Csorba Győző: Két múzeum

A Capitoliumot két múzeum szegélyezi
Az egyik a Museo dei Conservatori
Nagy örömömre húsz év után is hamar megtaláltam
a Táncoló menádot ezt az időszámításunk előtti
5. századból való domborművet: egy csodálatos
kígyózó-redőző fátyol-ruhában
táncoló nőalak a jobb kezében
rövid kard míg a balban egy felébe
hasított állattest A látomás káprázatos
csak a fényképező szem rögzítő figyelme
a fantázia roppant ereje tudhatta ezt
s a mesterség tökélye
Itt láttam még a Polihümniát
a múzsa szobrát szó sincs róla hogy
a művész valami emberfelettit
akart volna formálni benne úgy volt
múzsa ahogy múzsa volt Laura
Beatrice Léda vagy Flóra éppen
Egy bájos inkább csitri lány bizonyára a kikötő
párkányára könyököl összehúzza nyaka körül
kendőjét nyilván hűvös van így estefelé
s nézi a messzeséget nézi a vizet
vár valakit tán azt is tudja kit
vagy csak úgy valakit mert mindenik lány
vár valakit
A másik múzeum a Museo Capitolino kicsit szegényebb
főkincsei a római portré-szobrok
a Haldokló gallus és a közismert
Capitoliumi Vénusz ennek egy külön
kis körszoba jutott ide tilos bemenni
s ilyenformán nem járható körül
Viszont a rendezés kiváló ötlete
(vagy véletlen ?) hogy szemben e szoborral
egy sírszobor roskatag öregasszony
megtörten ül tekintetét Vénuszra szegzi
mindenen túli nézéssel amaz meg
elfordul mintha nem bírná a csöndes
egyszerű szókat amiket a kő-szem
s a kő-száj suttog:"Te is ide jutsz majd!"

Csorba Győző: A Louvre szobrai

Csapzott haj vaskos árkok a homlokon e fejet
látszik megzúzta a gond e gyönyörű fejet
melynek gyűröttségeiből ahogy
a nap a szellem szépsége kiragyog

Szép csodaszép külön a dúlt száj külön
a dúlt áll orr arc a fül és a fülön
a fürt-csomók szép ez a poklokon
átvonszolt testrész ó szép nagyon

Mint szép ugyancsak csodaszép
az a meztelen-szikrázó nőalak odébb
az a varázs melyet
csak a maga belső törvénye nevelt

csak a maga belső törvénye faragott
mint lábat csípőt mellet nyak-hajlatot
sőt lelket is hiszen valahogyan
a sugaras porcikákban az éppúgy benne van

És könnyedén és nehezen
egymásba vág ring s elpihen
a bársony hajnal a sajgó sok-öblű éjszaka
a szépség két ábrázata.

Csorba Győző: Őszi napéjegyenlőség

A kert végén a horpadásban
köd ül már hajnalonként
mélyebbre süllyedünk a pusztulásban
fokonként

Már reggelente nem az álom-
gyűjtötte frisseség
izeg-mozog földön faágon
és nem a kedves ég

kínál sokértelmű vigasszal –
fa fű lapul
mit éjről-éjre most tapasztal
riasztva-új

s a virradat félelmes éggel
tárul fölébünk
világraszóló szürkeséggel
dermeszti vérünk

Csupán a vadszőlő pirosló
zászlói lengenek
buzdításként az egyre foszló
zöldek felett.