Ágai Ágnes: Sorok egymás alatt

Belépett,
aztán észrevétlen kilépett,
majd vissza.
Az életem légterét használta.

Csak félig,
vagy még úgysem,
de majdnem egészen.
Ingajárat. Máternoster.
Az érzelmek le s föl lifteznek.
Jelezze kérem, ha ki akar szállni.
Megnyomom a gombot.
Nem működik.

Csupán az ujjak értek össze.
Mint a freskón.
Az ujjhegyen az idegvégződések.
Ott kezdődik minden:
A Teremtés és az elhantolás.
Egy csepp hiányzott,
hogy minden tetőzzön és beteljen.

Egy csepp a színültighez.
A pohár ott maradt az asztalon.
Üres volt vagy tele?
Ki mondja meg?
Senki se látta.

Bújj, bújj, zöld ág,
nincs levelecske,
csengő szól a kapu alatt,
hiába is szólna,
ne bújjatok benne!

Ágai Ágnes: Hajnalok

Hajnal. A város 

Alig heverte ki az éjszakát. 

Párás nyirok ereszkedik, 

szitál, szemerkél, taknyolódik. 

Szürke műanyag égbolt. 

A Napot éjszaka leszedték, 

és eladták ócskavasnak. 

Elkenődött felhők. 

A csillagok már letűntek. 

Nincs, aki sztárolja őket. 

A hold is hazavackolt, 

bagóért nem melózik. 

Átható hétfőszag. 

Nyikorgó, rozsdás beindulás. 

Verebek géphangon csiripelnek. 

Mobilodik. 

Az ember lép, rázódik, 

surrog és nyomakszik. 

Előtte a nap. Mögötte a teg. 

Felnéz az égre. 

Keresi a derengést 

Hajnalban valahol valaminek 

derengeni kell. Legalábbis. 

Hajnal. Pitymallás. 

Piros égalj. Szeles idő lesz. 

Kikászálódás a dunnagomolyból. 

Szemdörzsölés, pislantás, 

fogmosás, glu-glu, köpés. 

Torokégető slukkok. 

A kakas felveti taréját. 

Kakaskodik. 

Ébresztőszolgálat. 

A macska lábhoz púpozódik. 

A kuvasz láncot csörget. 

De mi mégis. 

Bődülés, nyihogás, röfögés. 

Orwell. 

Félrerúgott vödör. 

Kinthagyott ruhák a kötélen. 

Lyukas csatornából 

poshadt víz szivárog. 

Az ágon rigó és szarka párbeszéd. 

Jó reggelt, szomszéd! 

Magának is! 

Hajnal. Párállik a tenger. 

Locska fodrok, 

kis teniszlabdák ugrálnak. 

Tengerkék ég. 

Égszínkék tenger. 

Kinyújtózik a Nap. 

Lustán, álmosan. 

Liftbe száll. Emelkedik. 

Feljebb, egyre feljebb. 

Sugárzik. Diadalmas. 

A felhők kezet csókolnak neki. 

Süppedt homokban 

szétszórt kagylóhéjak zörögnek. 

A fény szikláról 

sziklára szökken. 

Összecsukott napernyők, 

egymásbatolt nyugágyak. 

Partra óvakodó medúzák. 

Pihegő hullámok, 

sósmandulaillat. 

Felbúgó hajókürt. 

Közeledő messzeség. 

A nagy víztükör fölött 

kettéhasad a hajnal.

Ágai Ágnes: Amikor a szavak hallgatnak

figyelj rám, amikor hallgatok,

amikor a szavak hallgatnak,

mint anyaméhben a magzat.

A csendben nincs hangalakja a zajnak,

de csend sosincs,

csak hallhatalan zajgás,

szavak gömbölyödnek,

és készülődnek a születésre,

hiszen világra kell jönniük

szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,

hímszavak és nőszavak,

egymást kereső és kioltó szópárocskák,

ki egymás felé tapogató szókacsok

vagy már-már alaktalan szópárlatok,

a rezgés, a mozgás muzsikája.

A valóság szóvá keményített csontozata,

a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,

amikor a mondható mondhatatlan,

amikor ajkam zárt, feszes vonal,

akkor figyelj rám – baj van.

Ágai Ágnes: A végtelen

A végtelen itt van.

Fogható, tapintható, simítható.

Kényelmes, kellemes, megnyugtató.

Elterül, hullámzik,

mint a mező teli pirosló pipacsokkal.

A végtelen

soha nem szűnik meg.

Van. Állandó. Örök.

Nem fog rajta a mulandóság átka.

Ölel, karol, ringat,

szelíd, mint az újszülött tekintete,

és megértő, mint az Isten,

aki úgy nincs, ahogyan van.

Végtelenül.

Ágai Ágnes: Bárhová lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.

Át- és keresztül vagyok

szőve már veled.

Mozdulataiddal, mozdulok,

hangodra hangolódom.

Így élünk kettős kötésben

téphetetlenül.

Ágai Ágnes: Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni

ebben az agyonbonyolított világban.

Veretes, tiszta, igaz beszéddel

lehántva a sallangokat,

az utánzatok idegen koloncát,

a cifra cikornyák vadhajtásait.

Fehér szavak kellenének,

újra felfénylő, megtalált szavak,

lesikált, erős tölgyfa szavak,

masszívak, faraghatóak,

kemények, érthetők. 

