Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez

I.
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad
 
a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe, – Te,
kinek szekere téli sutba hord
 
sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
 
megint kürtjébe fú s riad a föld
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
 
vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!
 
II.
Te, kinek – míg az ég reng, – áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Oceán
 
s zápor zuhan s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
 
az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény
 
év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető
 
páráid terhelik s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!
 
III.
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi Tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég
 
habkő fokoknál, Baiae öbliben
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sűrűbb napfényén égve lenn
 
s azúr moszat s virág veti be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,
ki jössz s Atlant vad vízrónája ing
 
s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
 
mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!
 
IV.
Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
 
szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! – vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki
 
víg lelke vissza, óh ég vándora! –
midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül, – óh tán soha
 
nem zengne jajszóm, mely most esdve kér
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam s hull a vér
 
s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!
 
V.
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
 
lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
 
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad ujra más!
s dalom égő zenéjét messzi hordd,
 
mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
 
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
 
(Tóth Árpád fordítása)

Percy.B.Shelly: Ozymandiás

Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszura
A holt homoksík némán szétterül.

( Tóth Árpád fordítása)

Percy Bysshe Shelley: Emlékezés

Gyorsabb voltál, mint a nyár,

gyorsabb, mint az ifjú báj,

gyorsabb, mint az éjhomály,

égi tünemény:

s mint a föld, ha tél van, és

mint az éj, ha álma vész,

mint a szív, ha sárba néz,

árva lettem én.

A fecske Nyár visszajön még,

bagoly Éj is hozza csöndjét,

de a hattyú Ifjúság szép

mennye elszállt hűtelen:

veled szállt, s most egyre várlak,

még az álmom, az is bánat;

a bokorról napos ágat

hasztalan kér a telem.

Liliom násznyoszolyára,

rózsa az asszony hajába,

ibolya a lány virága

árvácska lesz az enyém:

élő sírra, mert az lettem,

azt szórjatok könnyezetlen,

barát ne sírjon felettem,

se félelem, se remény.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Percy Bysshe Shelley: A lepke vágya

A szót, mit a sárba rántanak,

Nem szennyezem én be.

Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,

még te is ne nézd le.

Van remény, mely kétséggel rokon,

megfojtani hát ki merész?

S kedvesebb tőled a szánalom,

mint mástól a józan ész.

Mit az emberek így hívnak: szerelem,

nem azt adom én neked,

de az áhítatot, mit rejt a szívem,

s mi megindítaná az eget –

a lepke vágyát a csillag után,

fényszomjat, mit érez az éj,

vágyat, mely a lét sötét kapuján

kiröppen az ég felé.

(Képes Géza fordítása)

Percy Bysshe Shelley: A világ vándorai

Mondd nekem, Csillag, te fény-

szárnyu gyors tűz-tünemény,

most az éj mily üregén

zárul össze szárnyad?

 Mondd meg, sápadt Hold, ki fenn

bolygsz a hontalan egen,

nap vagy éj mily medriben

lelsz pihenni ágyat?

 Fáradt Szél, te kivetett

vendég a világ felett,

titkos fészket majd neked

hullám vagy faág ad?

(Ford: Gulyás Pál)

Percy Bysshe Shelley : Indián szerenád

Első álmom rólad volt,

első álmom elröpült.

Még az esti szél nyögött,

még az égen csillag ült.

Lábaimban lakik egy

szellem: az rejtélyesen

húzott, hozott, vezetett

ablakodhoz, édesem!

Csitt! A fekete folyón

illet és szél úgy alél,

mintha mákos álmokat

tépegetne ott az éj.

Apadoz a zokogás

a csalogány csöpp szivén,

mint ahogy a tieden

kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!

Halk! Hullok! Ájulok!

Szórja csókkal szám-szemem

szerelmed, mint záporok!

Arcom fagyos és fehér,

szívem dobzörgése vad:

szorítsad szíved fölé,

talán ott majd megszakad...

(Babits Mihály fordítása)  

Percy Bysshe Shelley: A szerelem filozófiája

Forrás folyóba ömlik,

folyó az óceánba;

az egeknek folyton özönlik

vegyülő suhogása;

magány sehol; isteni jel

s rend, hogy minden tünemény

keveredjék valamivel -

Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,

habot hab ölel, szorit, átfog;

egymást ringatva, becézve

hajlonganak a virágok;

a földet a nap sugara,

a hold a tengereket:

minden csókol... - S te soha

engemet? 

(Ford: Szabó Lőrinc)