszkodik erőteljesen belém,

mint ahogy beléd összes reményem.

Szívemben csörgedez a vágy

de nem merek még lélegezni sem

félek, hogy csak egy álom vagy

mely szertefoszlik csendesen…

Gondolat, érzelem, szeretet...

"Ültél már órákon át farkasszemet nézve a sötétből előbukkanó betűkkel?
Vártad izgatottan, valaki gondolt-e Rád ma?
Vagy… hosszú hallgatással, rövid jaj sikollyal adtad-e a másik tudomására, mi bánt, minek örülsz?
Átérezted-e valaha, hogy körülötted megfogható a csönd?
Keltél-e korán, vagy le sem feküdtél, gyalogoltál esőben, hóban, csak, hogy computer közelben légy és ne mulaszd el egyetlen szavát sem annak a másiknak?Akkor ne szólj semmit, mert, akkor átérzed.
Átérzed, hogy milyen sokan vagyunk, akik arra várunk, hogy megszólaljon valaki.

Értünk.

Csak nekünk.

Csak mi legyünk a FONTOSAK annak a másiknak.

Órákat várva egy-egy találkozóra.

Mondhatod: Eszméik rabjai, valahol félresiklott valami bennük…
Igen, ez az egyszerűbb, így elintézni… de… akkor miért van, hogy a személytelenség mögött is lázasan kutatjuk a személyt?Mi, akik nem tudjuk szavakba foglalni nagy érzéseinket a nagyvilágnak, és csak félresikerült vallomást hallhatnak ajkunkról.
Hogyan válunk hát legtitkosabb vágyainkat is feltáró sebezhető istenekké a személytelenségben?

Hogyan merjük vállalni azt, hogy szeretünk?

Hogyan válunk tudatos cselekvőkké?

Hogyan éljük át legbelsőbb álmaink?

Ne mondd, hogy a személytelenség teszi!

Azt mondanám, a biztonság, a bizonyosság, hogy nem nevetnek szemközt minket sutára sikeredett mondatainkért, félrecsúszott nyakkendőnkért.A bizonyosság, hogy hallgatnak ránk.Ne mondd, hogy a romantika halott!Ne mondd, hogy nem lehet szerelmesnek lenni egy képzeletbelibe!Hisz mindig is ideált gondolunk el magunknak, a vizuális társsal is.Ne mondd, hogy azokkal a kis és félresikerült mosolyokkal nem mondasz el semmit!

Hallgatásod önmagáért szól ott.

Ne mondd, hogy nincs szükségünk álmaink kiélésére!

Ne mondd, hogy nem vagyunk sokan, (többen, mint gondolod) száműzött romantikusok, akik megbúvunk a "háló" egyik sarkában, alázattal várva arra a hiányzó szóra.
Ne mondd, mert már nem hiszem el Neked.
Már megjártam az utat és csöndes megadással, örömmel, sírással nyugtázom a felém áramló ismeretlen szeretetet.

Úgy, de úgy fáj a ki nem mondható.

Mi mégis szavak nélkül is értjük egymást."

(találtam a neten)

Ismeretlen Szerző: Megtört harcos

Népek átkozzák nevem.

Bűnbocsánatért esedeznek, ha felemelem fegyverem.

Óh, mond mit tettem,

Amiért ezt a sorsot érdemlem?

Nem segíthet már semmilyen ima

Rajtam, ki ezreket küldött sírba.

Nem kezdhetném újra?

Mint egy gyermek, kinek makulátlan a múltja.

Most már ez az élet, mely végigkísér az úton?

Tudom, halandó vagyok, ki nem változtathat a múlton.

Áldj meg engem te természet feletti.

Szolgád vagyok, ki igédet hirdeti.