Vissza kell adni hitelét,

becsét, szépségét a szónak,

a szóra érdemes szavaknak,

melyekkel szót válthatunk,

és szót érthetünk egymással

jó szóban szűkölködő korunkban.

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős, 

erős óráidban gyöngülj el, 

valld be, ha reszketsz, 

és szívedben lüktet a vér, 

ha szemhéjadat könnyek feszítik, 

sírj, kiálts, panaszkodj, 

ne zárd palackba a fájdalmadat. 

Szenvedj hangosan, dörömbölj, 

a néma kín méregként megöl, 

ne játszd a bátrat, 

ess el, ha löknek, 

és ha feltápászkodsz, 

ne mondd, hogy semmiség! 

A fegyelem rabruháját vesd le, 

légy anyaszült, 

vállald csapzott, megroggyant magad, 

és üvölts, ahogy a torkodon kifér! 

Ágai Ágnes: A lét ragozása

Nem vagy. Noha voltál.

A nincsség felfoghatatlan.

Értelmezhetetlen.

Csak a van-nak van jelentése.

Voltál. Képzeletjáték,

akár az, hogy leszel. 

Hiányzik a valóság fedezete.

Nem vagy. Noha voltál.

Fantom fájdalmam van.

Ez bizonyítja, hogy voltál.

Ha fájni tud, az ami nincs,

akkor, az van.

Tehát vagy. Noha voltál.

Csak a létezés állandó.

A nemlét nem létezik.

Ágai Ágnes: Memória

Már valahol láttalak,

már valahol láttál,

minden emberfej ismerős

amelyik nincs leszegve.

Talán tömegben voltunk

a sokaság egyenruhájában

lendültünk valamerre

egyforma szögben, egyforma dőléssel.

Talán a hullám hátán sikongtunk,

talán a sarat vertük le magunkról,

talán ugyanarra a járműre szálltunk,

talán egy ágyban aludtunk.

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjamnak mondom el

Én mindig először megszagolom a könyvet,

beszívom a képeket és a betűket,

aztán úgy érzem: én vagyok a mese,

és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem,

ülj az ágyam szélére, mesélj!

Ha lerúgom a paplant,

takarj be, simogasd meg az arcom,

és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Múltkor azt álmodtam, hogy

léggömbök nyílnak a fűben.

Leszakítottam őket,

és elpukkadtak.

Sírtam. De színes könnyeket.

Hogyha zene szól,

vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,

úgy borzongok, mintha fáznék.

Legjobb lenne a fürdőkádat

színültig megtölteni zenével,

és búvárruhában elmerülni benne.

Ágai Ágnes: Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,

már időtlenedtél az időben.

Nem kérdezem, hány éve,

hiszen nem mérhetlek naptári évben. 

Valahol gyökeret eresztettél,

s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.

Megálltál. Véglegesedtél.

Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.

Elhelyezkedtél.

Fölém borulsz, védőernyőként

rám sátorozod emlékképedet. 

Magamra tetováltalak,

bőrömre karcoltalak,

belém égettem alakod eleven mását,

és nézem a hamisítón visszatükrözőt. 

Már nem változol,

nincs elcsúszó hangsúly,

nincs szemrebbenés,

nincs előre, hátra,

oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,

múltam talapzatára állítalak,

és köréd fonom örökre

lelkem versekbe bujtatott

szép, könnyes hódolatát.

Ágai Ágnes: Amikor nem vagy itt

Amikor nem vagy itt: fázom,

és belebújok a köpenyedbe,

magamba szívom a dohány

és borotvahab szagát,

kinyitom az aktatáskádat,

kezembe veszem a tollat,

és a jegyzetfüzetet,

aztán lefekszem az ágyba,

és testednek helyet szorítok,

leoltom a villanyt,

végiggondolom milyen is volt

a veled előtti korszak:

várakozás valami

biztos bizonytalanra,

arra, hogy jössz,

és hogyha elmégy,

én fázni fogok,

és belebújok a köpenyedbe,

magamba szívom a dohány

és borotvahab szagát,

kinyitom az aktatáskádat,…

Tehát a tárgyak?

Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?

Kesztyűdben ujjad hív,

sáladon a kockák felnevetnek.

Amikor nem vagy itt,

olyan töményen vagy velem,

hogy átforrósodom.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrás tisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

Ágai Ágnes: Tartalak teljes valómmal

Tartalak teljes valómmal.

Két partom közé szorítlak.

Zúgó ár el nem sodorhat.

Nem emlékezlek, visszaéllek.

Áttelepítelek a mába,

rögzítelek megkötő anyagba.

Időzítelek.

Magamnak tartozom veled.

Voltságodról leválasztalak.

Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.

A jelenben érzem jelenlétedet.

A múlt ablakát ököllel bevertem.

Kiragadlak.

Ütőeremen dobolsz

eleven lüktetéssel.

Létezel.

Élsz, mint minden halandó.

Ágai Ágnes. Az őrző

Tartalak teljes valómmal.

Két partom közé szorítlak.

Zúgó ár el nem sodorhat.

Nem emlékezlek, visszaéllek.

Áttelepítelek a mába,

rögzítelek megkötő anyagba.

Időzítelek.

Magamnak tartozom veled.

Voltságodról leválasztalak.

Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.

A jelenben érzem jelenlétedet.

A múlt ablakát ököllel bevertem.

Kiragadlak.

Ütőeremen dobolsz

eleven lüktetéssel.

Létezel.

Élsz, mint minden halandó.