Elizabeth Barrett-Browning: Költőm, a Volt és Lesz közt

Költőm, a Volt és Lesz közt te az Úr

minden jegyeit megtapinthatod,

s a tiszta légben dallá ringatod

robogó bolygók szétcsapó s vadul

döngő dühét. Fülünkre zene hull,

s e dallam balzsamával nyugtatod

az embert, akit mélyre buktatott

a sorsa. Téged Isten orvosul

küldött, és szolgádnak születtem én.

Mi legyek, Édes? Boldog és bolond

remény, mely felbúg? Méla tünemény,

emlék, amely zenéden átborong?

Árnyék, hogy pálmákról zengj hűvösén?

Sír - rajta némán megpihenni? Mondd!

Elizabeth Barett-Browning: Ha érted mindent elhagyok

Ha érted mindent elhagyok, leszel

cserébe mindenem? Meghitt szavak,

áldások, csókok rám is hullanak

családi körben? S nem rémülök el,

ha szemem új falakra vetve fel,

otthonom helyett új otthon fogad?

s emlékemben te állsz oda magad

holt, szelíd szemek helyére? Felelj!

Nagy próba vágyakat igázni, ládd,

de bút igázni nagyobb feladat:

mert minden búban benne van a vágy.

És búm, jaj, elriasztja vágyadat.

Mégis: szeress - Jó? Szíved tágra tárd,

s öleld be ázott galambszárnyamat.

Elizabeth Barrett-Browning: Ha már szeretsz

Ha már szeretsz, csak a szerelemért

szeress, és semmi másért. És ne mondd:

"Mosolyát... szemét szeretem... s ha zsong

szelíd szava... s mozgékony kellemét

derülten érzem, bár a nap borong." - 

Mindez mulandó - vagy fakulva kong

füledbe majd. - S te, Kedves, ne reméld,

hogy mindig egy a vágy. És szánva se 

szeress, könnyeim szárogatva csak -

elfelejt sírni, ki soká a te

enyhedben élt - s így vágyad elapad!

A szerelemért szeress: sohase

hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.

Elizabeth Barrett-Browning: Hogy szeretlek?

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét

a lelkem, mikor kiröppen a lét

és az eszmény végső egeibe.

Szeretlek a köznap szükséglete

fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;

nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;

tisztán, ahogy a hiúak sose.

Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy

kínom lángolt, rég, s lánykori imám:

vesztett szentjeim szerelme lobog

benne,-könnyem ez, s mosolyom, s talán

egész életem!-s isten adja, hogy

még nagyobb legyen a halál után.

(fordította:Szabó Lőrinc)

Elizabeth Barrett-Browning: Rád gondolok (A Portugál szonettek-ből)

Rád gondolok! - Úgy indázlak közül

gondolattal, mint vadszőlő a fát:

nagy levelek, s a szem semmit se lát

a zöldön túl, amely a törzsre ül.

De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül

gondolatért - a szebb valót magát

kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát

hozzám, de tüstént?! Mezítelenül

álljon derekad, s minden ágadat

zúgasd, erős fa, s lombos köteled

szaggasd el s dobd a földre, mert e vad

örömben: - látlak, hallak s új leget

kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -

nem gondolok Rád - itt vagyok veled.

Elizabeth Barrett-Browning : Mondd újra (a Portugál szonettek-ből)

Mondd újra s újra mondd és újra mondd,

hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak

kakukknótához hasonlítanak,

emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb

újul tavasszal s kizöldül a mag.

Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak

sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,

hogy a rét túl sok virággal veres

s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél

mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:

de ne feledd, hogy némán is szeress...

 (Babits Mihály fordítása)