A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabó Lőrinc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szabó Lőrinc. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. január 16., péntek

Szabó Lőrinc: Csillagok utasa

Hogy először tengeren - már megint
a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,
mennyi szépség mindenütt! Rohanó
fény lett a kis velencei hajó
s rajta én a csillagok utasa.
Tulajdonképp sírnivaló, hogy a
Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,
az ötlírás jegy, a táj, a kövek
a Márkus téren a talpam alatt,
s hogy a gőzös most énvelem szalad
ki a Lidóra az örök vizen!
Mintha valami szörnyű félelem
űzött volna, hogy mindez nem igaz
és eltűnik, úgy ittam-ettem az
új világot, Alpokat, utcalányt,
tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,
összevissza: minden pillanatom
ima volt és újjongó fájdalom. 

2025. március 7., péntek

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A 
mindenség tündöklő titkaira, 
arra, ami adat és gondolat 
s ami csak villózik e név alatt, 
a képre kint, a tükörképre bent, 
s amit a tükör önmaga teremt. 
A valóság üres kereteit 
építgettem, mint méh a sejtjeit, 
s vártam, amit majd a tapasztalat 
gyűjt bele, a mézet, az igazat. 
És gyúltak bennem álmok és csaták, 
hitek próbái, pörök, kritikák, 
szedtem magamban, okkal, oktalan, 
ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 
száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 
s csak én maradtam igazi hazám, 
én, a néző… Azt adja a világ, 
amit belelát a kíváncsiság.

2025. február 20., csütörtök

Szabó Lőrinc: Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.

2024. november 9., szombat

Szabó Lőrinc: Kálmán bácsi

Kálmán bácsi, körszakállas magyar,
a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj
táncolta körül. Süketnéma volt,
verset írt, és gyalog zarándokolt
Kossuthoz, Turinba. Szegényesen
éltek, de majdnem vadregényesen,
ő, s a családja. Torka, nyelve nagy
kövekként tördelte a szavakat,
s mi ujjal a semmibe írtuk a
válaszunkat neki, vagy, este, ha
már sötét volt, a tenyerébe, és
bőrének szeme-esze, furcsa ész,
látta a láthatatlan betűket.
Bohém lélek, szerették, szeretett.
Nyomdász volt, s kertész.
Csak magyar ruhát hordott.
Százszor tönkrement s talpra állt.
Homloka fény, szeme arany mosoly:
Szerettem náluk lenni, mint sehol.

2024. október 19., szombat

Szabó Lőrinc: A tiszabecsi tiszteletes

A béke Te voltál, nagybátyám, derék,
derűs, magyar pap! A rettenetes év
vitt el, ez a 44/45.
(Elibe tettél vagy hetvenötöt!)
Egész Szatmárból integetsz felém:
"Isten hozott, szerelmetes öcsém!" -
mint régen: szinte minden faluban
te fogadsz, te, csókkal és boldogan.
Ma is látom vastag bajuszodat,
fejeden lengő, nagy szalmakalap,
úgy állsz a templom s a méhes között,
körötted a falu, Tiszabecs, tücsök,
harangszó... Bátyám, jókedvű Mihály,
általad élt, lélegzett a határ,
s ha rád gondolok, az egész biblia
mosolyogni kezd, mosolyognak a
mezők, ég-föld, a csizmás magyarok
s fent a nagytiszteletű angyalok.

2024. június 6., csütörtök

Szabó Lőrinc: Szerelmes Június

Kék villogás a levegő, bolond
hangokkal tarka a délelőtt;
zengő árvíz a nap aranya
s mint sellők rebbennek ide-oda
az édes utcákon a nők.

Mennyi nő! Borzong tőlük a város.
Ma mindnek akad valakije:
gondolatban mindegyik után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a vágy vagy a hála keze.

S az egész csak egy gondolat,
vagy annyi se – Aki él, örűl;
ma tavasz és nyár ölelkezik
s önmagával szeretkezik
az élet szemérmetlenűl.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen:
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Az élet – hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a junius:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze.

2024. április 9., kedd

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért uj fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
ugy megteltem e friss zsivajjal,
ugy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsesége,
hogy valami könnyü égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
ugy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenűl mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

2024. március 2., szombat

Szabó Lőrinc: A tél szépsége

Ugye,szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- s a virág- zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban, ireg- forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

2024. február 9., péntek

Szabó Lőrinc: Kár

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túl hitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túl sokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiúság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyű annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megunt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

2023. október 30., hétfő

Szabó Lőrinc: A zene kardot ránt

Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt és szuronyok
rohama csattog, óh, amikor
egyszerre száz torkán felüvölt
a fantasztikus gép-fenevad:
háboru, háboru
önti szivembe a vérét,
szárnyas lobogók tűzvésze röpít,
tűz, sortűz, millió robbanás
veti szét fáradt testemet
s lelkem, ez a halnivágyó
gyáva kis akarat,
ugy ég el ezer fájdalom
önkínzó kéjében, a hangok
szikrázó tusakodásaiban,
mint egy remegő
állat, ki a rágyúlt
erdő lángpalotáiból
nem tud menekűlni s iszonyodó
kínok közt is csontjáig érzi
a megsemmisülés
kimondhatatlan gyönyörét.

