Mihail Lermontov: A Kaukázushoz

Kaukázus tája, messze föld
Te, népszabadság otthona!
Kínokkal téged is betölt
A háboru vérzápora.
Hallják-e barlangok a zord
Ködlepte szirtfalak között,
Hogy lent a szenvedély sikolt
S aranyfényben rablánc csörög?
Hogy visszatérjen még a mult,
Ne reméljétek, cserkeszek,
Ős hazátokra gyász borult,
Szabadságtok, jaj, elveszett.

(Lányi Sarolta fordítása)

Mihail Lermontov: Török ember panasza

 (Levél egy külföldi barátomhoz)

Tán ismered te is az elvadult vidéket,
Hol tűzben ég a rét, vad fényben satnya fák,
Hol tunya és ravasz gonoszság vert tanyát,
Hol sűrű szenvedély emésztő lánggal éget.
       

Ha néha jött egy-egy merész
Nagy elme, hűvös és kemény, akár a szikla,
Megtörte itt a bú, a lassú csüggedés,
S idő előtt kihúnyt a tiszta fényü szikra.
Az élet többnyire teher, nem élet itt,
Hol sanda gyűlölet kígyó karjával átfon,
Rabszolgák éltüket bilincsben tengetik!...
       E táj az én hazám, barátom!

Utóirat: Kérlek, bocsásd meg énnekem,
       Ha célzást leltél e szavakban.
       Az igazság, ha meztelen,
       Oly keserű. Kimondhatatlan.

(Lator László fordítása)

Mihail Lermontov: Tamara királynö

A Dáriel-szorosban, ott, hol a
Tyerek zuhogva hull a mélybe le:
Magános, régi, roskadt tornyot tart
A palaszikla magas teteje.
 
Ezen toronyban élt s uralkodék
Keményen a királyi Tamara,
Ki, bár miként az ördög, oly gonosz:
De bájos, mint az isten angyala.
 
Az éjhomályban a toronybul a
Fellángoló tűz messze elragyog,
S lobogva csábít: jertek! jertek! itt
Jó nyugtanyát lelhettek, utasok!
 
Ki a királynő csábszavára hajt:
Szerelmet érez csakhamar szive;
Miként ha megbűvölnék - kába lesz,
Keblét feszíti vágyak vad heve.
 
Pásztor, kalmár s bajnok, varázsszavát
Hallván, bódultan bolyg e hang felé;
És a torony kapuja megnyilik -
Órjás, éjszínű eunuch lép elé.
 
Benn a királynő gazdagon diszes
Csillámló mezben vendégekre vár,
Fekvése oly ingerlő; asztalán
Lángborral telve áll kancsó, pohár.
 
S a légen át gyakran lágy suttogás,
Csókcsattogás - ajk az ajkhoz tapad -
Majd halk nyögés hallatszék, néha meg
Hallat az éj rejtelmes hangokat:
 
Úgy, mintha e teremben férfi, nő -
Víg nászsereg, mennyegzőt ülne meg,
De borzalommal telnek el legott:
És gyászmenetté vál a násztömeg...
 
- Azonban a szokatlan hangok a
Toronyban, íme, elhallgattanak,
Csend s romhomály szállott belé, mihelyt
Eljött a reggel, fölbukott a nap.
 
S titokban egy holttestet visznek a
Folyamhoz, hol gyors habja partot ás;
Az ablaknál fent halvány nőalak
Hajol ki, és susogja: "Megbocsáss!..."
 
És két szemének napja úgy sütött,
És hangja oly édes volt, s reszketett:
Miként ha még viszonttalálkozást
Ígérne - és szerelmi élveket...


 (Thaly Kálmán fordítása)

Mihail Lermontov: Kaukázus

Gyermekkorom elmúlt, a sors szele rég

Oly messze vitt tőletek, déli hegyek -

Emlékem örökre közétek vezet,

Édes, honi dalként szeretlek, te szép

Kaukázusi rengeteg!

Ifjan veszítettem el édesanyám,

De a rózsaszín este, ma arra lebeg,

Hangján susog egyre föl, érzem, a sztyep

S szívem ottfeledem csúcsaid magasán,

Kaukázusi rengeteg!

Mily boldogan éltem e vad hegyeken,

Öt éve, s a vágy tüze mind hevesebb,

Ott láttam először a mély szemeket,

Tekintetük egyre idézi szívem:

Kaukázusi rengeteg!

(Vidor Miklós fordítása)

Mihail Lermontov: A sellő

1 

Sellő lebegett telehold idején 

a folyón, csupa hold, csupa fény, 

s fröcskölte a holdig a kék legen át 

az ezüstszínű hab taraját. 

2 

Görgette a víz, forgói felett, 

tükrében a fellegeket, 

s dalolt a leány és a víz, meg a part 

hullámoztatta a dalt. 

3 

Dalolta: „A mélyben, a felszín alatt 

ott ég igazán csak a nap, 

odalenn legelésznek aranyhalaim 

kristálypaloták falain; 

4 

S odalenn az ezerszínű, lágy fövenyen, 

– sűrű nádtorzs védi híven – 

ott alszik a víz-lesodorta vitéz, 

idegen táj küldte vitéz... 