Ismeretlen Szerző: Harlequin

Csak játszom a szavakkal, 

Vérmocskos haraggal, 

Megbomlott kacajjal 

Vértelen ajakkal 

Színtelen szemekkel, 

Sosem volt nevekkel, 

Remegő kezekkel 

Sikító lélekkel 

Összetört tükörrel, 

Az utolsó bűnömmel 

Keserű bürökkel 

Végtelen dühömmel 

Haragvó anyámmal 

Az igaz baráttal 

Az egész világgal  

S játszom a halállal

A könny

Furcsa dolog a könny...  Azt hiszed nincs összefüggés, mégis, mielőtt megérkezik, a torkod szorítja el és csak aztán érzed, hogy ott van már a szemhéjad mögött az első könnycsepp. 
Először még csak a szempilláid között üldögél, mintha bizalmatlanul nézné, hová került. 
Aztán ők szépen egymásnak adva végigterelgetik csukott szemed előtt, engedik, hogy helyet keressen magának. Ahol alkalmasnak érzi, ott legördül. 
Az első csepp mindig végigégeti az arcod. 
Mindig. 
Aztán a többi már szinte nézelődés nélkül követi az elsőt, csak szaladnak, peregnek végig az arcodon. Nekik már megvan az útjuk. 
Egy idő után már azt érzed, hűsítenek. De ez csalóka ám, mert amikor így érzel, egy kicsit alábbhagy az áradat és elhiteti Veled, hogy a megnyugvás jön. Pár pillanatra. 
Aztán megint jön a hol édes, hol fájdalmas, de mindig torokszorító első csepp... Milyen érdekes, a könny nincs tekintettel arra, hogy Neked jó-e az a pillanat, amikor ő végigsimogatja az arcod. Történhet ez gyermek születésekor, szeretted elvesztésekor vagy éjszaka, amikor ülsz a buszon és várod, hogy hazaérj. Ma nagyon égették az arcom. 
Furcsa dolog a könny...Mindennek megvan az ideje. 
"Mert ideje van a szólásnak és ideje van a hallgatásnak, a befele fordulásnak és az örömnek."

Cafi kutya története

Ezt a történetet nemrég a neten találtam.  Nagyon megható, de ugyanakkor szép, és érdekes és különleges is. Remélem az idelátogatóknak is tetszeni fog.

