William Butler Yeats: Innisfree

Indulok én s megyek most, Innisfreebe megyek,
S kunyhót rakok, fala sár lesz, s nád és sás a tető:
Lesz méhkasom, s kilenc sor babot is ültetek,
S csak nekem zümmög a mező.

Ott majd megbékül a szivem, mert békét hoz fehér
Fátylával a reggel, amelyhez a tücsök citeráz;
Az éjfél csupa derengés, csupa izzás a dél,
S az est csupa szárnycsattogás.

Indulok és megyek most, mert éj-nap a parti fövény
S a víz játéka ringat, a tavi muzsika;
Ha megállok a járdán, vagy az utca közepén:
Szivemben csobog a dala.

(Szabó Lőrinc fordítása)

William Butler Yeats: A vándor Aengus éneke

Fejem tüzelt, kimentem a
Nagy mogyoróbokrok alá,
Egy vesszőt lehántottam és
Szamócát kötöttem reá;
S mikor a fehér lepke szállt
S szikráztak lepke csillagok,
A folyóból bogyós botom
Egy ezüst pisztrángot fogott.
 
A földre tettem: de mikor
Szítani kezdtem a tüzet,
Zizzent mellettem valami
És hallottam a nevemet:
A hal tündérré változott,
Hajában friss almavirág,
Nevemet mondta s elfutott
A levegő fényein át.
 
Öreg vagyok már, jártam a
Sivatagban s a dombokon,
De kifürkészem, hova ment,
S kézenfogom, megcsókolom;
S virágok közt járok, s nekem
Termi majd örök ég alatt
Szép ezüst almáit a hold,
Szép arany almáit a nap.

(Ford: Szabó Lőrinc)

William Butler Yeats: Salamon, Sébához

Salamon dalol Sébához,

Ráhintve csókjait:

"Minden nap déltől kezdve

Beszélgetünk ugyanitt,

árnytalan déltől fogva,

Szerelemről csupán:

E szűk kör tartott fogva,

Akár gebét a karám".

És Séba dalol Salamonhoz,

Amíg térdén megül:

"Ha olyat mondtál volna,

Melynek a bölcs örül,

Mielőtt alakunkat

Megrajzolná az árny:

Tudnád, hogy gondolatom nem ez,

Csak szűk és zárt karám."

Salamon felel Sébának,

Csókolva arab szemét:

"Nincs oly férfi, vagy asszony,

Bármennyit szült az ég,

Ki többet tudna nálunk,

Éreztük nap nap után:

A világ semmi mással,

Szerelemmel zárt karám.".

(Weöres Sándor fordítása)

William Butler Yeats: A vándorlegény dala

A mogyorófa ligetbe futottam,

mert fejemben láng lobogott,

vesszőt vágtam s a végihez

kötöttem egy horogra-szúrt bogyót.

A réten fehér lepkék libegtek

s az égen: lepke csillagok.

És a bogyó a folyóba merült s egy

kis ezüst pisztrángot fogott.

A pisztrángot a gazra tettem,

mentem a tüzet szítani,

de zizzent és zörrent a gaz

s nevemet mondta valaki:

csillogó lánnyá lett a hal,

hajában almafa-virág

s nevem kiáltva elrohant,

eltűnt a tiszta légen át.

Öreg vagyok s nem nyughatok,

vándorlok síkon, halmokon,

meg kell találnom azt a lányt,

megcsókolom s kézen fogom.

Gyepszőnyegen megyünk s mig a

világ világ: velem marad.

Ránk dobja ezüst almáit a hold

és arany almáit a nap.

(ford: Képes Géza)

William Butler Yeats: Öreg halász tűnődése

Úgy táncol a víz, mint játszó gyerek,

izzik, ragyog, türemlik és pereg,

de még vígabb volt, még izzóbb a fény,

hogy éltem egykor itt, mint kis legény.

Hering sincs annyi, mint a múltba volt,

jaj, a szekér megrakva zakatolt,

Sligóba szállt a gazdag szerzemény,

hogy éltem egykor itt, mint kis legény.

A lányok, ők se már a régiek,

ha jön hajóm, elém egy sem siet,

pedig be vártak a part fövenyén,

hogy éltem egykor itt, mint kis legény.

(ford: Kosztolányi Dezső)

William Butler Yeats: Az elfelejtett szépségre emlékezik

Ha átölellek, azalatt

szívem ama bájhoz tapad,

mely e földről rég kiveszett:

a gyémánt koronák, miket

királyok dobtak mocsarak

vizébe, míg futott a had,

a szerelmes históriák,

mikből méla hölgyek brokát-

szövetre hímeztek sokat,

hizlalva gyilkos mosolyokat,

a rózsák, melyek hajdanán

ékeskedtek dámák haján,

a harmat-hűs liliomok,

mikkel a hölgyek templomok

árkádjain suhantak át,

hol a tömjénfüst gomolyát

nem állta nyitva földi szem,

csupán az Úré, úgy hiszem:

elhagyták halvány kebledért

és tétovázó kezedért

az álomterhesebb mezőt

s az álomterhesebb időt,

s ha csók közt sóhajtasz, az a

hótiszta Szépség sóhaja

órákért, mikor az egész

világ harmatként elenyész,

de lángon láng, habon a hab,

trón trón fölött szilárd marad,

hol félálomban ringva, ím

karddal térdük vasizmain,

meg nem szűnnek merengeni

az ő magányos titkai.

(ford: Kálnoky László)

William Butler Yeats: A dooneyi hegedűs

Mikor Dooneyben hegedülök,

táncol a nép, mint tengeren a hab.

