Arthur Rimbaud: A kenyér-lesők

 A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...

Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;

S a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;

És száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

Hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Arthur Rimbaud: Élmény

Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon.

szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben, .

megérzem, álmodón, harmatját lábamon,

s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen.

Semmit sem gondolok s a számon némaság,

De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan,

s a természeten át megyek tovább, tovább,

cigánymód - s boldogan, akár egy nő nyomában.

(Rónay György fordítása)