2023. október 26., csütörtök

Szabó Lőrinc: Útrakészen

Így jó, csak tűnjetek, remények,
hasznosak a sujtó kezek,
rúgj meg, barátom, – hadd legyek
minden ütéstől csak keményebb.
Tudom már végleg gyöngeségem
s köszönök minden árulást,
köszöntök minden uj csapást,
a mely a kovács sors kezében
mégis keményre kalapál.

Lassan könnyű lesz a halál.
Túlságosan szerettem élni,
ezért volt oly nagyon nehéz
eleinte a szenvedés,
ezért kellett mindig remélni.
De már mindent végigbetűztem,
mindenkiről tudom, mit ér,
uj lelkem készűl most, acél,
nagy pőrölyök alatt, a tűzben.

Nem kell, hogy magam verjem-üssem,
elég kéz kalapálja lelkem:
undor s közöny rajta a zár,
a csönd hűs tengermélye vár,
kiváncsiságomat megöltem
s acélkoporsómban kinyúlva
süllyedek, páncélos halott,
a magányba, hol alhatok,
s szememet nem nyitom föl ujra.

Örvendj, lelkem, ha bántanak,
örvendezz és készűlj az útra.

2023. január 14., szombat

Szabó Lőrinc: Januáréji olvadás

Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz:
nekem most szép a hó: siratja,
hogy vége lesz.
 
Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát:
ezüstkék párákon arany Hold,
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás a
tavasz elé!

2023. január 4., szerda

Szabó Lőrinc: A rabszolga

Túrtam és átkoztam a Földet
s egy Óriás lépett elém.
– Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. –
– Rabszolga, – válaszoltam én.
 
– Kinek a szolgája? – A Földé! –
mondtam vad gyűlölettel. Ő
erre fölvett a tenyerébe
és: – Ne félj, – súgta, – a jövő
 
majd megszabadít zsarnokodtól,
csak őrizd jól a titkomat:
népem, a Vas-Nép, lázadásra
készülődik a föld alatt! –
 
Ezt mondta a Vas-Óriás és
eltűnt… Én kínlódtam tovább,
túrtam a földet s átkozódtam
száz hosszú, hosszú éven át,
 
s reménykedve s csalódva néztem,
a lélektelen, lomha, vak
hadak hogy hevernek a földön,
kéz, láb s agy nélkül, a vasak,
 
láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,
erősek, engedelmesek,
ekének, ásónak, kapának
mind ideadják testüket,
 
de láttam azt is, hogy maguktól
nem tudnak megmoccanni se,
láttam, e halott nép az élő
Földet nem győzi soha le.
 
Hívtam hát ujra a Vezért, az
Óriást, s elmondtam neki,
hogy mi kell még és hogy lehetne
a vén Földdel megküzdeni.
 
Az Óriás szemembe nézett
és, lassan, szólt: – Ha igazán
gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor
mégis mi győzünk! – Azután
 
elmondta, hogy mi lesz a dolgom…
Elmondta… S én, a lázadó,
boldogan követtem parancsát
és tettem, ami neki jó:
 
cipeltem az égő pokolból,
föl, föl, cipeltem fekete
népét, tűzben nemesitettem,
szikrát lobbantottam bele,
 
fegyvert gyártottam és bilincset,
emeltem neki várakat,
megtanítottam szállni, úszni
a föld felett s a víz alatt,
 
szörnyű csodákra tanitottam
és szörnyű hatalomra őt, –
még száz év, és rettenve hátrált
a Föld az új isten előtt.
 
S ekkor, csak ekkor vettem észre,
csak ekkor vettem észre, hogy
mialatt a régit levertem,
a Vas új igába fogott:
 
én vagyok az ő keze, lába,
velem nyúl a világon át,
velem rakatja emeletekké,
gépgyártó gépekké magát,
 
s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,
már csak egy műszere neki,
már beszél: azt mondja: az embert
magának ő gondolta ki,
 
ő az élet, munkába már ő
szervez, kereskedik, kifoszt,
ő akar s az én szerepem csak
az, amit érdeke kioszt:
 
az anyag él és háborúkat
indít föld alatt, föld felett, –
a bilincs rámcsap és maguktól
dolgoznak a gépfegyverek.
 
