Két régi arckép a falon
fakó arany-keretben:
édesapám, édesanyám,
két ember, akiket szerettem.
Apám a ripszdíványon ül,
lábát keresztbe rakja,
fiatal vállán megfeszül
új régimódi frakkja.
Ujján nehéz pecsétgyűrű,
kezében borostyán szipka,
de gond borong a homlokán
és sok bús éjszaka titka.
Karosszékben ül anyám,
ott nyugszik karja a karfán,
szeme sötét és szomorú,
az arca, az arca halvány.
Fehér kezében végzetes
kis patyolat zsebkendő…
Mindig köhécselt, istenem
olyan gyönge volt, oly esendő.
Ruháján csipke, brüsszeli
és széles fodor az aljon,
nyakában bársonyszalag,
ovális arany medaljon.
És belevésve két betű,
két betű és az évszám,
két régi arckép a falon
oly szomorúan néz rám.
Így ült apám, így ült anyám
ezernyolcszázhetvenötben
akkor négyéves voltam én,
elszálltak az évek fölöttem.
Anyám régóta kint pihen
a régi temetőben,
az újban nyugszik az apám,
nem tudják, mi lett belőlem.
Két messzi, messzi temető
és közte vásár és város,
egymástól messze két régi sír
és mégis oly közel egymáshoz.
Két régi élet, régi arc
fakó aranykeretben,
két ember, aki szeretett,
két ember, akit szerettem.
Üveg alatt sárgult papír,
elnézem megbűvölten,
két régi arckép a falon
nem sok, amit örököltem.
Nem sok, de megvan, ép ma is
csipkéje a ruhának,
a gyűrű, a szipka és a gond
a medaljon és a bánat.