Ellen Niit: (A fiam kezdő pszichológus...)

A fiam kezdő pszichológus.
Ő a kapcsolatokat vizsgálja.
Távoli barátom
ismert pszichológus.
Ő a magányt vizsgálja.
Miről beszélhetnek,
ha összefutnak?
Végtelen sok mindenről,
gondolom magamban.
Mert a magány
a kapcsolatok egyik állapota.
Nem pedig fordítva.

(Ford: Dabi István) 

Ellen Niit: Ismertem két nagy követ

Ismertem két nagy követ.
Közeli ismeretségben voltam velük.

Állandóan beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat
a giliszták életmódjáról
és a pázsit alatti meg a moha alatti
dolgokról
és a mogyoró éréséről.

A mogyorósban éltek.
A mogyoróliget közepén.
Minden mogyorót istenigazában ismertek
héjuktól a belükig,
haláluktól a születésükig,
keresztül-kasul.

Azt hiszem, hogy nekik maguknak is volt
belük és héjuk.

Olykor mogyoró hullott a nyakukba.
Ez számukra tréfa volt.
Olyankor nevetni láttam őket,
ásítozva önmagukban.
Így csak a kövek nevetnek.

Az egyikükből később szobrot faragtak.
Szörnyű volt.
Véletlenül a városban találkoztam vele
az egyik téren.

Nem ismert meg.
És ez jó is volt.
Olyan volt, mint egy halott,
megdermedt, élettelen, néma,
az arca kemény és szigorú.
Üres héj.

A másik belehalt a bánatába.
Megkövesedett.
Jártam a sírjánál.

Most rettegek,
amikor a sorsukra gondolok.

(Ford: Dabi István)

Ellen Niit: Hó és álom

Milyen jó néha vidámnak lenni,

érezni: nem vár semmi kín ránk.

Buta dalokat dudorászni

anélkül, hogy vörösbort innánk.

Nyitott szemmel bolond álmokat

látni, miktől fut a sivárság.

Havas erdő csendjébe veszve

hallgatni a kakukk hívását.

Hagyni, hogy a fenyő és éger

havat hintsen ránk mint virágot -

aztán nevetve lesöpörni

magunkról mindent: havat és álmot.

(Ford: Képes Géza)

Ellen Niit: Legyek én madár

Legyek én madár,

amelyik az öledbe rak fészket.

Legyek én madár,

amelyik a szíved dalát

viszi a felhők alatt.

Legyek én madár,

amelyik lehozza az égről

a szél és a nap jelszavát.

Neked.

Hadd legyek én madár!

Te meg légy lombos erdő.

Legyél gondolkodó föld,

legyél zöldellő fa

szépen szóló levelekkel.

És legyen nekünk

közös egünk!

(Fordította: Dabi István)

Ellen Niit: Emléktűz egy vén tanya helyén

Veszendőn áll a szélszaggatta ég alatt

a zsúptetős tanya,

mohos, korhatag és halódó.

Mint elcsigázott öreg állat,

úgy nyújtóztatja tagjait,

elgörbedt boronafa-tagjait,

halálra készül.

Újból meg újból

meghalunk

mi is vele.

Ó, édes nagyanyám,

aki tudtad az állatok nyelvét,

aki tudtad a rozsmezők nyelvét,

aki mindig csöndesen szóltál

az aprónéphez –

ne menj el,

ne halj meg újra

ezzel a fáradt, vén tanyával.

Maradj velünk új házainkban.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellen Niit: Pitypang

Haja szép sárga, 

zöld a ruhája, 

kicsit kurta 

a szoknyácskája. 

Meg ne szökj az ablak alól, 

el ne kószálj, 

sárga virágszál, 

pitypangocskám, 

pitypangkislány! 

(ford: Rab Zsuzsa)

Ellen Niit: Elmegyek

Forróságod két tenyeremben őrzöm

és elmegyek

Lépteid ütemét lépteimben őrzöm

és elmegyek

Csókjaid arcomra sütött bélyegét őrzöm

és elmegyek

A fények mind a vízbe dőltek, csak lábnyomaim

égnek tündökölve

Csak fájdalmam ragyog, nélküle vaksötét

zuhanna a a Földre

Ellen Niit: Anyám sírja

Mélyen a földbe 

ereszti gyökerét a szív 

és íme: virág, ágacska, levél. 

Szeme anyámnak 

csillámlik némán 

a füves hantok zöld tekintetében. 

Óh, örök álom, 

éber virrasztás, te, 

át minden időkön. 

Az ősz, mint az este. 

A tél, mint az éj. 

A tavasz, mint a reggel. 

A nyár, mint a nappal. 

Nemzedékek nézik, 

merre visz a lábam. 

Fűszálak susognak 

a tenyeremnek. 

Örökélet. 

Hallak, anyám, 

hallak. 

Ezer közül is 

ráismerek szavadra. 

(Illyés Gyula fordítása)

Ellen Niit: Gyetyadal

Mikor a tél sötétje rádomolna,

ideje gyertyát gyújtani, égjen lobogva.

Ültetjük, úgy szokás, fenyőfaágra,

csillámló gömbök közt lobog világa.

És bármilyen kicsiny a gyertya teste,

- Nap! Nap! - mind ezt kiáltja lángrepesve.

