Bródy János: Ne várd a Májust

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

A szíved melegét tedd el nekem

Én majd a szemed fényét őrizem

Szedd össze mindazt, ami megmarad

Csak lassan égesd el a vágyakat

Csavard a lángot lejjebb, kedvesem

A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél

Ne várd a májust, kedvesem

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz

S ha fázol, bújj az ágyba velem

Szelíd legyél, derűs és hallgatag

És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak

Legyél folyó, s ha támad majd a tél

Páncélod lesz kemény és hófehér

(Ijesztő szelek fújnak, kedvesem

Nem hoznak több tavaszt el fényesen

Fejünkre hullanak a csillagok

Rémülten ébrednek az álmodók)

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Lola: Örökké nem eshet

Ha egyedül jársz, minden úton jól vigyázz 

A szavakon túl, nem csak jó érzést találsz

De sose add fel, vár egy újabb állomás

Hol elmúlik a félelem és nem csak édes érintésre vágysz

Szabadon élsz, mindig új tájakra térsz 

Követed még azt a régi szenvedélyt 

hogy akad egy hely 

majd egy csillag elkísér, hol őszinték

Az emberek és minden reggel szebb az ébredés

Gyere keljünk át a könnyek tengerén.

Talán,  felnövünk egy perc alatt,

A világ, még annyi mindent tartogat,

Egy barát ki jóban rosszban megmarad,

Jobban kell mint valaha bármi más

Keresed rég, azt ki tőled kap reményt

Ki közelebb húz, hogyha mást már nem remél

Valahol majd, lassan újra partot érsz

Ott teljes lesz az életed és nem vár újabb fájó tévedés

Gyere keljünk át a könnyek tengerén.

Talán, felnövünk egy perc alatt

A világ még annyi mindent tartogat

Egy barát ki jóban rosszban megmarad

Jobban kell mint valaha bármi más...

Szakadék peremén, van-e kéz mi visszaránt,

Te meg én ,a menedék ,ha feladom ,csak húzz tovább

Küzd meg most az életért ,csak néhány percig tarts ki még

Örökké nem eshet már!

Tátrai Band: Menekülés minden utazás

Rohanunk az éjszakában, eltűnünk a végtelenben,

Sietni kell, valahol várnak ránk. 

Esőcsepp csillog a fényben,

Nem is látszik már az éjszakai táj.

Menekülés, hidd el, minden utazás,

Mi elől futunk, nem tudja senki más.

Indulj az útra, elvisz a jövőbe, múltba.

Indulj az útra, ne hallgass senki másra.

Mintha az égbe futnának az elhagyott utak,

Visszafordulni soha nem szabad.

A gondolat úgy suhan a meztelen tájakon,

Fehér felhők alatt csak a szürke út marad.

Menekülés hidd el, minden utazás,

Mi elől futunk, nem tudja senki más.

Rohanunk a szürkületben, eltűnünk a végtelenben,

Sietni kell, valahol várnak ránk.

Esőcsepp csillog a fényben,

Nem is látszik már a hajnali táj.

Giuseppe Verdi: Trubadúr (részlet)

Tűnik az égről a zordon felleg,

Fönn a hegyormon a hajnal ébred,

Mintha a bánatos özvegy a fátylat elveti,

S int neki újra az élet!

Már hív a munka, rajta, kopácsolj!

Vándor cigány legény ha megpihen az úton,

Ki az, akit karjába zár?

Ki az, ki gondját elűzi csókkal?

A szép cigány leány!

Bort ide nékünk,

Forrjon a vérünk!

Kedvet ad a bor, a tüze éltet!

Íme a hajnal ébred!

A fénye, mint drága ékszer, úgy csillog a borban!

Már hív a munka!

Giuseppe Verdi: Nabucco (részlet)

Messze szállj el - arany szárnyra kelve,

Messzi tájakra - gondolat - repülj el;

Régen látott hazámba kerülj el,

Híven vár rád az otthoni táj!

Üdvözöld várunk száz ősi tornyát,

Nézz le vágyón az egykor virágzó völgybe. . .

