Már láttalak.
A nap sütött,
s a rét szélén, a rozs között
pipacs fakadt:
pirosan égtek kelyhei,
ölük homállyal volt teli,
míg egy bimbóban, legalul,
kis lélek mozgott nyugtalanul.
Így láttalak pirulni, zsenge gyerek,
hogy megcsókolt futó tekintetem
a mezőn tegnap, a fenyves tövében:
bőröd alatt kigyúltak az erek,
szemérmesen,
mintha elnézést kellett volna kérnem.
Pír volt, vagy csak visszfény játszott velem?
nyári ruhád piros színe talán?
a fenyők közt kialvó esti fény?
Ha igazi pír volt e tünemény,
az első volt halántékod haván:
oly szorongva néztél felém,
oly ijedt voltál, oly zavart,
ahogy magába zárta kedves
alakodat a sűrű fenyves.
Lelkem követte utadat,
mélykék szemed velem maradt.
Már láttalak,
szökevény gyerek:
a rozsba forró szél sepert,
s ingatta a pipacsokat.
A sárguló szárak közt tovaszállt
egy foszladozó piros virág,
s elálmodozott láttán szemem:
s mintha most is kelyhébe nézne,
melynek parazsa hirtelen
mélyül titkos homályba, kékbe...
(Ford: Hárs Ernő)