A fáradt nap ettől kap új erőre:

pártfogásunkat tudja meg belőle.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellen Niit: Jó hinni...

Jó hinni

hogy van néhány apró csoda

és tudni néhány kis dalt

fejből.

Nagy csoda

ugyanis csak ritkán fordul elő

és áriát sem tudsz énekelni

fejből.

Mi baj lesz ha kis zsoltárt

dúdolsz

hogy megteljen

néhány üres pillanat.

A nagy csoda

elosonhat melletted.

De a kicsi

örökkön ott marad.

Ellen Niit: Az otthonok otthonokká terebélyesednek

A szoba csak lakás,

a ház csak ház.

Az otthon valami más.

Az otthonok idővel válnak otthonokká.

Mikor a kerti ösvény útilapui,

az aszfaltozott udvar

csenevész gizgazai

szívedhez nőttek,

mikor a szív gyökerei

áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton,

mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,

akkor vagy otthon.

Az otthonok észrevétlen

terebélyesednek otthonokká.

Szállingózó őszi levelek,

alvó vidékek fölött

vándorló felhők növesztik

napról napra, évről évre.

Az állandóság tudata,

egy-egy bátorító

pillantás, érintés teszi

otthonná az otthont.

A minden reggeli

búcsúintegetés,

az ablakon kopogó

csontos és lombtalan, deres és havas,

bimbós, virágos és lombos, ősszel

tenyerükön almát tartó ágkezek.

A házak is gyökeret vernek,

szobákat hajtanak, nyílnak,

virágoznak, magvakat szórnak szét,

ha már otthonokká

terebélyesedtek.

Ellen Niitt: Önmagamat keresve

Fehér felhő repül ragyogva

mészpalás földek felett.

Az én húgom itt a boróka

és bátyáim a kövek.

Boróka gyökér szövevénye

a föld húsába harap -

fajtám kemény és érdes,

szájába zárva a szavak.

Szeder sötét szeme rebben,

kakukkfű fojtott tüze ég.

Vadrózsa virító cseppje -

öröm- és üröm keverék.

Lepke villanó szárnya,

forgácsra hullt fény-gondolat.

Nyugtot sose találva

keresem, keresem magamat.

Ellen Niit: Ha ismerlek gyermekkoromban

Ha ismerlek gyerekkoromban, 

biztosan neked ajándékozom 

sárga kis hólapátomat, 

piros homoklapátomat, 

s a csillagokkal telefestett kék vödrömet, 

minden pitypangtól aranypöttyös rétet, 

a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit, 

a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket 

és a leghosszabb csúszdát, 

amit csak ismerek. 

A hordókat csorgó ereszek alján, 

feketén csillogó vizükkel, 

feketén csilladozó, mély vizükkel, 

a víz alatt lakó meséket is, 

a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról, 

(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!) 

s arról a furcsa sajdulásról, 

amely lehajló tarkómat súrolta, 

mint egy madár, 

vagy lélek, 

vagy golyó. 

És azt hiszem, 

a sárga mackót, 

a szegény, kopott orrú sárga mackót, 

minden titkával együtt - 

neked ajándékoztam volna azt is, 

utána sírdogáltam volna, 

magam sem értve: 

a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Ellen Niit: Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok,

kezemnek otthont adsz a tiédben.

Befogadod, mint csavargót a házba,

ott vacok várja, tűzhely, vacsora,

nincs lárma, nincs tülekedés.

A lélek felbátorodva

kioldja átázott cipőjét,

vizes harisnyáját kötélre dobja,

aranyfényű teát tesznek elébe,

illatos málnaízzel,

vágnak mellé, amennyi jólesik,

a friss kenyérből.

Aztán, ha a lélek, felbátorodva

egy kicsit kutat még a polcon,

talál ott rejtett örülnivalót:

kis üveg mézet,

vagy egy pozsgás-piros almát.

Csak annyi kell, hogy kezemnek

egy pillanatra

otthont adj a tiédben.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Ellen Niit: Lásd, szárnyuk van az éveknek is

Lásd, szárnyuk van az éveknek is, édes,

tenyerünkből szállnak el a napok.

Hát itt az ősz.

Az ég alján megint

búcsút krúgatnak

a darvak ékei.

Hűs nappalba pereg

a nyírfa lombja,

égi csillagfa hullajt

csillagot éjszaka.

Gyere hát, szedjük össze,

amit a nyár adott,

kóstoljuk meg a mézízű gyümölcsöt,

az érett magvakat

tegyük el télire.

És hadd maradjon el

közöttünk, édesem,

pár barnálló levél is

erről az őszről.

(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)

Ellen Niit: Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék, 

ragyogó tükör a tenger,

s hogy rejtett aranyszemecskék

kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell

szállni merészen a széllel,

s akkor a hajós csodákra lel,

az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:

hullámok pörölye paskolt.

Ég s víz határa s a tengerfenék

derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,

nagyritkán kék a tenger,

és hogy üres és szürke, még ha 

csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-

por és rög, semmi más:

nincs aranyszem a porban, melyből ott

gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,

mint vágyva előre törni:

keresni, kutatni, hol rejlik a mag,

s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,

átragyog kéken a tenger,

s tudni: tisztább öröm nincs a világon

mint az, ha ember az ember.