Szép hazámba repítsen a honvágy, -

Ó, az emlék - hogy kínoz, hogy fáj!

Bölcsek lantja a fűzfának ágán, -

Ó, miért lett oly néma a húrja?

Égi hangja ma áradjon újra,

Mondja el, hogy mily szép volt a múlt! -

Keljen életre mindenki száján, -

Szörnyű gyászunkat sírja az ének;

Zengje-zúgja a sorsát a népnek, -

Tán a szívünkben új lángot gyújt! -

Fényes, új lángot gyújt !

Pierrot: Ha sírni látod a bohócot

Fájnak

az elmúlt idők letűnt királyai

és nehezen hiszem el,

hogy senki semmit nem követel

belőled

s az én volt udvarom csacska hölgyei is

ugyanúgy fájnak nekem,

hisz mind megannyi tévedésem...

Lehet, néha értelmetlenül sírok,

de tudod, sokszor kétségbeesetten könnyezem,

s megfagy a könnycsepp a tenyeremben

ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:

arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,

ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:

legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!

Feszít néha belülről egy fájdalombuborék,

és nehezen múlik el,

ha nekem egyedül kell

elűznöm,

hisz tudom jól, hogy ez régen nem játék,

és komolyan is veszem:

látod ezért könnyezem.

Lehet, néha értelmetlenül sírok,

de tudod, sokszor kétségbeesetten könnyezem,

de megfagy a könnycsepp a tenyeremben

ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:

arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,

ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:

legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!

Unique: Bölcsek útján

Mondd! Te mitől lennél a legboldogabb a világon?

Csak kívánnod kellene

És teljesülne egy álom

Ha mennyországban ébrednél

Ha állna az idő a szobádban

Hinnél-e vajon a csodákban?

Bölcsek útján járva

Jól magadba zárva

Minden cseppjét a méznek

Örülj az andalító kéznek

Bölcsek útján járva

Gyere, térj vissza a mába

Élj még valóságban

Hogy higgy egy más világban

Ahogy a szívembe zárlak

Én egy angyalnak látlak

Mondd! Ha tudnád, hol van a boldogság a világon

Elvinnél-e magaddal ugye mindenáron?

Végre béke lenne bennünk

Felhő lenne puha párnám

Én vágyakozva várnám.

Giacomo Puccini: Turandot (részlet)

Ott túl a kék hegyeken

darvak bús dala szól.

Ám bimbó még nem serken,

rügy se kél a hó alól.

Szél viszi feléd a légen át

vágyó ajkak sóhaját:

Nap leánya, légy az enyém,

hadd legyen tavasz, nyíljon a virág.

Bródy János: Ha én rózsa volnék

Ha én rózsa volnék

nem csak egyszer nyílnék

Minden évben négyszer

virágba borulnék

Nyílnék a fiúnak

nyílnék én a lánynak

Az igaz szerelemnek

és az elmúlásnak

Ha én kapu volnék

mindig nyitva állnék

Akárhonnan jönne

bárkit beengednék

Nem kérdezném tőle

hát téged ki küldött

Akkor lennék boldog

ha mindenki eljött

Ha én ablak volnék

akkora nagy lennék

Hogy az egész világ

láthatóvá váljék

Megértő szemekkel

átnéznének rajtam

Akkor lennék boldog

ha mindent megmutattam

Ha én utca volnék

mindig tiszta lennék

Minden áldott este

fényben megfürödnék

És ha engem egyszer

lánckerék taposna

Alattam a föld is

sírva beomolna

Ha én zászló volnék

soha sem lobognék

Mindenféle szélnek

haragosa volnék

Akkor lennék boldog

ha kifeszítenének

S nem lennék játéka

mindenféle szélnek

Most múlik pontosan

Most múlik pontosan,
engedem had menjen,
szaladjon kifelé belőlem,
gondoltam, Egyetlen,
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován,
egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen őt látom mindenhol,
meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol,
szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör
szentjánosbogarak fényében tündököl.

Egy indián lidérc kísért itt bennem,
szemhéjain rozsdás szemfedő.
A tükrökön túl fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.