Benedek Elek: Gólya fecske útra indul

Gólya, fecske útra készül,
Búcsúzódik a fészkétül.
Kelepelnek, csicseregnek,
Szép nyár múltán keseregnek,
Jaj de búsan keseregnek!
.
Még egy-két nap s aztán vége,
Eltűnnek a messzeségbe,
S gonddal épített fészkükbe
Az élelmes veréb ül be,
Az élelmes veréb ül be!
.
Üres már a ház is, kert is,
Csend szállta meg azt is, ezt is.
A gyermekek, az unokák
Mind itt hagyták nagyapókát,
Szegény öreg nagyapókát!
.
Tűnődünk a nannyókával:
Mi lesz most a sok almával?
Az almával, a dióval?
A szép piros mogyoróval?
A szép piros mogyoróval!
.
Hej, ha itt volna Lacóka!
Sóhajtozik nagyanyóka.
Hát Évike! mondom rája,
Nagyapóka gyöngyvirága!
Szép nevetős gyöngyvirágja!
.
Nem búsulnánk az ősz miatt,
Nem volna a kertünk kihalt.
Almát, körtét együtt szednénk,
Egész nap csak együtt lennénk,
Oh, milyen boldogok lennénk!

Benedek Elek: Őszi ének

Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?

Hervadva búsul egy-egy kései virág,
Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
Ím a szellő is szomorú dalra kél.

De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
S illat, melegség árad ki a földbül.

Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
Fölcsendül benne a víg madárdal.
S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.

Benedek Elek: Búcsú egy vén vadkörtefától

Elszállott az idő fölöttem.
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled, öreg barátom,
Legjobb barátom!

Mi titka volt ifjú szívemnek,
Te reád bíztam, rejtve benned.
Fészkelni fák hiába járnak,
Nem mondtad el szarkamadárnak,
Csacska madárnak.

Könnyem, ha omlott, letörülted,
Fájdalmaim elszenderültek;
S csak rám hajolt virágos ágad,
Eltűntek mind a balga vágyak,
A bűnös vágyak.

Istent dicsérni hozzád jártam,
Legszebb művét benned csodáltam.
Hol van az ember, ki te nálad,
Vén körtefa, szebbet formálhat?!
Nincs szebb te nálad!

Isten veled, ütött az óra,
Hajolj reám még búcsúszóra!
S amivel Isten úgy megáldott:
Még egyszer hullasd rám virágod,
Fehér virágod!

Benedek Elek: Reggeli dal

Fölébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méhe is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka röppenésre készen.
Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj, madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amíg a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold amíg lehet: ó de szép a világ.

Benedek Elek: Most állj meg itt

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végig-söprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szívedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér a holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És túl kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált...
Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.