Nagyon hideg volt. Fáztam.
Borzasztóan fáztam és nagyon éhes voltam. Hetek óta nem ettem rendesen, csak amit nagy ritkán odavetett valaki elém, vagy amit a szemétben találtam.
Már persze, ha nem vették el tőlem. Mert nagyon féltem mindenkitől.
November vége lehet - gondoltam.
Persze nem tudtam pontosan, hiszen én nem ismerem a hónapokat. Csak azt tudtam, hogy nagyon hideg van, és az idő egyre hidegebbre fordul. Éjszakánként néha mínusz tizenöt fok is volt. Én körülbelül másfél éves lehetek. Épp, hogy csak beléptem a felnőtt korba, de már sok mindent tudhatok a hátam mögött. Nemrég szültem meg a kicsinyeimet.
Nem tudom, mi lehet velük...
Elvették tőlem Őket!
Talán már nem is élnek...!
A tejem már elapadt. Nincs senki, akit táplálna. A természetben nincs pocsékolás, ez csak az ember sajátja.
Nap, mint nap látom és érzem azt a rengeteg ennivalót, amit kidobálnak, de engem egyik se szánna meg egy falattal...
Pedig nagyon éhes vagyok.
Talán a hideg sem lenne ilyen hideg, ha a hasam tele lenne.
Olyan régen bolyongok már itt a házak között, az emberek között, hátha valakinek megesik rajtam a szíve.
De senki sem segít.
Pedig én mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Kedves vagyok és alázatos, Istenként tisztelem valamennyit, szótlanul követem Őket, ha felém nyúlnak, megnyalom a kezüket, de csak belém rúgnak, megdobálnak, kiabálnak.
Pedig nem tettem semmi rosszat!
Én mindig próbáltam jó lenni, de ez mindig kevés volt. Bármit tettem, csak szidás és verés volt a jutalmam. Pedig igazán nem kérek sokat. Csak egy falat ennivalót, néhány kedves szót, esetleg néha egy kis simogatást.
Talán túl sok, amit kérek!
Pedig látom, hogy van ilyen is. Igaz, nagyon ritkán, de ilyet is látni. Mindig büszkén mesélik nekem, hogy nekik milyen jól megy a soruk. Ők mindent megkapnak Tőlük.
Ilyenkor mindig összeszorul a szívem, könnybe lábad a szemem, és megfogadom, hogy ha valaha nekem is ilyen szerencsém lenne, ahhoz teljes erőmből ragaszkodnék! Megtennék mindent, ami tőlem telik, és még azon felül is. Akár az életemet is odaadnám, ha legalább egy kicsit nekem is részem lehetne belőle. Ha megtalálnám ŐT!
A GAZDÁT!
De csak a magány van. A nélkülözés, az elutasítás, a kínzás, a betegség. Már nem merek reménykedni. Feladtam.
Néha megállok egy-egy ablak alatt és elsírom a bánatom. Elmondom, hogy én csak jó szerettem volna lenni.
De ezért cserébe letépték a farkamatat. Nagyon fájt.
Elütöttek. Ez is fájt. Azóta nehezebben megy a járás. A csípőm tájékáról hangos kattogás jelzi, hogy ha nem kapok mihamarabb orvosi kezelést, lassan menni is képtelen leszek.
Elvették a kicsinyeimet. Mindennél jobban fájt. Hatalmas, lógó emlőim emlékeztetnek minden nap a veszteségre. Nagyon nehéz a felejtés.
A testem tele van élősködőkkel, a lábamról lejött a bőr, a szám alsó széle le van szakadva. Már nem is emlékszem, hogy mitől.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. És nagyon éhes. Egyedül vagyok.
Néha elsírom magam. Nem csak az ablakok alatt. Azt egyre ritkábban, mert ezért is csak szidalmat kapok. Talán nem értik. Talán nem akarják érteni. Már nem mondom. Már nem érdekel. Feladtam. Egyre gyengébb vagyok. Egyre fáradtabb.
Tegnap találkoztam egy fiatal párral. Nagyon szimpatikusak voltak. Volt velük egy hetyke fiú is. Csak úgy sugárzott róla a büszkeség! Szóltak hozzám! Én reménykedve emeltem fel a fejem. De elmentek.
Az éjszaka nagyon hideg volt. Azt hiszem, beteg vagyok. Csak telnek az órák, de nincs kedvem felállni. Egy kuka mellett húztam meg magam, de nem igazán véd meg a jéghideg széltől. És nagyon hideg a föld.
Megállt egy autó. Nem messze tőlem. A fiatal pár, azzal a büszke kannal! Megint szólnak hozzám! De már félek. Mindentől félek.
Felállok és elmegyek. Már semmiben sem merek reménykedni. Talán már meg is halt bennem a remény. És talán igazam is van, hiszen megint elmentek. Már a kuka mellé sem merek visszamenni. Minden lépés fáj, de csak megyek.
Aztán hangokat hallok. Valakit hívnak. Egy szerencsésebb sorsút.
De a hangok közelednek hozzám. Egyre közelebbről hallom. Nagyon kedves hang. Szinte hipnotizál. Talán mégis megnézem, hátha én is kaphatok egy falatot. Vagy legalább egy kedves szót.
És Ők azok! Felém jönnek és valami van a kezükben! Talán étel!
Nagyon félek, nem tudom, hogy mit csináljak! A szívem és a hasam azt súgja, hogy menjek oda, de az eszem azt mondja, hogy szaladjak! Amilyen messze csak tudok!
De én mégis oda megyek. Nem tudok, csak a szívemre hallgatni. Sajnos ilyen vagyok. Valahol mélyen ismét felpislákol a remény lángja bennem. Nagyon apró láng. A legkisebb fuvallat is eloltja, de ismét megpróbálom. Talán most, talán utoljára.
