Lord Alfred Tennyson: A könnyű lovasbrigád rohama

Hosszú, hosszú az út,
mind rajta vágtáz,
s bár az a völgy a Halál,
nyargal a hatszáz.
„Rajta lovasbrigád!
Parancs: az ágyúkon át!" –
s bár az a völgy a Halál,
beront a hatszáz.
 
„Rajta, lovasbrigád!" –
félnek-e a katonák?
Nem, noha tudja mind,
parancsa: botlás!
Nem dolguk a felelet,
se kérdeni, hogy minek,
dolguk ott halni meg,
s bár az a völgy a Halál:
vágtat a hatszáz.
 
És ágyú jobb felől
és ágyú bal felől
és ágyú szól elöl,
kartácsa pásztáz,
golyó s repesz között,
szállnak a vakmerők,
tátogat, ím a Halál,
s poklokon átdübörög,
nyargal a hatszáz.
 
Kard villog meztelen,
ragyogva forogva fenn,
táncol a tüzéreken,
hadra üt – és a világ
bámulva hajráz!
Az ágyúfüstbe csap,
szembe tör át a csapat,
muszka had és kozák
perdül a kard alatt,
dől-hull az ádáz;
s megtér a had, de nem,
nem mind a hatszáz.
 
És ágyú jobb felől
és ágyú bal felől,
és hátul is ágyú öl,
kartácsa pásztáz,
golyó s repesz között,
míg ló s lovas kidőlt,
bátran küzdöttek ők. –
S bár tátogott a Halál,
pokolból visszajött,
ki megmaradt, de már
nem mind a hatszáz.
 
S a hírük élt tovább!
Rohamukért a világ
ámulva hajrá!
Dicső, hogy' vitt csatát!
Dicső a lovasbrigád!
A drága hatszáz!
 
(Tellét Gyula fordítása)

Lord Alfred Tennyson: Fordulj keletnek, drága Föld

Fordulj keletnek, drága Föld,
hagyd a nap narancs alkonyát:
a fény eleget tündökölt,
szent csillag, fordulj most tovább,
míg csak fekete vállaid
fölé nem hág ezüst húgod:
a völgyben , mint tükre ragyog
két szem és rajtam őrködik.
Ó, vígy magaddal, szállj, ne késs,
meríts új csillagok elé:
vígy esküvőm reggele és
aztán a boldog éj felé.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Lord Alfred Tennyson: Fordulj keletnek, drága Föld

Fordulj keletnek, drága Föld,

hagyd a nap narancs alkonyát:

a fény eleget tündökölt,

szent csillag, fordulj most tovább,

míg csak fekete vállaid

fölé nem hág ezüst húgod:

a völgyben , mint tükre ragyog

két szem és rajtam őrködik.

Ó, vígy magaddal, szállj, ne késs,

meríts új csillagok elé:

vígy esküvőm reggele és

aztán a boldog éj felé.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Lord Alfred Tennyson: Az alvó palota

1

Váltó év kévével s fűvel

ölt s vált más boldog földeket:

itt nedvben szunnyad a hüvely,

s érben a vér áll dermeteg.

Halk árnyak, könnyű fodrú köd

jön a mezőről s vak moraj,

mint messze anyaméh mögött

alvó lelkekhez földi zaj.

2

Lágy fény füröszti teraszok

urnáinak rézsút sorát.

Szökőkút vize nem mozog:

sík medencébe lapul át.

Csarnokban megmeredt a láng;

tornyán a zászló csüggve lóg;

s babérrácsán páva, s nyulánk

fémrudján gubbad a pirók.

3

Tojásain a fecske ül:

benne s bennük az élet áll.

Arany fogas körmeirül

ruhák álmos redője száll.

És légy se rebben: nincs zörej.

Mint egy kép, olyan az egész:

mint ó királyok képe, mely

a falról az alvókra néz.

