A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sajó Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sajó Sándor. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 1., szombat

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre.
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait.
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy, amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés.
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag.
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikolt ni: hajrá! húzd, cigány -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében,-
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat.
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...

2024. november 4., hétfő

Sajó Sándor: Ipolyság

Kék ormok itt már fennsíkká simulnak,
A sík párkánya az Ipolyra lejt;
A párkány szélén, képe messzi multnak,
Kéttornyú templom, patinásra vert;
Drégely felől a hajnal símogatja,
Két méla tornya nyugvó napba néz,
Tövén kis város kedves arculatja:
Kőhíd alatt az Ipoly vize ballag,
A kőhídon túl ligetes hegyaljak, –
S a tájék rajza – kész.

Ráringatom most lelkemet a tájra,
Mint hold a fényét, felhőfátylon át;
Erdőn és utcán bolygok, mint az árva
S jaj! nem lelem már tűnt lábak nyomát.
Egy kicsi ház még dalt zendít szívembe,
De azt is mintha sírból zengené
S hangjában mintha másvilág izenne, –
Ráringatom még lelkemet a tájra
S vén bánatommal megyek, mint az árva,
A temető felé…

2015. január 23., péntek

Sajó Sándor: A felföld

„Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,
De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.
Fúvom hát én is büszke énekem:
Síkságod, nyájad, mind csak mit nekem!"

Kárpátoknak bérce, völgye,
Fenyveserdő, rengeteg...
Dicső költő! tán csodálod,
Ám azért csak mit neked!
Az aranykalásszal ékes
Nagy alföldi rónaság,
Duna–Tisza sík vidéke
A te bölcsőd és hazád.

Nekem is van érző szívem,
Lantot és is pengetek,
Ócska érzés ócska húron:
Pörbe hogy' szállnék – veled?
De a tájhoz, hol születtem,
Én is váltig hű vagyok,
S áldom azt a csöndes völgyet,
Amely egykor ringatott…

Áldom azt a hegyvidéket
S szívem gyakran visszafáj;
Fönn, a bércen mennyi fönnség,
Lenn, a völgyben mennyi báj!
Bércről, völgyből édes dalként
Zeng felém a drága múlt:
Szabadságot és szerelmet
Szívem-lelkem ott tanult.

Fönn, a bércek sziklaormán,
A szabadság ott terem!
Völgyek árnyas rejtekében
Az ábránd, a szerelem.
Viharos felhők robognak:
Isten szava mennydörög!
Kékellő ég derűjében
Madárdal a lomb mögött…

Nézd ott fönn a sziklavárat,
Nagy időknek romjait:
Az a vértől áztatott föld
Hont szeretni megtanít.
Míg tövében érdek, önzés
Egymást űzve zajlanak:
Egy darab múlt áll előtted
Búsan, büszkén, hallgatag.

S nézd a völgyet: napfény festi
Tornyok csúcsát, víz színét;
Erdőségtől koszorúzott
A kalászban dús vidék.
Kis falukból szellő hozza
A harangok lágy szavát;
– Lelkeden a méla érzés
Imádságba olvad át…

Szép vagy, édes hegyvidékem,
Legszebb vagy te énnekem!
Képed annyi változatban
Kél, száll érző lelkemen!
És bár itt, a rónaságon,
Éltem itt is jó napot:
Visszasírom azt a völgyet,
Amely egykor ringatott…

2013. november 24., vasárnap

Sajó Sándor: E rab Föld mind az én hazám


Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem.
Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon,
Ott, ott születtem, oda vágyom.
Nem, azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak.
Oh Erdélyt soha senkinek!

Északra, Délre napkeletre
Nézek nagy búsan, keseredve:
E rab föld mind az én Hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok, - de nem adom!

2013. november 3., vasárnap

Sajó Sándor: Izenés



Az Ipoly-völgybe van egy izenésem,
Mind ezt hirdesse, aki arra jár:
Sugárfényt látok egy-egy kicsi résen,
Fészkén már pippen egy-egy kis madár;
Mind tudja meg, ki most még búban aggik,
Az Isten jó és élőt nem temet -
Én meghalok, de nem halok meg addig,
Míg meg nem látom szülőföldemet!

És Ipolyságra van egy izenésem:
Mind lesben álljon, aki ott lakik,
És minden szem csak napkeletre nézzen,
És hittel várjon - ama nagy napig...
Megyek, megyünk!... nagy, szent komoly sorokban
Dübörgünk majd a vén kőhídon át,
S ki száműzötten annyi bút zokogtam,
Én, én fúvom majd ott a harsonát!

A nagy, a szent, a szép találkozóra
A vágyó szív, lám, szépet álmodik:
Kakukkfűvel lesz utunk teleszórva
A vén kőhídtól föl a templomig;
Kakukkfű, marmancs - óh, én drága földem,
Teremjen rajtad sok-sok szép virág:
Így lesz nekem jó, így, virágözönben
Boldog sírással leborulni rád...

- Az Ipoly-völgybe szálljon izenésem,
Mind ezt hirdesse, aki arra jár:
Úrnapja lesz! - e bús száműzetésen
Szárnyát egy jobb sors bontogatja már;
Mind tudja meg, ki most még búban aggik,
Az Isten jó és élőt nem temet-
Időm lejár, de nem halok meg addig,
Míg meg nem látom szülőföldemet!

(1924)