Amy Lowell: Kínai holmi

Tükörképek

Mikor szemedbe néztem,
Kert volt a mélyén,
Benne peóniák, csengettyűs pagodák
S hidak boltíve
Csendes tavak fölött.
Asszony ült a víznél
Esőkék selyemöltözékben.
Benyúlt a vízbe,
Hogy bíbor peóniát szakítson
A felszíne alól,
De ahogy a szárhoz ért,
Az megzörrent, s fehér-zöld fodrokba tört,
S akkor ő kihúzta kezét:
Vízcseppek csorogtak alá
Könnyfoltot ejtve esőkék ruháján.

Hóhullás

A hó susog körülöttem
És facipőm
Gödröket ír mögöttem a hóba.
De senki sem jön erre
Lábam nyomában,
S mire a szentély harangja csendül,
Nyomomat befújja, elnyeli a hó.

Dér

Felhőszürke reggeleken
Hallottam, szállanak a gémek,
S ahogy kertembe léptem,
Selyemköpönyegem
Hervadt lombokba vágott csíkot.
A száraz levél egy sóhajra összemegy,
De én már sok Őszt láttam,
S a gémek csak húztak, el, mint a füst
Az égen át.

(Gergely Ágnes fordítása)

Amy Lowell: Imaház a hegyen

Őrült vagyok, vagy nagyon fáradt,

hogy a vasúti sin mögött a kék öböl átívelése

szememnek olyan éles és édes, mint egy váratlanul feltörő dallam,

és a városi tér csepp fái fölött a fehér templom, a látvány,

úgy ejt zavarba, mint ha az volna a Parthenon.

Tisztán, hallgatagon, királyi véglegesen,

portikuszának oszlopait óvatos eleganciáig finomítva

eluralog a gyönge fákon,

s tornyának feltüremkedése

hűvös és elfogulatlan

az engedékeny égbolt közegében.

Különös imaház,

megáll egy pillanatra a hitvány hegytetőn.

Nézem, ahogy a torony átsepri az eget,

szédülök, amint elmozdítja az eget;

nézhetnék árbocot is,

ahogy a csattanó sudárvitorlák

nekifeszülnek a megkurtított szélnek;

vizsgálhatnék teaszállító hajót,

amint behúz a kék öbölbe

Kantonból visszaútban,

s a hajófenék teli kék és zöld porcelánnal,

és egy kínai kuli a korláton áthajol

s a fehér toronyra bámul

csüggedt, tenger-csigázta szemmel.

(ford: Gergely Ágnes)

Amy Lowell: Egy hölgy

Gyönyörű vagy és fakuló,

mint egy - még spinéten játszott - 

hajdani opera-dallam

vagy mint napfény-fürösztötte selymek

rokokó-budoárban.

Parázslanak szemedben

elhullt rózsái rég lehullt

pillanatoknak, - lenge illat

lebeg lelkedből, fűszeres

kőpalackok szúró szagával.

Megmámorítanak

arcod lágy árnyalatai,

észvesztve bámulom

egybeolvadó színeid.

Frissen vert aprópénz a kedvem.

Lábad elé vetem.

Szedd föl a porból.

Tudj örülni a tündöklésnek.

Amy Lowell: Bocsánatkérés

Kérlek, bocsásd meg azt, hogy hordom itt

Mindenütt színeid,

Zsúfolt utcákon át:

Csodát

Villognak a bámész szemek,

Ahogy megyek.

Vergődő vándor vaksin fölmered:

Szivárvány-permet ez,

Boldogság-nyersanyag,

Aranyt

Pávázó, víg redőivel

Körém ível.

Lábam előtt a poros, rücskös út

Szürkét is mélyre gyújt,

Léptemen fénykörív

Vakít:

Napok, szétszórva, számosan

A városon.

Köröttem tornyos harangszó inog,

S dús árnyú illatok,

Mint szél feledte fellegek:

Lepel

Vág el a külvilágtul, ím,.

A díszeim.

Mert fényes ranggal magad ékítesz.

Csillagködök tüzes

Abroncsa létemen.

Hanem

A szót meggyónnom nem hagyod.

Rejtély vagyok.

Amy Lowell: Venus Transiens

Mond csak, 

szebb volt-e Vénusz egykor 

tenálad, 

mikor fodor hullámokon 

ívjáratos kagylóba lengett, 

s a ráncoló víz 

a part felé sodorta? 

Vagy szebb-e Botticelli álma, 

mint az enyém, 

s azok a festett rózsabimbók, 

amikkel megdobálta szíve hölgyét, 

különbek-e, 

mint a szavak, miket elédbe fújok, 

hogy eltakarjanak a ködlő 

ezüst csillámló fátyolába. 

Libegve 

állasz előttem 

a hullámos, kék levegőben, 

fényes szelek övével, 

tiporva a verőfényt, 

és a habok, mik megelőznek, 

lágyan redőzik és zilálják 

lenn a fövenyt a lábaidnál.