Ételt kapok, rengeteget! Simogatnak! Belül zokogok. Nem merek hinni, de a szívem harsogva kiabál: Talán most megtaláltad Őket!
Magukkal hívnak. Megyek, de borzasztóan félek. Egy ajtó, rengeteg lépcső, meleg és fény. Még egy ajtó.
Kinyílik. Bent vár rám álmaim otthona, vágyaim netovábbja. Az utolsó lehetőségem. De félek bemenni. Félek elképzelni azt, hogy ez esetleg ismét csak egy köztes állomás kálváriám végső állomása előtt.
Puha pokróc. Lefektetnek. Megszabadítanak a testemet borító kullancsoktól. Felemelnek és betesznek a kádba. Meleg víz csiklandozza átfagyott testem. Nagyon félek. Már nem is emlékszem, hogy mit szabad csinálni, mivel szabad meghálálni mindazt a jót, amit az elmúlt tizenöt percben kaptam. Nem akarom elrontani. Inkább nem teszek semmit. Szinte mozdulni sem merek. Megtörölnek, megetetnek, megitatnak. Lefektetnek a pokrócra. Simogatnak. Szinte levegőt sem merek venni.
Aztán csönd borul a lakásra és sötétség. Valami mozdul mellettem. Egy cica. Hatalmas. Meg sem mozdulok. Aztán a büszke kan! Megnyalogatja a fülem, majd visszafekszik a helyére. Csak most merek körülnézni. Az eddig eltelt rövid idő, amit itt töltöttem, ködbe vész. Szinte álomszerű állapotban lebegtem eddig.
Meleg van, nem fázom. Nem vagyok éhes, szomjas. Nem merem elhinni. Csak fekszem a helyemen, mozdulatlan, nehogy elrontsam. Nehogy elrontsak valamit, ami miatt ismét megverhetnek és elzavarhatnak. Lassan reggel lesz. Kinn már virrad.
Aztán mozgást hallok a másik szobából. A torkom összeszorul. Nem merek mozdulni. Ők állnak az ajtóban. Mosolyognak. Odajönnek hozzám és ismét simogatnak. Nagyon régi érzések törnek elő bennem. Talán nem is igazi emlékek, talán csak álmok. Magam sem tudom. Aztán pórázt kapok, sétálni megyünk. Nem merek elmozdulni mellőlük. Lesem minden mozdulatukat. De belül majd szétvet a büszkeség! Lám, talán már nekem is gazdám van! És úgy sétáltatnak, mintha büszkék lennének rám. Pedig sovány vagyok, alig van szőröm és kissé sután megyek, hiszen nagyon fáj a csípőm. Farkam csonkját néha bátortalanul megcsóválom, mikor látom, hogy rám néznek.
Mérhetetlenül boldog vagyok! Talán meghallgattatott az a sok könyörgés, melyet a rengeteg hideg éjszaka alatt elsírtam.
Aztán az esti sétánál furcsa dolog történik. A séta végén nem hazafelé megyünk, hanem az autó felé. Megint rettegek. Nem tudom, hogy mi ez a hirtelen változás. Mit rontottam már el megint, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Betesznek az autóba és nagyon hosszan autózunk. Egyszer csak megállunk. Kivesznek. Ott állunk egy ház előtt. Hallom a többiek panaszos hangját. Hát itt a vég. Valamit ismét elrontottam.
DE MIT?
Ott állunk egy menhely előtt. Betesznek egy ketrecbe, bár próbálok ellenállni. Ennél akkor már a kóbor élet is jobb!
Rám néznek. Sírok, könyörgök, rimánkodom, fogadkozom, hogy jó leszek! Elmondom Nekik, hogy számomra Ők az igazi GAZDIK! Tudom! Mindent megígérek.
De elmennek.
Telnek a napok. A betegségem, amit a pillanatnyi boldogság elnyomott bennem, újult erővel tör rám. Már nem eszem. Feladtam.
Érzem, már nem sok van hátra. Talán végre nyugalmat találok én is. Talán nem fogok többet fázni, éhezni. Talán végre engem is szeretni fog valaki. Ott fenn, a kerek távoli sajton, a többi kutya között. Talán viszontláthatom az én kicsinyeimet is. Talán. Hamarosan.
Aztán ismerős autózúgás. Ismerős hangok. Már nem reménykedem. Talán csak egy újabb szerencsétlen, akiben újra felébresztették a remény lángját, hogy aztán örökre lefújják azt.
Ők azok! Felém tartanak! Nyílik a ketrecem ajtaja! Már nem bírok magammal! Rohanok feléjük, örömömben sírva! Tehát Ők is rájöttek, hogy tőlem annyi szeretetet kaphatnak, amennyit soha, senkitől! Hiszen senki más nem tudja, hogy mit adtak azzal, hogy eljöttek értem! Hogy egy új élet esélyét kaptam Tőlük ajándékba! Ezt csak azok tudhatják, akik végigélték mindazt, amit én is, vagy még többet.
Azóta már sok idő telt el. De én elmondhatatlanul boldog vagyok. Minden nap, minden tettemmel igyekszem meghálálni mindazt a törődést, szeretetet, amit TŐLÜK kaptam, kapok. Hogy orvoshoz vittek, hogy gyógyíttattak. Hogy szó szerint is az életemet köszönhetem Nekik! Hogy azóta bejártuk a fél világot!
Nekem nem mond semmit az, hogy Franciaország, vagy Svájc, hogy Németország, vagy Ausztria. Nekem csak az mond valamit, hogy ilyenkor is együtt vagyunk, hogy egymást ölelve alszunk a sátorban, hogy új tájakat fedezünk fel együtt, hogy megtanítottak úszni, pedig rettegtem a víztől! Hogy gyönyörű a bundám, hogy már nem fáj a csípőm, hogy minden nap több kilométert futnak velem, hogy ismét büszkén kihúzhatom magam, ha más kutyákkal találkozunk. Hogy műnyúlra vadászhatok, hogy mindig itt van velem álmaim büszke kanja, bár kölykeim már soha nem lehetnek.

