Wislawa Szymborska: Nem történik semmi kétszer

Nem történik semmi kétszer,
minden új a nap alatt;
gyakorlatlanul születtünk,
s halálunk is próba csak.
 
Bár az élet-iskolában
legbutábbak mi vagyunk,
soha meg nem ismételjük
egy telünk, sem egy nyarunk.
 
Nincsen nap, mely kétszer jönne,
két egyforma éjszakánk,
nincs két csók egy tőről-metszett,
pillantás, mely egybevág.
 
Tegnap, mikor kiejtette
nevedet egy csacska száj,
úgy éreztem: ablakunkon
behullott egy rózsaszál.
 
Ma, hogy együtt vagyunk újból,
elfordítom arcomat.
Rózsa? Milyen is a rózsa?
Virág az, vagy kődarab?
 
Rossz órája életünknek,
mért fakasztasz rettegést?
Létezel - hát el kell múlnod,
s elmúlásod ó, be szép!
 
Mosolyogva, átölelve
keressük, mi összefűz,
bár különbözünk egymástól,
mint két cseppnyi tiszta víz.
 
(Kerényi Grácia fordítása)

Wisława Szymborska: Ruhák

Leveted, levetjük, levetitek
a köpenyeket, kosztümöket, zakókat, blúzokat,
a gyapjút, a pamutot, a kevertszálasat,
a szoknyákat, nadrágokat, zoknikat, fehérneműt,
meghajtogatva, felakasztva, széktámlákra,
spanyolfalak szárnyaira dobva,
egyelőre, szól az orvos, semmi komoly,
öltözzön fel, pihenjen, utazzon,
szükség esetén, lefekvés előtt, evés után szedje,
jelentkezzen negyedév múlva, év, másfél év múlva,
látod, és te azt hitted, és mi féltünk,
ti pedig feltételeztétek, ő meg gyanította,
ideje megkötni, begombolni, még reszkető kezünkbe
venni a cipőfűzőket, kapcsokat, cipzárakat, csatokat,
öveket, gombokat, nyakkendőket, gallérokat,
és kihúzni a ruhaujjakból, táskákból, zsebekből
a pettyes, csíkos, virágmintás, kockás, a hasznosságát
oly hirtelenül visszanyert, gyűrött sálat.

(Csajka Gábor Cyprian fordítása)

Wislawa Szymborska: Vermeer

Amíg a rijksmúzeumbeli festett

szolgáló csendes figyelemmel

nap mint nap áttölti a tejet

korsajából egy edénybe

a világ nem érdemel

világvéget.

Wislawa Szymborska: Kora reggel

Még alszom,

de közben sorakoznak a tények.

Fehérlik az ablak,

szürkül a sötétség,

a szoba kikászálódik a homályos térből,

ingatag, sápadt sávok

keresnek támaszt benne.

Sorban, sietség nélkül,

mert szertartás ez,

földerengenek a mennyezet és a falak síkjai,

elválnak a formák,

egyik a másiktól,

bal oldal a jobbtól.

Virradnak a tárgyak közötti távolságok,

csicseregnek az első csillogások

egy poháron, egy kilincsen.

Már nem csupán tűnik, hanem egészen van

amit tegnap félretoltak,

ami a padlóra esett,

ami a keretbe fér.

Csak a részletek

nem kerültek még a látómezőbe.

De vigyázat, vigyázat, vigyázat,

sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek

és a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát

árnyalatával együtt.

Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.

Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,

mikor a csoda már végbement,

a nap beiktatódott

és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.

(Csordás Gábor fordítása)

Wislawa Szymborska: Csodák vására

Egyszerű csoda:

hogy sok egyszerű csoda van.

Megszokott csoda:

az éjszaka csendjében

láthatatlan kutyák csaholnak.

Egy csoda a sok közül:

egy lenge kicsi felhő

képes eltakarni a nagy és nehéz holdat.

Több csoda egyszerre:

égerfa tükröződik a vízen,

sőt balfelé esik a jobboldala,

sőt koronájával lefelé nő,

és egyáltalán nem ér feneket,

pedig sekély a víz.

Mindennapi csoda:

gyenge és közepes erősségű szél,

vihar esetén heves széllökések.

Kézenfekvő csoda:

a tehenek tehenek.

Még egy, ez se rosszabb:

épp ez a gyümölcsös

éppen ebből a magból.

Csoda frakk és cilinder nélkül:

szétröppenő fehér galambraj.