4

Itt ül a pincér, bontva már

térde közt félig a palack;

amott a vén udvarnagy áll,

s udvarhölgy, arca friss barack:

az apród fogja csöpp kezét;

szemérmes ajka szóra nyíl;

az csókra nyújtja az övét:

arcára rárögzött a pír.

5

S míg mind a száz év eltelik,

az erkélyről-hullt fényeket

metszett kristályok megtörik

s nemes borral tölt serlegek.

Alvó bárók asztal körül,

komoly arcok gyűrűje, vár.

És trónusán szunnyadva ül

a joviális bölcs király.

6

Künn fölburjánzott a sövény

s messziről erdőcskét mutat;

lonc, s vörösbogyós vadnövény

verik burjánnal az utat;

futók, fagyöngyök, összefont

zöld fal, páfrány, tövis-szurony:

fölöttük nyúl ki, s lángot ont

napfényben a kastély-torony.

7

A száz nyár mikor múlik el

s születik újra gond s idő,

amint az új tudat kikel

s az ész kormányzó napja nő?...

Itt minden megmaradt helyén,

mintegy öröktől rendezett -

Jőjj, gond és kéj, kin és remény,

és hozd a boldog herceget!

(Fordította: Babits Mihály)

Lord Alfred Tennyson: Shalott kisasszonya

I. 

Folyón innen s túl fekszenek

széles rozs, árpa tengerek,

ölelvén dombot és eget, 

és rajtuk át egy út vezet

szép Camelot felé.

A népek föl s le járnak ott,

csodálván mind a liljomot,

mik benőtték az elhagyott

Shalottnak szigetét.

Hol nyárfa reszket, s hófehér

bús fűzfa ága vízbe ér

lágy fodrot sző az esti szél

a vízre, mely nyugodni tér

szép Cameloton át.

S virágok közt a csendben áll

egy négytornyú nagy szürke vár

mely évek óta örzi már

Shalott kisasszonyát.

S a fűzek közt a part alatt

sok ló vonta uszály haladt,

és kecses vitorlás szaladt

le, hogy nyomán a hab hasadt,

szép CAmeloton át.

De ismerik-é odaát?

S ki látta vajh kezét, haját,

vagy ablakában őt magát,

Shalott kisasszonyát?

Csupán az árpa közt korán

kaszáló béres hallja tán,

miként visszhangzik egy vidám

ének az ár túloldalán

Camelotba tova.

S a béres, kit az este ott

ér kéve közt, hallván, legott

szól halkan: "Ez biz' ő, Shalott

Tündérkisasszonya."

II.

Kinek kezén csak egyre jár

egy bűvös színpompás fonál.

S reá úgy átkok átka vár,

ha arra pillant, merre áll

Camelot városa.

S számára átka rejtelem,

imígy csupán a szőttesen

serénykedik szép csöndesen

Shalott kisasszonya.

 És egész álló éven át

egy tükör borítja falát.

S tükrében árnyak nagy hadát

szemléli, mert az útra lát,

mely Camelotba tér.

Folyón örvénylik ott a hab

az útnál, min sok nyers alak,

s vásári árus lány halad

és Shalottból kiér.

 S ritkán apát baktat lován,

vagy boldog leánykák nyomán

apródigyekszik szaporán

s pásztorlegény az út porán

tart szép Camelotba;

S olykor lovag is átsuhan

tükrén, de néki nincs olyan,

mert ő csak sző magányosan

Shalott kisasszonya.

S mindazt, mi tükrében lebeg,

szövétnekében őrzi meg:

gyakran, mikor más szendereg,

temetni indult bús sereg

tartott Camelotba.

S máskor magasban járt a Hold,

tükrében ifjú pár hatolt,

"Emészt világom árnya" szólt

Shalott kisasszonya.

III.

Midőn fenn járt a rét felett

a Nap, épp akkor érkezett

az árpa közt, mely kéve lett,

s vakító vértben léptet

merész Sir lancelot.

