Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
 
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
 
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
 
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
 
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
 
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
 
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
 
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
 
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
 
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
 
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!

Csokonai Vitéz Mihály: Egy kesergő magyar

A mohácsi nótára

Minden vígasság tőlem eltávozott,

Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megcsalatkozott,
Nincsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! elvesztetek,
Nem múlatok véletek;
Az öröm s a víg élet
Keserű ürömmé lett.

 
Életemet sok ezer gond terheli,
Lelkem a búk között eped,
Bús szívem, bánatokkal lévén teli,
Már ezer ízekre reped.
Óh, keserves bánatok!
Világra ti hoztatok;
A bú nevelt engemet,
Sírba is a bú temet.

Csokonai Vitéz Mihály: Impromptu egy cseresznyefa-levelet rágó hernyóra

Tavaszlott éltem bimbója,
De titkon rágván hernyója,
     Korán hervadásra dűlt.

Hernyóm, kiben gyönyörködtem,
Pillangóvá vált előttem
     S frissebb rózsákra repült.

Csokonai Vitéz Mihály: A tavasz

Az egész világ feléledt
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy Vitéz nem örvend.

Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.

   Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Hiacintok illatoznak,
Tulipánok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedven a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
Lili nem virít ölemben?

Csokonai Vitéz Mihály: A tél (részlet)

Múlattat-é olyan mismás gyülekezet,

Melyet oda tánc, bor s nem barátság vezet?
Mert kit baráttá tesz a bál tánca s bora,

Az nem barát, hanem csak pajtás s cimbora.
De a tánc?… Hát úgy jő vissza egészségünk,

Ha előbb a táncba elvész frisseségünk?
S úgy vidít meg a bor, ha délig hortyogva

Fekszünk krápulába virradtától fogva?
Úgy megy majd gyomrunkban jól a concoctió,

Ha mind dosztig esszük a bálba, ami jó?
Igaz, van recipe: megterhelt és heves

Gyomrunknak új erőt ád a korhel-leves;
S a nemalvás után jólesik az álom,

Lehet másnap estig aludni. – Sajnálom! –
Osztán a bál nem áll csupán dobzódásba,

Evésbe, ivásba, táncba, ugrálásba:
Ha az ember magát ilyekbe nem ártja,

Van dáma beszélni, van játszani kártya.
Igaz: de ezekért mennyi esztelenek

Egymásnak költséget s lármát szereznek?
Mit ér a kártyapénz? kétséges nyereség,

Mit ér a báldáma? másé a feleség.

Csokonai Vitéz Mihály: A reggelről

Már alélva pislog szép fénye azoknak
     Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
     Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
     Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
     S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
     Az estve még félig bimbó virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
     Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
     A kies vőlgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
     És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
     Oltárára hint le a hajnal harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
     Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
     Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
     S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
     S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
  Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
  Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
  Barna színt vér vissza a többi szöllőkön;
Amellyeknek általvilágló kristályja
  Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
  A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
  Legörbedi anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
  A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
  Vastagonn ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
  Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
  A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
  Melly utánn sohajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körül
  A szüretelőknek víg tábora örül,
Mellybe hordogatja a megért szöllőket,
  Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
  Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
  Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
  Neki-nekimennek a teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
  Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
  Mert markában teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
  Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,
S míg a zúgó léhónn lefelé foly a must,
  Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba.
  Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
  Kiüti fenekét, s elfut utoljára.
Rips, raps, a szöllők már puszta támasz megett
  Gyászolnak, hajdani díszek mind odalett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, sálva
  Venia a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
  Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek.
  Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
  A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
  Fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
  Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
  Az új boronn vídám beszélgetésünkkel.

Csokonai Vitéz Mihály: A kétszínűség

Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma
     A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma:
Pedig ha skarlátja szádba ketté válik,
     Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.
Gyakran a mennyei illatú epernek
     Apró leveli közt kígyók is hevernek:
Ne higyj a hozzája csalogató partnak,
     Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.
A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
     Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel,
     Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
     Egy ártalmas lelket fedező tetemek;
Sőt mit mondok? vagynak olyatén Judások,
     Akiknek halálra árúl csókolások.
Oh, Jupiter! ha már a hamis arannak
     Ily tiszta jelei s bizonysági vannak:
Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek
     Testén ilyen jegyek miért nem hevernek?
Különben ki milyen portékákat árúl,
     Azoknak jutalma mind magára hárúl.

Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:

Régen eladta már aztat is a kincsen;

Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,

Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -

Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,

Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.

Van két palotája a Piac-utcába,

De azt a rácoknak adta árendába;

Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,

S elméjébe mindég a drágaság forog.

Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,

Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.

A bús gond béesett orcájában hever,

Mérget kedveltető kincseiből kever.

Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,

Mint aranyára vert királyok képei:

Mint a sírból feljött halott útálsága,

Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,

Mért nem adhatja az áert árendába.