Félve, s lázongva, megidéztem
harmadszor is az Óriást.
Megjött. Féllába Moszkva földjén,
a másik meg Newyorkon állt.
 
Most volt csak óriás! Kezébe
vett újra és szólt: – No, mi kell? –
– Becsaptál! – és elpanaszoltam,
hogy népe hogy bánt velem el.
 
Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
– Akié a gép, azé az ember! –
dühöngtem és ő kacagott.
 
Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy
most a te rabszolgád leszek?
– Te mondád! – felelt ő nyugodtan
és elfújt, mint egy porszemet.

2022. július 3., vasárnap

Szabó Lőrinc: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

2022. február 4., péntek

Szabó Lőrinc: Mara lányai

Mara, a bölcs, vidám kisértő, 
elküldte hozzám lányait; 
egyik a Szomj, másik a Vágy s a 
Nyugtalanság a harmadik. 

Szépek voltak, mint száz nő együtt, 
mint száz nő együtt, ravaszok; 
megtettek mindent, ami bűbáj 
férfit valaha megfogott. 

Ha ezredannyit tettek volna, 
ma is itt volnának velem, 
ha századannyit, a halálig 
kísérték volna életem, 

de amit adtak és mutattak, 
oly teljes volt, oly örök, 
hogy egyszerre elszomorodtam 
az égi vendégek között. 

S láttam, milyen koldus az ember, 
s a lélek akármit csinál, 
belülről, mint almát a féreg, 
kiesz bennünket a halál; 

és az öröklétből kilopni 
egy élet minden gyönyörét: 
csak kóstoló, mutatni, hogy mily 
sok a többi, a veszteség; 

s láttam, kár elkezdeni bármit, 
és lettem, mint a kő, halott… 
S hívtak a lányok, szépek voltak, 
mint száz nő együtt, ravaszok, 

s elküldtem őket: – Szomjuság, menj! 
hagyj el, Vágy, és te, harmadik, 
távozz szívemből, Nyugtalanság! – 
Elküldtem Mara lányait, 

és Mara, a vidám kisértő, 
hozzám jött s letérdelt elém 
és az arca egy percre ép oly 
szomorú volt, mint az enyém

2021. október 24., vasárnap

Szabó Lőrinc: Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek,
úgy húztam körém, s egyre közelebb,
könyveken át a Világ Tényeit:
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,
kis lámpa mellett, s függönyözve a
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény
mihelyt szabad, oly határtalanul
tágult a lelkem, nőtt, már messze túl
kíváncsiságban s reményeiben
iskolán s minden hasznon: Végtelen
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat:
az Irodalmat: születő, arany
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek
tömték új csillagokkal az eget.

2021. október 14., csütörtök

Szabó Lőrinc : Erdei szerelem

 Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

2019. január 7., hétfő

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár, 
repülőgép, amin jár, 
szél röpíti, az a gépe, 
így ül a ház tetejére. 
Ház tetején sok a drót, 
megnézi a rádiót, 
belebúj a telefonba, 
lisztet rendel a malomban. 
Lisztjét szórja égre-földre, 
fehér lesz a világ tőle, 
lisztet prüszköl hegyre-völgyre, 
fehér már a város tőle: 
fehér már az utca 
fehér már a muszka, 
pepita a néger, 
nincs Fekete Péter, 
sehol 
de sehol 
nincs más 
fekete, 
csak a Bodri 
kutyának 
az orra 
hegye- 
de reggel az utca, a muszka, a néger, 
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter 
és ráadásul a rádió 
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

2017. november 27., hétfő

Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, 
a mester, egy lepkére mutatott. 
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 
s a lepke vigan táncolt a napon, 
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… 
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, – 
mi az igazság, melyik lehetek: 
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét 
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! 
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – 
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke 
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán 
valami mégis megborzongatott, 
kétezer évig töprengtem azóta, 
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 
már azt, hogy minden kép és költemény, 
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 
a lepke őt és mindhármunkat én.

2016. június 8., szerda

Szabó Lőrinc: Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,
minden perc egy-egy baltacsapás:
kábító fénybalták alatt
izzadva csörtet a gyorsvonat.

Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:
engem a Tűz vad lelke visz és
old szét, hogy csupa láng legyek
s elkapjam a menekülő egeket.

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,
mint testvérem, ez az iszonyu nyár,
s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad
ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,
hogy elmarad a renyhe testi lét,
mely most csak az árnyék hüvösét
keresi, dongó és arató –

Nyár van, dél, ernyedt, altató
pihenés – Én sohasem pihenek!
Még túlragyogom a földi perceket,
lelkem még csupa robbanás,
folytonos halál és feltámadás:
még szállok, céltalan és vakon,
de oly tüzekkel gazdagon,
hogy mikor elérem, megborzong a Nap,
ha rácsókolom egy sugaramat.