Veres keresztes hős vitéz

térdel pajzsán s egy hölgyrre néz,

és pajzsa szikrát hányt a réz

mezőn, min állt Shalott

Kantárja úgy villant talán,

mint némely tiszta éjszakán

a csillag fenn az éj taván,

s csengettyűk szóltak, míg lován

Camelot felé haladt.

S övében ott, hol kardja volt,

egy nagy ezüst kürtöt csatolt,

s így csengve-bongva lovalolt

Shalott vára alatt.

S a tündöklő kék délidőn,

szép nyerge csillogott dicsőn;

sisak, s a dísz a fejtetőn

egy csóvaként lángolt, midőn

Camelotba ügetett.

Miként ha bíbor alkonyon

szakállas üstökös oson

az égen át, csillagnyomon

Shalott vára felett.

A Nap csillant szemöldökén;

Lova patáin  járt a fény;

S a sisak aljánál a szén-

szín haja lengett könnyedén;

köözel már Camelot.

S amint a parton lovagolt,

a kristlytükörbe hatolt,

s ott "tralla-lalla", így dalolt,

merész Sir Lancelot.

A hölgy feledte szőttesét,

s a mélyre vetve két szemét,

a győzteseknek győztesét

meglátta, merre állt a szép

Camelot városa.

S mit szőtt, a szőttes elszakadt

a kristálytükör meghasadt,

"Lesújt at átok!" így riadt

Shalott kisasszonya.

IV.

Medrében feljajdult az ár,

keletről vad szél tépte már

a sápadt erdőt, és a sár

csak nőtt, amint ázott a vár,

Camelot városa.

Lejött, a tornyát elhagyá,

s kikötve egy bús fűz alá,

egy bárkát lelt, s felírta rá:

"Shalott kisasszonya"

És lent a folyó mély, sötét

vizén -már látva végzetét-

emelte fel tekintetét,

s immár eképp nézte szép

Camelot városát.

És midőn leszállott a Nap,

eloldozá a láncokat,

s magával vitte őt a hab,

Shalott kisasszonya.

S amint feküdt ott, hófehér

köpenyét verdeste a szél,

-befödte hulló falevél-

Nem messze már az úti cél:

Camelot városa.

S midőn a folyón szelte át

fűz födte domboknak sorát,

elzengte utolsó dalát,

Shalott kisasszonya.

S dalát hallották messze lenn,

mint zengte, fennen,s csendesen,

míg már szemének fénye sem

csillant, míg elhunyt teljesen.

S Camelot városát

elérte, ám meg azelőtt,

hogy elhagyá a tág mezőt,

a halál utolérte őt,

Shalott kisasszonyát.

 S amott magas falak között,

sok tornác és torony mögött

egy fényes díszbe öltözött

sétányhoz ért, s elé szökött

Camelot városa.

köréje gyűlt az úri nép,

lovag, lord s hívta mind nejét,

s a bárkán olvasták nevét:

"Shalott kisasszonya"

Vajon ki ő, s itt mit keres?

S a kastélyra félelmetes

csend szállt, megállt a sok nemes,

s keresztet hányt egész neves

Camelot városa.

Csak Lancelot szólt csöndesen:

"Mily bájos arc! Az Ég legyen

kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn

Shalott kisasszonya."

(Vachter Ákos ford.)

Lord Alfred Tennyson: Nappali álom - Az alvó szépség

1.

Lábáig év meg év után,

míg hever ágyán egymaga,

átnőve bíbor paplanán

árad el éjsötét haja.

Elbűvölt teste kétfelén

a gyöngypártából szétkereng:

a gazdag, álmos, enyhe fény

a göndör fürtön meg se leng.

2.

A csillaghímes takaró

lankadt selymével tagjait

formázza, fürtje szakadó

éjzáporából kivakít

karja lágy árnya, s nagy szemű

gyémántkösöntyűvel lobog:

a csöndet vággyal tölti hű

szépsége, fénnyel a napot.

 3.