Csoda, hisz mi lenne más:

a nap ma három óra tizennégykor felkelt,

és tizenkettő nulla egykor lenyugszik.

Csoda, ami kelleténél kevésbé lep meg:

hogy ujjaink száma tényleg kevesebb hatnál,

négynél viszont több.

Csoda, ami majd kiszúrja a szemünket:

a mindenütt jelenvaló világ.

Ráadás csoda, aminthogy ráadás minden:

az elképzelhetetlen

elképzelhető.

(Csordás Gábor fordítása)

Wislawa Szymborska: Pillanat (Chwila)

Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.

Fű, aprócska virágok a fűben,

akár egy óvodásoknak készült képen.

Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.

A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,

magukban morgó szirtek,

tornyosuló szakadékok,

lángok közt izzó éjek,

sem sötétben gomolygó nappalok.

Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,

lüktető lázban,

jeges borzongással.

Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,

tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.

Mind a maga helyén és egyezményes rendben.

A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.

Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.

Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,

s a magasban madarak szállnak, szálló madarak

szerepében.

Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.

Egy eme földi pillanatok közül

fennmaradni rendeltetett.

(Zsille Gábor fordítása)

Wislawa Szymborska: Egykor...

Egykor ismertük a világot innen-onnan:

- oly apró volt, hogy a két tenyerünkben elfért,

oly egyszerű, hogy egy mosollyal leírhattuk,

oly otthonos, mint az imában visszhangzó ősi igazság.

A történelem nem fogadta győzelmi harsonákkal:

- szennyes homokot hintett a szemébe.

előttünk hosszú tévutak álltak,

elmérgezett kutak, keserű kenyér.

Hadizsákmányunk a világról szerzett tudás:

- oly nagy, hogy a két tenyerünkben elfér,

oly bonyolult, hogy egy mosollyal leírhatjuk,

oly különös, mint az imában visszhangzó ősi igazság.

(Zsille Gábor fordítása)

Wislawa Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet. 

Nem bántja bűntudat a sivatag párducát. 

A piranha nem kétli, jót cselekedett-e. 

A csörgőkígyó simán elfogadja magát. 

Önkritikus sakál nem létezik. 

A sáska, aligátor, trichina és bögöly 

úgy él, ahogy él, és örül neki. 

A bálna szíve száz kiló, ám 

egyébként könnyű, akár a pehely. 

Semmi sem állatibb 

a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret 

(Kerényi Grácia fordítása)

Wislawa Szymborska: Beszélgetés a kővel

Kopogtatok a kő ajtaján.

Én vagyok az, eressz be.

Be akarok bensődbe lépni,

és körülnézni ott,

belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.

- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.

Ha darabokra törnek is,

zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.

Homokká morzsolódva sem

eresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Csupán kíváncsiság vezet:

egyetlen esélye az élet.

Be akarom járni palotádat,

majd a levél s a vízcsepp bensejét.

Nincs sok időm e feladatra.

Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,

arra hivattam, hogy komoly maradjak.

Menj innen.

Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,

sosem látottak, hasztalanul szépek,

senkinek léptét soha nem visszhangzók.

Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,

de nincs bennük számodra hely.

Meglehet: szépek, de a te szegényes

érzékeid föl nem érik.

Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .

Egész külsőmmel feléd fordulok,

egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Nem keresek benned örök otthont.

Nem vagyok boldogtalan.

Nem vagyok hontalan.

Világom méltó rá, hogy visszatérjek.

Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:

s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,

nem mutatok fel mást, csak szavakat,

melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.

- A részvétel érzéke nincs meg benned.

Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,

még a mindent-látásig kiélesült tekintet

sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.

Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,

fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Nem várhatok kétezer századig,

hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,

fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.

A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.

Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.

Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,

bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

(Kerényi Grácia fordítása) 

Wislawa Szymborska: Feljegyzés

Az élet: az egyedüli megoldás

a lombba boruláshoz,

a homok leheletének felszippantásához,

a magasba röppenéshez;

hogy kutya is legyen,

s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

hogy megkülönböztessük a fájdalmat

mindattól, mi nem belőle ered;

hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,

elvegyüljünk a látvány forgatagában,

kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

Vissza nem térő lehetőség,

hogy egy pillanatra felidézzük,

miről is szólt a beszélgetés

ki-kihunyó lámpafénynél;

hogy egyszer, legalább egyszer

megérintsünk egy követ,

bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;

elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,

és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

és mindvégig semmit se tudjunk

valami roppant lényegesről.

(Csordás Gábor fordítása)