Elégedett vagyok és boldog. Már csak álmaimban gondolok a múltra, mikor néha felszínre törnek emlékeim, de ilyenkor simogatásra ébredek és hálát adok a sorsnak, mert tudom, hogy én vagyok a legszerencsésebb kutya a világon.

Ilyenkor elrebegek egy fohászt azokért a sorstársaimért, akik még várják az ő Gazdijukat, hogy eljöjjön értük, és életük hátralévő részét ugyanolyan boldoggá tegye, mint az velem történt. Mert mi tudjuk, hogy mit ér egy szerető kéz, és ezért örök életünkre adósuk leszünk. És adósságunkat akár az életünk árán is törlesztjük.

~ Cafi ~

Érezd

Ne szólj, ne oktass ki, ne engedd el a kezem

Egyszerűen csak szeress. Tudod, minden ember szeretettel működik...Meg azzal az érzéssel, hogy hasznos tagja a társadalomnak...Hogy igenis ki tudja húzni magát, mert értékes ember.

Lelkileg értékes. Mert jót akar...

Ne szólj, csak ülj le ide mellém. Éld át a pillanatokat velem. Éld át az érzéseimet. Ugye, milyen borzasztóan nehéz? Ugye, milyen szívszorongató? Ugye, Neked is remeg a kezed? Ugye, Neked is dobog a szíved?

Ugye, Te is arra gondolsz, amire én? Hogy feladod... Mert ez így már nem élet. Így élni, bizony, nem lehet. Napról napra, mint egy haláltábor. Küzdesz, de annyi minden van, ami visszahúz. Téged. És egyedül vagy. 

Ugye, Te is bemenekülsz a csigaházadba? Ugye, Te sem akarod, hogy megbántsanak? Ugye, Te is úgy gondolod, hogy elég volt már ebből, hogy elég volt már mindenből?

