Archibald MacLeish Ars poetica

Legyen tapintható és hangtalan a vers,

Mint gömbölyű gyümölcs,

Néma,

Mint hüvelykujjnak érmek régi féme,

Csöndes, mint egy kopott szegélyű kő,

Egy párkányé, ahol moha nő -

Legyen a vers szótlan,

Mint madarak szárnyalóban.

*

Legyen a vers látatlan mozdulat,

Ahogy a hold halad,

Tünékeny, mint ha leoldja

Az éjt a fákról gallyanként a hold,

Tünékeny, mint ha eltűnik a tél mögött

A lélekből emlékenként a hold -

Legyen a vers látatlan mozdulat,

Ahogy a hold halad.

*

Legyen a vers ugyanaz,

Ne igaz.

A minden fájdalmak láncolatára

Egy üres kapualj meg egy cserfa ága.

A szerelemre

A meggyűrt füvek és két fény a tengeren -

Ne szóljon a vers,

De legyen.

(Várady Szabolcs fordítása)

Archibald MacLeish: Emlék virágzás

Igen, és ha az évszakhoz nem illő meleg

Kitör majd az öreg jövő év utóján,

És az eső- és nyárszagú délnyugati szél

Sárga leveleiktől a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén

Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton

Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,

És gondolataid váltakoznak mint a szürke felhők,

Akkor nem érted majd, honnan hirtelen

Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,

Csak állsz a júniusi-hevű szélben a hulló levelek között:

Mikor is volt ez így? – kérdezed majd és: Kivel?

Erre nem is emlékszel majd, csak állsz ott,

Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,

Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,

És behunyod a szemedet: Kivel? – kérdezed majd és: Hol is?

(Vas István fordítása)