Alszik: s pihegés a terem

holt legét nem rebbenti meg,

egy illatos tincs ott pihen

keblén, és nem vall ütemet.

Alszik: s párnája a puha

nyomástól két dagadt halom.

Alszik, s nem álmodik: csupa

forma és teljes nyugalom.

(ford: Babits Mihály)

Lord Alfred Tennyson: A Kraken

A dübörgő felszín alatt, a mélyben,

A feneketlen tengerben alussza

Álomtalan, ősi álmát a Kraken;

Napfénypászmák derengenek elúszva

Komor alakján, és évezredekből

Nőttek rá roppant szivacsállatok;

Messze a bágyadt fényben kavarog

– sok csodás üregből és grottamélyből –

Tömérdek irdatlan polip, karokkal

Kavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe;

A Kraken csak alszik a századokkal,

Így táplálják a nagy tengeri férgek,

Míg a végső tűz nem éri a mélyet:

Ember s angyal látja akkor, üvöltve

Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.

(Fordította: Tandori Dezső)

Lord Alfred Tennyson: Könny, léha könny

Könny, léha könny, nem értem, mit jelent

könny egy nem földi bánat mélyiből

kel a szívemben és gyűl a szemembe

ha nézek boldog őszi réteket,

rátok gondolva, elmúlott napok.

Frissek, miként az első fénysugár

megtérő kedveseinknek árbocán

búsak, miként a végső, mely ragyog

a láthatárba vélük elveszőn,

oly búsak, frissek, elmúlott napok.

Ah búsak, s messze, mint nyárhajnalon

a félig ébredt gerle éneke

haló fülekben, míg haló szemekben

az ablak négyszögű tűztábla lesz,

oly búsak, s messze, elmúlott napok.

Drágák, mint emlék-csókok sír ölén

égők, mint képzelt csókok ajkakon

melyek máséi, mélyek mint a vágy

mélyek, mint szűz vágy, s szánattal vadak

Élet Halála, elmúlott napok.

Lord Alfred Tennyson: A réven át

Napest, csillagvilág

s egy hívó, tiszta jel…

S ne zúgjon hab a révkapukon át,

ha bárkáin útrakel.

Telt ár vigyen, mely szinte szendereg,

s nincs habja, csobaja -

mi határtalan mélyből született,

tér most haza.

Félhomály, estharang,

nyomában éj lobog...

S ne szomorítson búcsú sem, ha majd

elindulok.

Mert bár tér s idő korlátaitól

az ár messzire von,

hiszem: ott vár Kalauzom, mikor

a révet elhagyom.

Lord Alfred Tennyson: In memoriam

Nyugodt a reggel, semmi zaj,

nyugodtabb búhoz illene,

hervadt lombból a gesztenye

hull-hull, és koppan a talaj.

Nyugodt, mély béke, vár a föld,

a harmatos rekettye-ág,

ökörnyál száll a légen át,

s ezüstbe játszó szála zöld.

Nyugodt, csöndes sík, egyedül,

és őszi kert a fasoron

népes major, távol torony

a nagy tengerrel elegyül.

Nyugodt, mély béke, odafönt,

hulló, pirosló levelek,

s szívembe jaj-jaj csönd remeg,

kétségbeejtő néma csönd.

(fordította.: Kosztolányi Dezső)

Lord Alfred Tennyson: Tündérország kürtjei

   Ormok haván, tornyok falán
   az ég zuhogó fénye lángol;
   tó tükörét nap töri szét
   s a vad vízesés zengve táncol.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve:
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

   Mily tiszta halk! Hallod a dalt,
   a tisztuló és halkuló dalt?
   Szirtek felett mint üzenet
   Tündérország száz kürtje sóhajt.
Zúgj, a bíbor völgy zengjen veled össze;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

   Óh kedves, a kürtök szava
   belehal az égbe, a tájba;
   de lelkeink visszhangja mind
   nagyobb, s csak nő a muzsikája.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.