Dylan Thomas: S nem lesz rajtuk úrrá a halál

S nem lesz rajtuk úrrá a halál,
Eggyé válik csak, mind ki meghal,
A nyugvó Hold, s a szél lakóival,
Egy-fényű lesz a csillagokkal.
Porladhat letisztult csontja bár;
Ha őrült volt, esze újra fitt,
Ha tengerbe fúlt, felbukkan megint.
S szeretőket ugyan magába zár,
De nem lesz rajtuk úrrá a halál.
 
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
Ha kell tenger-áramok alatt,
Hosszan, zokszó nélkül nyugszanak;
Kínpadon, hol engednek inak
Nem törnek meg, s kerékbe törve sem;
Hitük imádkozó kezükkel kitéphetik,
Testük egyszarvú bűnök böködhetik,
Szakadhat minden, de ők sosem
S nem lesz rajtuk úrrá a halál.
 
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
Bár nem hallják, ha sirály rikolt,
Se hullámot, partot csapkodót,
S virágot, mely felvetné fejét
Ha bimbót verdeső eső rátalál;
Döglöttek bár; düh-dermedt szegek,
De hírnevük, átfúrva százszorszépeket
Napra tör, míg lesz Nap egyáltalán
S nem lesz rajtuk úrrá a halál.

(Rossner Roberto ford.)

Dylan Thomas: Páfránydomb

Még ifjú voltam, könnyed szív az almafák tövén,
Daloló ház körül vidám, ha már zöldellt a fű,
S a völgybe lógtak csillag-éjek.
Fölhágnom aranylón
Hagyott az idő, a sugár-szemű,
Szekéren almavárosok hercege voltam én,
S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon
A lombot, árpát, százszorszépet
Tova a széllel-ömlő fény-folyón.

Még zöld vagyok, a gondtól száz, csűrök közt hírhedett,
Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom.
Az egyetlenszer ifjú napban
A nagyirgalmú sors
Aranylón élni engedett.
Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom,
Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol, s:
a szent folyón az ünnep lassan
Tovavonul csörgetve kövecset.

A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét
Boglyai mint a ház, a kémény-zene gyönyörű,
És játék, csupa lucskos harmat,
És tűz, zöld mint a fű,
És esténként jámbor csillagok,
S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét,
Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sűrű
Kazal repül, s paripa hajzat
villámként felragyog.

Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó,
Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán,
Fénykertben Ádám s szűze trónol,
Az égbolt újra egy,
Épp most kerekült ki a napgolyó,
A fény hajdani születése így történt talán.
Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy
Nyihogó smaragd istállóból
Megbűvölten a ló.

Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső
Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virul,
A folyton megszülető napban
Futkosok oktalan,
Füvek fölött ábránd hajt magasan,
Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő,
Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull
Irgalmából, dalolva lassan,
Zölden, aranyosan.

Nem bántam én, hogy az idő, a báránykafehér
Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von,
A hatalmasra növő holdba,
s hogy míg hazafelé
Hajtok: hallom, a föld, s idő elrepül,
S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major.
Ó, ifjú voltam, áldott szív, s az idő végzetül
Megtartott zölden s haldokolva,
Mert láncban is tengerként zengtem én!

(Ford.: Nagy László)

Dylan Thomas: Ha csiklandozna a szerelem csípése

Ha csiklandozna szerelem csípése,

mihaszna lány csavarná el fejem,

háncsból kikelne, hántaná a héjt,

és mint kisborjú piros érintése,

fakasztana tüdőmből nevetést:

almát, vízözönt nem félnék sosem

s tavaszi pörsenést.

Fiú lesz, vagy lány? eldöntik a sejtek,

míg hús szilvája hull, akár a láng.

Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd,

ha szárnyaló csontok barlangból keltek

s baba-comb közt emberi viszketeg:

nem rémíthetne a bitó, a bárd

s harci pálca-kereszt.

Fiú lesz vagy lány? eldönti a kéz majd,

mely zöld lányt, párostól, a falra fest.

Ha belém-furakodna szerelem,

ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt,

hevet gyújtva ernyedt idegeken:

nem félnék ördögöktől, szomjú test,

se tőled, sírverem.

Ha csiklandozna szerelem csípése,

melytől nem simul ki a ránc soha,

se beteg vénség fürtje a fejen:

az idő, a kár, a szomj szűzi fészke

legyeknek hagynának vaj-hidegen,

szennyes tajtéktenger megfojtana

lábadnál, kedvesem.

Félig enyém, félig az ördögé

e világ, nő-mákonytól részegen,

villás némber-szem bimbóján köröz.

Vén csánk veleje, mint a magamé,

a tenger minden heringje büdös;

ülök s a kukacot nézegetem,

mely rág körmöm mögött.

Csak ez csiklandoz, ez az egy csípés.

Alfelén hintái a bütykös majom,

vérhomály s dajkáló pólyák alatt

nem éri el a kacaj éjfelét,

akkor sem, hogyha szépségre akad

anyán, lányon, s hágy horzsoló úton

hat apró lábnyomot.

Mi hát e csípés? a halál csípése?

Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem?

Kereszten nőttünk, tövissel, a fán?

Holttestnél csúfabb a halál beszéde,

hajad beszédes sebeimre száll.

Ha e csípés ér: az ember legyen

az én metaforám.

(Weöres Sándor)

Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

szikrázzon vén korod, ha hull a nap.

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,

mert nem volt villám-cikázó ajak,

csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullám-ütött jajt kiált,

hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,

dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,

s ím késve eszmél: csupa kín a nap,

csöndben nem lép az éjszakába át.

A zord tudja, bár verje vaksiság,

hogy lehet meteor-szemű ki vak,

dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág, 

düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.

Csöndbe ne lépj az éjszakába át,

dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

Dylan Thomas: Tombol a hold

Tombol a hold, viaskodom, de nem

a gőgösöké, amit éjszaka

csapzott lapokra írok, sem pedig

a felszálló halottaké, kiket

madárraj és zsolozsma rejt el;

csak a szeretőké, kik hunyt szemekkel

minden korok bánatát ölelik,

akiknek fizetségre nem telik,

nem is látnak, övék művészetem.

Dylan Thomas: Volt idő

Volt idő, mikor hegedűjükkel táncosok

Fel tudták tartóztatni a gyerekek gondjait?

Ó, volt idő, mikor még tudtak sírni könyveken,

De bizony mindent kikezdtek az idő férgei.

Az ég boltjai alatt életünk bizonytalan.

Az életben az ismeretlen a legbiztosabb.

Akiknek nincsen karja a fényreklámok alatt,

Annak a keze a legtisztább, s kinek nincsen szíve:

Csak azé nem fáj – s így csak az lát tisztán, aki vak.