Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
 
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
 
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Dsida Jenő: Estharangok

Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zug a fáknak lombozatja, -
Zokogásomat senki meg ne hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!...valami jóleső meleg
Simitja végig fájó szivemet,
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hordja erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

Dsida Jenő: Kalendárium szonettekben

Június

Az érés dícsérete

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.
A déli égen elterül a hőség.
A termő kor jön: érés, felelősség
és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék
a lányuk. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz
egy-egy derengő, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg
jön messziről. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.

Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

… Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap…

Dsida Jenő: Cirkuszban

A bírkózó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.
 
S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn…
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.
 
Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:
 
Lesujtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!…

Dsida Jenő: A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őröl
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

Dsida Jenő: Hideg téli est

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
 
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
 
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
 
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?

Dsida Jenő: Az én dalom

Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.

Dsida Jenő: Tudom az ösvényt

Egyszerre hűvös lett –
Felhők hidegednek homlokomra.
Olyan lesz a vers, mint az anya, oktató, szelíd szava.
mint a férfiak gondterhes elmélkedése.

A ficánkoló bárányok elcsöndesedtek,
elaludtak a sárga gyepen.
A pásztorfiúcska ijedten látja,
hogy célok után fut a föld, melyen áll.

A csillageső megszűnt.
Megkomolyodtak a csillagok.

Érzem az érést,
a megrakott törzset,
a komoly és nehéz gyümölcsöket.

Tudom az ösvényt is:
bízd rám magad és én hallgatagon vezetlek.

Dsida Jenő: Bolygó lélek

Ködfallal vagyok bekerítve most.
Íme, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vígat, se panaszost.

Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.

Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!

Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:

mert, jaj, mindünknek más világa van! -

Dsida Jenő: Isten szeret

Az este bús,
a szél irígy.
Parányi mécs, 
be szürke így.
Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy 
tükörterem.
Sok bánatunk,
kevés derünk,-
angyal vezess,
gyerünk, gyerünk.
Forogni fog 
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.
Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi  mécs,
ezer szavam.
Valami nagy,
sötét keret....
Az ember sír, 
Isten szeret.

Dsida Jenő: A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,

már-már azt hiszem:

ő az igazi.

S elfelejtem, hogy minden látható,

tapintható és megcsókolható:

a rejtett igazinak

árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,

melynek árnyékát éljük,

valahol bennünk van a ház,

melynek árnyékát lakjuk,

valahol bennünk van a kenyér,

melynek édes árnyékát

megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó

mérföldes fenekén,

vagy felhőkbe gomolyítva úsznak

és távoznak tőlünk az égen -

messziről, messziről visszakiáltva:

Poéták, bolondok,

meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,

megejtett ez a nyilvánvaló igézet.

Ha kedvesem hófehér vállára nézek,

ha mélységes, barna szemébe nézek,

remegve dobom felé a kérdést:

Milyen lehet a Gyönyörű,

kinek árnyéka vagy?

Dsida Jenő: Álmok

Arcomat éri

hajnali fény

és sírva, remegve,

zokogva, nevetve

álmodom, álmodom, álmodom én.

Libben a hajnal,

vérteritő -

és vágyva, szaladva,

ölelve, kacagva

álmodik, álmodik, álmodik ő.

Dsida Jenő: Zarándokút

Menni terv nélkül és gondolat nélkül.

Ruhámon lassan átmelegszik a nap,

a szl körülsusogja a fülemet

s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak,

s kövek görögnek lábam elé.

Kezemben régi hangszeremet keresem,

mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is

s ha már így van, ideírom:

Olyan hűvös, mint az esti szél

s olyan messze van, mint a csillagok.

II.

Az alkonyi fény kering, forog,

örvénylő habja elragad:

Andersennel találkozom

s álmodom ezeregyéjszakát.

Idegen arcok közé bukkanok.

Látom testükből égignyúló lelküket,

amint barnán, sötéten imbolyognak

és sírnak a fűzfák alatt.

Minden halat kifogtam a folyóból.

Virágfűzéres messzi barlangjából

szánakozón kacag felém

a sötétruhás Fejedelemasszony.

III.

Lassan húsvét hetébe fordulunk.

Krisztus már indul a Kálváriára.

Zarándokútban iros bogyó

és fájdalom mindenütt terem.

Korbácsütéssel ezer keresztet

hajszoltak már velem a hegyre,

ott állnak mereven a lángos éjszakában

s mégsem akarnak rájuk feszíteni.

Tegnap a pacsirták is hazajöttek.

Elég volt már a szenvedés.

Az élet lassan fölém takarja

a csöndes napok sátorát.

Dsida Jenő: Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is

ez a kietlen őszi tájkép:

sétatér.

Azok az emberek, akik most hangosan beszélve

haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,

az a nő, aki mellettem ül a padon,

mindjárt meghal, feje félrebillen,

szeme kiszárad, húsa lehull.

Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,

a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

Csak én fogok itt ülni magányosan,

céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.

Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak

s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,

s mire nyomdagépek méhéből életre edzve

ez a vajúdó vers világra jön,

csak üveges szemek bámulják mindenünnen:

Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!

A levegő mintha végtelen víz volna,

türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,

hová sosem szürönközik sugár.

A fák:

sülyedt hajók árbocai.

A bokrok:

nagy vízi pókok, óriás meduzák.

Az út:

kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.

S a tó:

sötét álom a szívem fenekén.

Dsida Jenő: Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni...

Dsida Jenő: Nagypénteki ima

Uram, csúfoltak,

Kínoztak Téged

Aki szerettél

Minden szenvedőt.

Szegekkel vert a

Világ keresztre,

Aki mindig csak

Vigasztaltad őt.

Mi jót is tettem

Én a világnak,

Sok-sok napomon?

Csúfolnak?

Kínoznak?

Szegeznek engem?

Mért panaszkodom?

Uram, bocsáss meg!

Haragban égni

Nincs okom;

Egyebet kérni

Nincs jogom;

Uram, csak áldlak,

Nem panaszkodom.

Dsida Jenő: Út a kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.

Egy felhő lassudan megyen.

A lélek fáj, a fény sugárzik.

Valaki ballag a hegyen,

hűs homlokáról fény sugárzik

s szemét lehúnyja - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától

kövér és fűszeres a lég.

Halott szerelem illatából

soha, de sohasem elég.

Bomló szerelem illatából

sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,

- ó, angyalok, bús, kék szeme -

a seb már nem sajog, begyógyult,

- ó, halkan búgó, mély zene! -

a seb már régesrég begyógyult

és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.

Bozót közt víg madársereg.

Valaki lassan felfelé tart.

Tövisről vérharmat csepeg.

Valaki fel, a csúcs felé tart,

hogy önmagát feszitse meg.

Dsida Jenő: Mese, mese, mátka…

A fűz a vizen áthajolt.

Szép zöldhajú szűz mátka volt,

vállán veréb ült, néha tíz.

Alant suhant, rohant a víz,

mint egy bolondos, bő regény,

hűtlen, makrancos vőlegény.

A felhő könnyű, ritka volt,

s az ég sötétkék tintafolt,

és csók a szél, mely átoson

a füstbe süppedt városon.

És akkor lopva jöttem én

a nyári lanka szőnyegén –

de sarkantyúm volt, rézveret,

az pengett s minden észrevett.

Egyszerre metsző lett a szél,

mint a süvöltő, fent acél,

az ég szuroksötétre vált,

a fűz letört, a víz megállt…