Nem tudom...Az érzéseket nem tudom szavakba önteni. Ne haragudj...Ne haragudj, hogy meg akartam láttatni azt, amit gondolok, amit érzek, amiben élek...Ne haragudj, hogy meg akarom mutatni a világomat. Tudom, hogy Neked is vannak gondjaid...tudom, hogy nem tudsz segíteni. Mivel is tudnál?

Hiszen nem tudsz ide ülni mellém. Hiszen nem tudod megfogni a kezem. hiszen nem tudod megsimítani a lelkem.

A két kezemmel kell kiásnom magam a gödörből...De valahogy csak lejeb süppedek a sárban... Miért?

(találtam)

A vágy csendje...

...Már régóta szeretlek...

Még nem ismertelek, de már akkor is szerettelek...

Léteztél a sejtjeimben és üzentél nekem... üzentél, hogy merre keresselek... üzentél nekem, amikor hegytetőn állva a szél üvöltését hallgattam... A te szavadat hallottam apró ízeltlábúak

neszezésében, amikor behunyt szemmel feküdtem a fűben és... vártalak..

Nem tudtam, hogy létezel, csak azt tudtam, hogy szeretni akarlak,

azt tudtam, hogy kereslek, hogy várlak anélkül, hogy biztosan tudnám, megérkezel...

Már tudom, hogy te is vártál rám... vártál, anélkül, hogy tudtad volna, megérkezem...

Talán csendben hallgattad te is a fű növését, csodáltad zöldjét,

és fájt neked is a csend...

Megéreztem a fájdalmadat s te megérezted az enyémet...

Megéreztük egymás csendjét...

...A vágy csendjét...

Mesél a csend

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe.

Futnál, menekülnél, de nincs hova...

Egyedül vagy.

Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom...? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen.

A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, Érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában Melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem.

Egyedül vagy.

Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbe fagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred...legalább az melegít.

Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé...de csak a semmit markolod.

Egyedül vagy.

Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, valami a torkodban.... Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnod. Fejed magasra emeled, talán...hátha...legalább egy csillag ragyogna fényesen...de nem.

Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz.

Egyedül vagy.

Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlasz, most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok vagy nagyobb kövek, kinek melyik. Neked sziklák. Hangtalan próbálod áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszel áthatolni rajta. Emlékezz, volt, hogy sikerült...De már fogy az erőd. Meddig bírod még...

Egyedül vagy.

Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmad. De csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned... Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik.

Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. De lassan kiég minden. Talán végtelen sincs, talán örök sincs...

Egyedül vagy. Még mindig egyedül. 

Neked

Irigylem a napfényt, szemedbe, ha villan

vízcseppet, mely sima bőrödön csillan

s szellőt is, ha pajkosan

fürtjeiddel játszik, kacag… elsuhan

Sóvárgom a zenét, lelked tőle, ha megremeg

s paplanod,

hogy tested melegét, csak velem ossza meg

Nem tükrödre irigykedem

pillantásod, azon ha megpihen 

Szíved szavára vágyom én

otthonra lelni éltető melegén

Álmaim csak mézes hétköznapok

szemed csillaga újra, ha rám ragyog…

addig majd mesékben élek

hol egy esztendő - három nap - az Élet...

Az Idő és a Felejtés

A férfi végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni. 

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy nő nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.

Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.

Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.

S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.

Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A férfi könnyekkel a szemében bólintott. A nő átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

(kaptam)

Teddy

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban egy Teddy nevű kisfiú olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegyet írta.
Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein.
- "Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.
- Második osztályos tanítója ezt írta: "Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet. "
- Harmadik osztályos tanítója ezt írta: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében."
- Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban."
Ezeket olvasva Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Teddy ajándékát a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.
Mrs. Thompson a gyerekek előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyed üvegnyi parfüm volt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, mikor hallották, ahogy felkiált: 
-"Milyen szép karkötő!" - és látták ahogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből
Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa, 
-"Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." - Legalább egy órán keresztül sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy legkedvesebb diákja lett.
Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy Ő volt élete legjobb tanítója. Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott Teddytől. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel. Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Teddytől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül. Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt, és kérdezte, hogy Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta: 
-"Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték."
Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta: 
-"Teddy tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