5 

Fésüljük a sűrű, a gyűrű-haját 

ezer égszínű éjjelen át, 

s délben az ajkait és a szemét 

csókoljuk, oly csodaszép. 

6 

De a lángtarajú vágy csókja hiú: 

csupa jég, csupa csönd a fiú, 

hiába lesem, keblemre veszem, 

nem száll lélekzete sem.” 

7 

Íme, így dalolászta a bús habon át 

a titokteli lány a dalát, 

s forgatta a víz, örvénye felett 

tükrében a fellegeket.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Mihail Lermontov: Koldus

A klastrom előtt koldus állt

alamizsnáért könyörögve

szenvedés, éhség, szomjúság

gyötörte, ványasztotta, törte.

Nem kért csak egy csepp kenyeret,

szeme tele volt gyötrelemmel,

és markába követ vetett

valami irgalmatlan ember.

Így esengtem szerelmedet

maró, keserű könnyet öntve,

s így csaltad meg legnemesebb

érzéseimet mindörökre.

Mihail Lermontov: Tekinteted

Tekinteted ragyog, akárcsak 

A kékzománcos ég, 

A hangot úgy olvasztja szájad, 

Mint gyöngéd csók ízét.

Ha hallgatom bűvös beszéded, 

Ha szemed rám tapad, 

Odadnám ezt a harci éket: 

Jó grúz acélomat.

Mert ennek is szép csillogása, 

S ha édes hangja kél, 

A lélek borzad össze fázva, 

S a szívben forr a vér.

De ádáz, véres harci élet, 

Már nem hív engemet, 

Mióta hallom lágy beszéded, 

És rám tapad szemed.

Mihail Lermontov: Angyal

Éjfélkor az égen a csendből elő

Angyal szállt, zengedező.

Felhőseregek, csillag-miriád,

A hold hallgatta dalát.

Mily boldog a lélek - ilyen szava kelt -

Amíg hona édeni kert.

Jóságos az Úr! - öntötte szelíd,

Hű szíve dicséreteit.

Csecsemő-lelket vitt - átölelé -

A könnyek völgye felé.

Elszállhat a dalból a szó idelenn:

A dallam, a hang sohasem!

Szennyezte, gyötörte soká a világ,

De emelte a lelket a vágy.

S nem adta az égi zenét, amíg élt,

A földi üres dalokért.

Mihail Lermontov: Most a szív. . .

Most a szív nyugodni vágyik, 

szenvedélye ellobog, 

Mert belátja, hogy a másik 

szív érette nem dobog; 

Ám, ha fojtott izgalomban 

még remegne, az se baj: 

A víz sem csitul le nyomban, 

Bár elült a vad vihar! 

Jött az óra, válni kellett; 

Észre sem vetted vajon, 

Bár szemed láttára pergett 

Forró könnyeim arcomon? 

Kikacagtad leplezetlen 

Önfeláldozásomat. 

Féltél, hogyha szánsz, szívedben 

Újra szítod a lángodat. 

Ám hiába igyekeznél 

Szenvedésed rejteni, 

Mert szerettelek, szerettél 

S nem tudunk felejteni. 

Villámot lövelt a mennybolt, 

Nézd a parton azt a két 

Sziklát, mely hajdanta egy volt, 

S állta a vihar dühét; 

Látod, a két tört vonal hogy 

összeillik? Van amit 

A természet egynek alkot, 

És a sors kettészakít. 

Mihail Lermontov: Vitorla

Távol a kék ködben fehéren

magányos vitorla ragyog.

Mit keres ott a messzeségben?

A honi parton mit hagyott?

Szél zúg, hab játszik a hajóval,

árboc nyög, vitorla feszül.

Nem a boldogság hívja, ó, jaj,

és nem az elől menekül!

Felette arany ég, alatt

azúrnál fénylőbb tengerár -

s ő, lázadó, a vészt akarja,

nyugtot csak a vészben talál!

Mihail Lermontov: Kaukázusi reggel

Virrad - de még mind vad fátyol röpül

Az éji köd a nagy hegyek körül.

Tömör a csönd a Kaukázus alatt.

Hallgat a ménes, a folyó szalad.

De a sziklán most születik a fény,

Átpiroslik a felhők rétegén,

S a sátrak tetejét, s a patakot

Rózsa-csillogás éri itt meg ott:

Mint lányok, ha árnyékban fürdenek

S meglátják, hogy egy ifjú közeleg,

Mind elpirul és földre néz. Hova

Fusson? Itt van a szívek tolvaja!

Mihail Lermontov : Az ima

Mikor már nem bírom tovább 

A gyötrelmeimet: 

Hang csendül a gyászomon át, 

Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő 

És összhang és zene, 

Az éggel összebékítő 

Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz 

Szívemről legörög: 

Hiszek, és majdnem sírok, és... 

És úgy megkönnyebbülök!

Ford: Szabó Lőrinc