Petőfi Sándor: Mi kék az ég!

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész:
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.

 Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van...
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadenciákat faragok! 

Petőfi Sándor: Szörnyű idő

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe

Az életcél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig dijért,

Szeresd hiven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenekfelett
Áruld erősen költeményimet. 

Petőfi Sándor: Kemény szél fúj

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.
Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!
A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?
Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Petőfi Sándor: A faluban utcahosszat

A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe',
Táncolok, mint veszett fene.
 
Huzd rá, cigány, siralmasan,
Hogy magamat kisírhassam,
De majd ott az ablak alatt
Húzzatok valami vigat.
 
Ott lakik az én csillagom,
Az én bujdosó csillagom,
Aki tőlem elbujdosott,
S világát mással éli most.
 
Hej cigányok, itt az ablak:
Most a leges-legvigabbat!
Ne lássa az a csalfa lyány,
Hogy búsulok csalfaságán.

Petőfi Sándor: Beszél a fákkal a bús őszi szél

 Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
 
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Petőfi Sándor: Jön az ősz

Jön az ősz, megy a gólya már,
Hideg neki ez a határ;
Röpűl, röpűl más országba,
Hol jobban süt a nap rája.
Hej, van oka a gólyának,
Hogy más hazát néz magának;
De, galambom, hogy elhagytál,
Nem t'om, mi okot találtál.
Hív voltam én hozzád mindig,
Elejétől utójáig,
Nem volt szivemben ősz, tavasz,
Érted, mint a nyár, égett az.
S vajjon akihez röpűltél,
Nem lesz-e annak szivén tél?
Megeshetik, szép galambom,
Noha neked nem kivánom.
Mert a gólya ha visszaszáll,
Virító szép tavaszt talál;
Hej, de mire te visszaszállsz,
Csak puszta sírhalmot találsz.

Petőfi Sándor: A csillagos ég

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Petőfi Sándor: Reszket a bokor mert...

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!
.
Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.
.
Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

Petőfi Sándor: Magyar Vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi tenger habjain is túl,
És rónasága, mint ha a föld végét
Keresné, olyan messze, messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa szinpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy' hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet! 

Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

 Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
Itten élek én most megelégedéssel,
Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
Falu kocsmájában van az én lakásom;
Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
Egy jó öregember benne a kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
Összekoccan néha jó feleségével;
No de amint összekoccan, meg is békül...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
Hej, régibb idői boldogak valának!
Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el;
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
"Úgy van, úgy" szól később, "jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak."
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros...
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Petőfi Sándor: Piroslik már a fákon a levél...

Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
.
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.
.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban húzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.

Petőfi Sándor: Arany Lacinak

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.
.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad.

.

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak úgy képzelem talán.

.

Elröpűlnek, elröpűltek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek s mezők virága

S a fák lombja követi.

.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt

Majd borul, majd kiderűl.

Ajka még mosolyg, s szemébe

Könny tolúl... ennek sincs vége,

S ajkán ujra mosoly űl.

.

Bús mosolygás és vidám könny!

Csodálatos keverék.

Észrevétlen karon fogja

És egy más világba vonja

A merengés emberét.

.

Órahoszat elmerengek,

És ha egy elejtett tárgy

Vagy harang, amely megkondul,

Fölriasztott álmaimbul:

Elmém, nem tudom, hol járt?

Petőfi Sándor: A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;

Amit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Mert a pince kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal,

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

S csak félig mutatják

A betyár alakját,

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér a szeme a tulsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak

Dicsőséges nagyurak, hát 

Hogy vagytok?

Viszket-e ugy egy kicsit a

Nyakatok?

Uj divatu nyakravaló

Készül most

Számotokra... nem cifra, de

Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk

Titeket,

Hogy irántunk emberiek

Legyetek,

Vegyetek be az emberek

Sorába...

Rimánkodott a szegény nép,

S hiába.

Állatoknak tartottátok

A népet;

Hát ha most mint állat fizet

Tinéktek?

Ha megrohan mint vadállat

Bennetek,

S körmét, fogát véretekkel

Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból

Miljomok!

Kaszát, ásót, vasvillákat

Fogjatok!

Az alkalom maga magát

Kinálja,

Ütött a nagy bosszuállás

Órája!

Ezer évig híztak rajtunk

Az urak,

Most rajtok a mi kutyáink

Hízzanak!

Vasvillára velök, aztán

Szemétre,

Ott egyék a kutyák őket

Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,

Megálljunk!

Legyünk jobbak, nemesebbek

Őnáluk;

Isten után legszentebb a

Nép neve:

Feleljünk meg becsülettel

Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik

Mihozzánk,

Hogy az isten gyönyörködve

Nézzen ránk,

S örömében mindenható

Kezével

Fejeinkre örök áldást

Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves

Kínokat,

Ha az úr most testvérének

Befogad;

Ha elveti kevélységét,

Címerit,

S teljes egyenlőségünk el-

Ismeri.

Nemes urak, ha akartok

Jőjetek,

Itt a kezünk, nyujtsátok ki

Kezetek.

Legyünk szemei mindnyájan

Egy láncnak,

Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.

Nem érünk rá várakozni,

Szaporán,

Ma jókor van, holnap késő

Lesz talán.

Ha bennünket még mostan is

Megvettek,

Az uristen kegyelmezzen

Tinektek!

Petőfi Sándor: A Dunán

Folyam, kebled hányszor repeszti meg

Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszu és a seb mi mély!

Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:

A seb begyógyul, s minden újra jó.

S az emberszív ha egyszer megreped:

Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

Petőfi Sándor: A borozó

Gondűző borocska mellett

Vígan illan életem;

Gondűző borocska mellett,

Sors, hatalmad nevetem.

És mit ámultok? ha mondom,

Hogy csak a bor istene,

Akit én imádok, aki

E kebelnek mindene.

És a bor vidám hevében

Füttyentek rád, zord világ!

Szívemet hol annyi kínnak

Skorpiói szaggaták.

Bor tanítja húrjaimra

Csalni nyájas éneket;

Bor tanítja elfeledni,

Csalfa lyányok, titeket.

Egykor majd borocska mellől

A halál ha űzni jő:

Még egy korty - s nevetve dűlök

Jégöledbe, temető!

Petőfi Sándor: Az álom…

A természetnek legszebb adománya.

Megnyílik ekkor vágyaink tartománya.

Mit nem lelünk meg ébren a világon.

Álmában a szegény

Nem fázik és nem éhezik,

Bíbor ruhába öltözik,

S jár szép szobák lágy szőnyegén.

Álmában a király

Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál…

Nyugalmat élvez.

Álmában az ifjú elmegy kedveséhez,

Kiért epeszti tiltott szerelem,

S ott olvad égő kebelén. –

Álmomban én

Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyulatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok,

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarjú-rendek,

Mint könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza túlsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztük csak egy a nyílás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők úsztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zúgása

Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át: aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna a lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, Oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.-

Késő éjjel értem a tanyára

Friss gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla.

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap múlva fél szendergésemből

Félrevert harang zúgása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!