S öszvekalkulálván saját számadását,

Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -

Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget

Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,

Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

Azonba mely szörnyű károm következe: -

Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -

Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,

Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -

Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,

Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

Csokonai Vitéz Mihály: A szerelem tilalma

Minden érez gerjedelmet,

S én kerüljem a szerelmet?

És csak én legyek hideg?

Hát a szépet

S a faképet

Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a szemnek,

Kölcsönös bűbájt a nemnek,

E világnak bölcs Ura?

Hogy szeressük

S félrevessük? –

Éj, az ám a ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben

Csillog, és virgonc eremben

Véremet jól érezem:

Hát ha ennek

Lángba mennek

Zsúrolási,vétkezem?

[Három ember volt, barátom,

Mind a hármáról a fátom,

Hogy ne éljen, már teve,

Hókus, Bókus,

Pellidókus

Őkegyelmeknek neve.

Ők az ifjaknak tűzéről

És ledér természetéről

Szüntelen zsorváltanak,

A világnak,

Dámaságnak

Kancsukái voltanak.

Szint’ a hatvant érte Hókus,

Hitvesét féltette Bókus,

És magáról egy se hitt.

Pellidókus,

Mint a mókus,

Játsza önnön farka… csitt!

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve (részlet)

A napnak hanyatlik tündöklő hintaja,

Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

Haldokló sugári halvánnyá lésznek,

Pirult horizonunk alatt elenyésznek.

Az aranyos felhők tetején lefestve

Mosolyog a híves szárnyon járó estve:

Melynek új balzsammal biztató harmatja

Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.

A madárkák meghűlt fészkeknek szélein

Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.

A kis filemile míg magát kisírta,

Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.

A vadak, farkasok ülnek szenderegve,

Barlangjában belől bömböl a mord medve. -

Ah! ti csendes szellők fuvallati, jertek,

Jertek fülembe, ti édes koncertek:

Mártsátok örömbe szomorú lelkemet:

A ti nyájasságtok minden bút eltemet.

Lengjetek, óh kellő zefírek, lengjetek,

Lankadt keblembe életet öntsetek!

Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet

Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

Suhogó szárnyával a fák árnyékinál

Egy fűszerszámozott theátromot csinál,

Melybe a gráciák örömmel repülnek,

A gyönyörűségnek lágy karjain ülnek,

Hol a csendes berek barna rajzolatja

Magát a hold rezgő fényénél ingatja.

Csokonai Vitéz Mihály: A rózsabimbóhoz

Nyílj ki,nyájasan mosolygó

Rózsabimbó!nyílj ki már

Nyílj ki;a bokorba bolygó

Gyenge szellők csókja vár,

Nyílj ki,gyenge kerti zsenge:

Hébe nektárt hint terád,

Szűz nyakadba Flóra gyenge,

Bársonyos palástot ád.

Ó miként fog díszesedni

Véled e parányi kert ! 

Ó,hogy óhajtják leszedni

Rólad azt a drága szert !-

Hadd szakasszalak le ,édes,

Rózsaszál: szép vagy te már.

Héj,ha meglát ,hány negédes,

Hány kacér leányka vár !

Nem,nem !egy leány se nyissa

Büszke fúzőjét terád.

Űltetőd kedves X...issa

Néked újabb kertet ád :

Ott kevélykedj bíboroddal,

Ékesebb bíborja köztt !

Ott kevélykedj illatoddal,

Kedvesebb illatja köztt !

Csokonai Vitéz Mihály: A magyarokhoz

Ne szóljatok meg érte,

Magyarjaim! kikérem,

Ha én is a csatákat,

A várak égetésit

És a királyok estét

Nem kürtölöm Homérral.

    

 Ez a butella máslás

A megdühödt világnak

Minden csetepatéját

Kiverte a fejemből.

S a Lilla hév ölében

Lillán kivűl egyébre

Elmém ügyelni nem tud.

     

Ha hát csupán szerelmet

És bort fogok danolni:

Magyarjaim! kikérem,

Ne szóljatok meg érte

Csokonai Vitéz Mihály: Az álom leírása

Mindennél jobb hír vagy, óh, te édes estve,

     Nyugodalom képe melybe van lefestve!

Édes szenderedést mert ez mutogatja,

     Mély álom szelével a bajt elmulasztja.

E' pihenteti meg a törődött testet,

     Az ember képére új életet festet,

Mert fáradtság miatt bár halálra szálltak,

     De álom vitézi azok ellen álltak.

Akik egész napot nyughatatlansággal,

     Testeket gyötörik a sok fáradsággal,

S ha munkájok után testek kezd lankadni,

     Oly orvos az álom, mely erőt tud adni.

Akire szunnyasztó mákját bőven ejti,

     Fáradtsága terhét az könnyen felejti;

Akiknek szíveket a bú általjárta,

     Az öröm reményét már tőle elzárta,

Csupán álom által tér meg minden vére,

     Kívánt nyugvás után tér meg erejére.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol untalan.

Sima száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtnak;

Forrásim, zöld fáim

Kiszáradtnak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem írígyleném.

Hagyj el, oh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhagy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisült,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!