Hepp Béla: Várlak

Szeretlek ha néha is csak látni téged,

szeretem, ha a hétköznapod elmeséled,

olyan jó hallani rólad,

tudni, hogy éppen mit csinálsz, hol vagy,

szeretem várni, hogy hozzád bújjak,

és álmodhassak újat, újat...

Hepp Béla: Ki nyújt kezet?

Lyukas zsebemre ráfagyott a csend,

nem csendül fém, és nem zizeg papír,

a zseb és én tudjuk már mit jelent

annak aki ma gondol, verset ír

az űr, a koszlott, jéghideg magány,

hány óra telt el így velem, de hány…

a tűnt időben hagyni egy jelet

ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

Kopott a flaszter-ugróiskola,

a krétaport megrágta már a kor,

felsejlik apró lábnyomok sora

ahogy a létra-számsoron tipor,

mondóka szól, szökken, repül a lány

hány óra szállt el, Istenem, de hány…

játékaidból hagyni egy jelet

ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

A park ölén, a régi fák alatt

a hold százéves fénye megrekedt,

ezüstbe dermedt minden pillanat,

kéz a kézben barangolt kerteket

jár most bennem a fénytelen hiány,

hány óra fagy szilánkokká, de hány…

hunyt szikráinkból hagyni egy jelet

ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

A héj alatt még van talán egy új

mese, amit nem mondott senki el

olyan amit nem kell hogy megtanulj,

nem kérdez, és nem másol, nem felel,

nincs küzdelem, se kincs, amit kívánj,

hány óra vár, hogy felfedezd, de hány…

levetni gyűlölt maszkod, jelmezed

ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

Hepp Béla: Létezem

Vak szóközök közt űzöm kóbor ujjaim

nem fékezi az ész elugró ösztönét

szavak folyása rítus, üszkös foltjain

átüt még néhány hangnyi fájó büszkeség.

Panaszlapokban fuldokló papírkosár

a parkettára hányja fájdalmam sarát,

a déli fény ujjával rám legyint, ne már,

egy összegyűrt lapon árnyékba botlik át.

Ketten vagyunk, a súlyos szürkeség, meg én.

Felfalni jött ami belőlem megmaradt,

most csendesen figyel árnyékos szegletén

szobámnak, csont, izom, és néhány bőrdarab

kapaszkodik az ében billentyűzeten, 

az én vagyok, s a szó, utolsó szalmaszál,

hogy gondolattá érjen bennem, küzdelem,

ha elbukom, a csend süket ködébe zár...

Hepp Béla: Téli hajnal

Látod a hajnali csend se repít már

vissza, valóból az álomvilágba,

csak forgolódom. Az éjszaka hívtál,

vagy tavasz-álmodó énem kívánta.

Hallgatom, lassuló álmaid ívén

lélegzeted elakad, hogy törik meg,

nézlek, Te édesen alszol, amíg én

itt rekedtem, oda már nem követlek.

Lassan kimászom az ágyból, zavarni

senki utolsó álmát nem kívánom,

nehéz az éj, nyugalomba takarni

nem jön az enyhet adó puha álom.

Állok az ablak hideg keretében,

kint nyugalomba meredten, a fákon

itt maradt levelek árnyait nézem.

Este kint jártam, egy elmosott lábnyom

szélein csillanni látszik egy csepp hold…

és most egy másik kis fénypont tűnik fel,

elveszítem, az előbb pedig ott volt…

legyintek, nem láttál semmit, öregszel,

s aztán az utcai lámpára nézek,

sárga izzója alatt puha árnyak

hullanak egyre, kavargó, csepp részek

összekapaszkodó körtáncot járnak,

és mint a függönyt, ha súlya lehúzza

jönnek, csak egyre szakadnak a pelyhek,

lebbenő táncuk egy légi medúza,

s elfedik lassan az utcát, a kertet…

Csöndesen lépsz mellém – Miért nem alszol?-

kérded, miközben én magamhoz vonlak,

hangod szívemben, mint apró harang szól.