Bátyám pap s unokaöcsém is.

De én vagyok köztük legboldogabb.

Ők imakönyvüket lapozzák,

belémerülnek, mint a holdasok.

Nekem daloskönyvem imakönyvem,

Sligóba vettem, abból olvasok.

Ha véget ér a földi élet,

Szent Péter áll künn a menny küszöbén,

hármunkra néz majd mosolyogva,

de én jutok hozzá először, én.

Mivel a jók mindig vidámak,

kiket sosem gyötört a lánc sokat,

szeretik ők a hegedűszót

és szeretik nagyon a táncokat.

Tudom, ha meglát ott a népem,

mind fölkiált és mind felém szalad:

"Itt a dooneyi hegedűs is!"

S táncolni kezd, mint tengeren a hab.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

William Butler Yeats: Verset farag kedvesének

Arany csattal tűzd fel hajad,

kötözd le futó fürtjeid.

Szívemnek mondtam: rakd esett

rímeimet - s ő napra nap

rakta, s múlt csatákból szelíd,

bús gyengédséget épített.

Ha gyöngy-kezed feltűzi a

hajad: minden szív láng, zsarát -

s homályos homokon a hab

s harmatozó ég csillaga

azért viaszfehér, hogy át-

ragyogja tűnő lábadat.

(Fordította: Görgey Gábor)

William Butler Yeats: Egy gyermekhez aki a szélben táncol

Táncolj a part felett;

Mi gondod rá, ha dagad

A víz, a förgeteg?

Csak rázd, rázd sós hajad

Nedves zuhatagát;

Ifjú vagy, mit neked,

Hogy győz a bolond, s a vágy

Betelve szétpereg,

S a jó munkás halott,

S a kéve kötést akar.

Mit bánod, hogyha zokog

Az óriás vihar?

(ford: Nemes Nagy Ágnes)

William Butler Yeats: Az ember négy korszaka

Testével vívott harcokat,

De teste győzött, s fennmaradt.

Majd szívével is hadba szállt,

S elhagyta béke, tisztaság.

Majd szellemével küszködött,

Míg büszke szíve megszökött.

Most Istennel csatáz vadul -

Éjfélt üt: Isten lesz az úr.

(fordította Gergely Ágnes)

William Butler Yeats: A két fa

Ó, drágám, önszivedbe nézz:

ott nőtt a szent fölségű fa;

sudara örömtől merész,

virágban remeg ágboga.

Gyümölcse szivárványszinű,

mennybéli csillag tűköre.

Gyökere biztos erejű,

az éj nyugalmát szövi be.

Zene kél ingó sudarán,

hullámnak ő ad ütemet,

zenével házasítja szám

s varázsdalt dúdolok neked.

Bikfic Szerelmek lengik át

a kulcsolódó ágakat,

dobálnak tüzes karikát:

kettőnk sorsával játszanak.

Hajukat, fürge táncukat

ha látod, álomtájon élsz,

betölt az édes ámulat:

ó, drágám, önszivedbe nézz.

Gyötrő tükrödbe ne tekints:

kereng ott démoni csapat.

Tekintetedből ne teríts

dobajuk alá sugarat.

Mögöttük végzetes a kép:

örvényes éj üvölt, itél,

gyökeret hó alól kitép,

fekete már a falevél.

Rombolt vidék, homályba fúlt,

fáradság tükre, meggyötör.

Mikor az isten elaludt,

akkor készült e bús tükör.

Kiehült holló röpköd ott:

a nyughatatlan gondolat.

Lelkedre lesve tébolyog

törötten csüngő lomb alatt.

A hangját hurcolja a szél,

rázkódó szárnya meglegyint,

s jaj, drága szemed elalél;

gyötrő tükrödbe ne tekints.

(Nagy László fordítása)

William Butler Yeats: Egy régi dal visszhangja

Találkoztunk a fák közt

  a kertben ő meg én.

Jött hófehér kis lábbal

  a kerten át felém.

Kért, hogy könnyen szeressem,

  mint a rügy nő ág hegyén,

De ifjan és bolondul

  ezt nem hihettem én.

És álltunk a folyónál,

  hol véget ért a rét.

Vállamra tette akkor

  kis hófehér kezét.

És kért, hogy könnyen éljek,

  miként a fű, ha ragyog;

De bolond ifjú voltam

  s most csupa könny vagyok.

William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse, 

arannyal hímzett ezüstszínű fény, 

az ég kék, sötét s szürke köntöse, 

melyben az éj jár s a hajnal sa fény, 

azt teríteném lábaid elé; 

de minden kincsem csak az álmaim; 

álmaim terültek lábaid elé; 

lépj lágyan: amin jársz: az álmaim. 

William Butler Yeats: Sose add szíved teljesen

Sose add szíved teljesen,

mert ha biztos a szerelem,

a szenvedélyes nők alig

méltatják, s nem is sejthetik,

hogy közben csókról csókra fogy.

Mert kurta, tűnő, álmodott

gyönyör csak minden, ami szép.

Ne adja hát egész szívét

senki, mert ők, tudd végre meg,

játékra adták szívüket.

És hogy játszhatna jól, akit

szerelem némít és vakít?

Ki járt már így, jól tudja ezt,

ha szívét adja, rajtaveszt.

William Butler Yeats: Fehér sirályok

Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!

Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;

s a szürkületi égalj kék csillaga, kedvesem,

szívünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.

Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;

ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé

ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:

az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!

Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,

ahol az idő feledne s a bánat nem érne el;

de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,

volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!

William Butler Yeats: Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.

(Csillag Tibor fordítása)