(találtam a neten)

Rendelő odafönt

 Egy amerikai kisvárosban élt Brackett doktor. Több beteget kezelt egymaga, mint a városka

többi orvosa együttvéve, de jóval kevesebbet keresett, mint bármelyik, mert Brackett doktor mindig szegény embereket gyógyított, olyanokat, akiknek nem volt pénzük. A leghidegebb éjszakán is szívesen felkelt, és húsz-huszonöt kilométert kocsikázott, hogy segítsen. A városban mindenki ismerte a doktor rendelőjét Ricé textilüzlete fölött. A keskeny lépcső alján ott volt a tábla:

Dr. Brackett

Rendelő odafönt

Dr. Brackett agglegény maradt. Egyszer jegyben járt Miss Elvira Cromwellel, a bankár leányával, de eskövője napján a doktort sürgősen elhívták egy távoli faluba, egy mexikói gyerekhez. Miss Elvira megsértődött, és visszaadta a jegygyűrűt. Azt mondta: olyan ember, akinek egy mexikói gyerek fontosabb, mint az esküvője, nem érdemli meg, hogy feleségül menjen hozzá. A városka sok asszonya egy véleményen volt Miss Elvirával, de a mexikói gyermek szülei nagyon hálásak voltak, amiért dr. Brackett meggyógyította a fiúcskát.

       A bénák, a sánták, a vakok negyven éven keresztül jártak fel a keskeny lépcsőn dr. Brackett rendelőjébe. Soha senkit nem utasított el.

     A   doktor hetven évet élt, aztán egy napon lehanyatlott a rendelő díványára és meghalt.

        Az  emberek arról beszéltek, hogy gyűjteni kellene dr. Brackettnek egy szép sírkőre. Arról is beszéltek, hogy mit véssenek a kőre. De a dolog sokáig húzódott, és végül semmi sem történt.

        Aztán egy napon George Gruber, a temetkezési vállalkozó azt mondta, hogy megvan a sírkő, felirat is van rajta. Annak a mexikói gyermeknek a szülei, akit dr. Brackett sok évvel ezelőtt meggyógyított, nagyon szomorúak voltak, hogy a doktornak nincs sírköve. Minthogy nekik maguknak nem volt pénzük, levették a táblát a lépcső aljáról, és kitűzték a sírra.

          Ez állt rajta:

Dr. Brackett

Rendelő odafönt

-o-o-

(találtam a neten)

Íme...

Íme, lásd tehát

törött, holt lelkek néma otthonát

Ablakain nem csillan üveg

szobáit fény, sosem tölti meg

Király, koronát,- nem visel

nevetés ajkát sosem hagyja el

Láb, valódi,-itt soha nem haladt

Álmok, remények

hullnának porrá - óvatlan lépteid alatt

Csalódásból épített falak

díszként könnyeket, fájdalmat tartanak

Csapjából éltető víz helyett

emlékek szent óborából

szürcsölhetsz forró, keserű csöppeket

Titkos termében, hét lakat mögött

Sors válogat, tört lelkek között

párba fog kettőt,-célját NEM láthatod

az Esélyt-mégis..-csak Tőle várhatod...

Kövek, kavicsok, homok…

Egy filozófusprofesszor előadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerves üveget és feltöltötte kb. 5 centiméter átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg… 

- Igen – volt a válasz. 

Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt tele homokkal és azt kezdte beletölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis részt kitöltött. 

- És most – mondta a professzor – vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok. A családod, a partnered, az egészséged, a gyermekeid. Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok az összes többi apróság. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel is. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetők a boldogságod érdekében. Játssz a gyermekeiddel. Szakíts időt orvosi ellenőrzésre. Vidd el a párodat táncolni. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni. Először a kövekre figyelj – azokra, amelyek igazán számítanak. A többi csak homok.