Látod milyen szép? Hófehér lesz ez a holnap.

Hepp Béla: Ha elmegyek

Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,

a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,

kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,

ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.

Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,

ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,

és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,

ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.

Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,

abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen

minden mély bársonya, puhán simító ujjad;

hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.

Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz

legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,

újra él a gondolatra most is nyelvemen;

ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.

Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,

a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,

parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg.

Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.

Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,

lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,

sötét se rettent, sem léten túli képzetek.

Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.

Hepp Béla: Szavak

Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,

hallgatni csak repkedő mondatod,

nézni, hogy hangra formálod a szádat,

s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel

mesélnél új és új történetet,

szeretném, hogy egy percre se feledd el,

én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni

hogy képpé váljon minden gondolat,

színnel teljen minden, minden új, mi

rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,

a múlt időkben mi történt velem,

beszélnék arról, hogy sodort az élet,

mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén

hogy vált ünneppé az, hogy létezel,

és a napjaimat élni hogy szeretném,

hogy kérdésemre lényed mit felel...

te válaszolsz ha nem is kérdezek,

egyszerre érzem minden rezdülésed

ahogy nyakamra ráfonod kezed,

és csendbe fúl egy megfogant ígéret

ahogy összebújik ajkad és az ajkam,

így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj...

lépteid mellettem hallom gondolatban

s látom, ahogy továbbsodor az éj.

Hepp Béla: Az vagy…

Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,

úgy remeg a fény az ablakon, ahogy

ujj varázsol húrra könnyű dallamot.

Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Ős szonett, „Az vagy nekem...”, bíborba fest

ágyamon egy csöppnyi láng, és hallgatod

ezt a sort, az vagy nekem... és az vagyok,

mondanám, amit kerestél, hogy szeresd.

Mégis hallgatok, talán a szó se kell,

most a csend, vörösben ingó gyertyafény

pillanatnyi bája köt, nem érdekel

vallomásom, vak sorokba font remény.

Nem tudom, szíved mi módon értem el,

vagy nekem, s maradj örökre az enyém.

Hepp Béla: Engedj

Te sosem fakuló lányalak...

itt álltam száz évet, vártalak,

mosolyba fűztem, szelíd szavakba

a bennem borongó felhőjátékot

és láttam a tested,

de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut

megvíva száz kis háborút,

a dobbanások már mást muzsikálnak

ahogy a percek elhalnak csendben

én állok már csak,

egymagam lettem.

Látod? Mosolygok... Távolod

felelősségét is rám tolod,

szerettem volna az egész világot,

egyszer majd megérted,

úgy kellett volna egy

egy mákszemnyi ígéret.

A hétköznap zaja körbevesz,

eljön a nap mint nap ugyanez,

sem ritmus, sem dallam már nem sodor

a felhők közé, s a mélybe le...

ölel a csend nyugodt éjjele...

Hepp Béla: Tűztáncod

 Most kint ülök éjjel a végtelen pusztába',

előttem tűz pattog szikráit elhányva,

forgó táncát nézem,

égő létét vérzem

sok-sok fahasábnak.

Itt vagy, kitalállak,

tűzben táncol lényed izzó akarása.

Parttalan sóhajom szítja a lángokat,

képzetem ébren tart, élő fény látogat

puha ágyad mélyén,

helyemet ha kérném,

fonj körül kezeddel.

Percre se feledd el

tűz vagy, és szertelen szívemben áldozat.

Szálljatok fel szikrák, izzó arcú képek,

táncoljatok felhők rongyos szélén szépet,

hanyatt fekve élem

idevágyott képem

ott fenn az égbolton.

Lelkem ha kioltom

belőle fényedet soha ki nem téped.

Végtelen mezőkön lángot táncol tested,

én idézlek ide, ezt nem Te kerested,

mégis, vágytól hajtva

űzd a szívem, rajta,

végtelen mezőkön

sorsommal időzöm,

elemésztesz, tűz vagy, nevess, de ne vess meg.