(találtam a neten)

Mondtad egyszer

Szeretlek

mondtad egyszer.. 

zajból szőttek csöndet a falak

szeretlek ..

halkan mondtad..

azóta rád figyelnek a szavak

hangodra

pecsétek törtek ..

a jövő készült feltárni titkait

jelenem

feledve terhét

kínálta fel féltett kincseit..

Ma

csak a múlt

felé nyúl ügyetlen kezem.. emlékezem...

Talán mi emberek...

Tudod, mintha minden szépet és jót, ránk bíztak volna,

azért bíztak volna ránk, hogy magunknak megőrizzük,

de mintha valamiért nem bírnánk megbirkózni a feladattal,

sorra pusztul el körülünk minden, ami valaha szép, ami jó volt.

olyan minden, mint a frissen hullott hó,ami idővel szürkévé, 

örömet adóból teherré lesz.Talán, mi emberek nem szeretjük azt, 

ami tökéletes, talán félünk az összehasonlítástól,

talán unalmas úgy nekünk,ezért picit mindent beszennyezünk,

mindennel úgy teszünk, mint a tiszta utcával,ahol az első szemét 

vonzza a többit magához, így szűnik minden, ami valaha fehér volt,

így lesz a friss vizű forrásból bizonytalan eredetű pocsolya,így lesz az erdőből, 

a tüdő paradicsomából szemétlerakó,így lesz a tiszta szerelemből 

hazugságokkal beszennyezett,szégyellnivaló.

Szeretjük a szépet, szeretjük a tisztát, az őszintét, az igazat,

csak azért ne legyen annyira tiszta, ne legyen annyira áttetsző,

ne legyen annyira őszinte, ezért picit mindent besározunk.

Finnyásan állunk a szennyes erdő szélén, 

a forrás vizére nem hasonlító pocsolyánál,

az őszinte szerelem kihűlt helyén,

egy hazug szerelem előtt,

többé már nem kérünk belőle, fájó szívvel gondolunk rá,

valaha milyen szép is volt, az időt, az elmúlást hibáztatjuk,

megsiratjuk, és csendben eltemetjük.

(találtam a neten)

Az idő

Legyen egy bankszámlád, ahol minden reggel 86.400 forint kerül a számládra.
Ez nem marad meg a holnapi napra. Minden este lenullázódik, akármennyit is használtál fel a nap folyamán. Hát akkor mit lehet tenni? Természetesen használd fel MINDET!
Mindannyiunknak van egy ilyen bankja. Ez az IDŐ.
Minden reggel 86.400 perccel gazdagabbak vagyunk.
Minden este lenullázódik, elveszik, akármennyit is használtunk fel céljaink eléréséhez. Soha nem marad egyensúlyban. Soha nem lesz több, egy perccel sem.
Minden új nap új számlát nyit nekünk, és minden új este újra felégeti a maradékot. Ha elmulasztod felhasználni az aznapi betéted értékét, elvész. Soha nem kapod vissza. Nem íródik jóvá másnap.
A jelenben kell élned a mai betéted használva.
Befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudj vásárolni egészségből, boldogságból és sikerből!
Az óra forog. Csináld ma is a lehető legtöbbet!
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÉV, kérdezd meg a diákot, akinek ismételnie kell.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÓNAP, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÉT, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÓRA, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY PERC, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY MÁSODPERC, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér EGYTIZED MÁSODPERC, kérdezd meg a sportolót, aki csak ezüstérmet nyert az Olimpián.
Minden pillanat kincs, ami a tiéd. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted.

És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.

A Tegnap történelem.

A Holnap rejtelem.

A Ma ajándék.

Gondolatban

Gondolatban - néha - melléd bújok halkan, 

hogy érezzem a bőröd bársony illatát. 

Simogatom arcod, amíg el nem alszol, 

majd átlépek álmodba és ott szeretlek tovább...