Sylvia Plath: Hajnali órán

Üres vagyok. Visszhangozom a lépések neszét is.
Múzeum szobor nélkül, csupa oszlop, portikusz, csarnok, grandiózus.
Udvaromon szökőkút fut a magasba, aztán visszasüllyed,
Apácaszívvel, a világra vakon. Márványliliomok
Illat helyett sápadtságot lehelnek.

Elképzelem magam nézősereggel,
A fehér Niké és a kopár szemű Apollók anyja.
De nem. Figyelmükkel inkább a halottak sértegetnek. És nem történik semmi.
Homlokomra teszi kezét a hold,
A rezzenetlen arcú, néma ápolónő.

(Ford: Gergely Ágnes) 

Anna Ahmatova: A fűzfa

Engem a csipkés, árnyas csend nevelt,
az ifjú század hűs gyerekszobája.
Nem hajtottam az emberek szavára,
de értettem , ha a szél énekelt.
A laput meg a vadcsalánt szerettem,
s legjobban egy ezüst fűzfát a kertben.
A fűz hálásan velem éldegélt,
és szomorúan lengedező ága
álmot bocsátott éber éjszakámra...
De én - különös! - túléltem szegényt.
Helyén egy tönk világít, körben új fák,
nyelvük nem értem, ők sem értenek.
Hát hallgatok. A régi ég borul ránk.
Mintha édes bátyám halt volna meg.

(Ford: Rab Zsuzsa) 

Orbán Ottó: A régi ház

A soha-többé délkörön
angyal jár át a függönyön,
s a könyvelők közt példakép,
apám leoldja bőrövét,
de csak a padlót püföli:
szívességből bőgök neki.
   Csodás, csodás gyerekkor.

Anyám igazi úrinő,
lábán fémcsatos lakkcipő,
vállán valódi róka-kepp
és a kosztümje műremek,
ciklámenszín és encián,
s így szól: „Pá, édes Mancikám”.
   Csodás, csodás gyerekkor.

Föld alól feljön Nagymama,
hagymaszagú a sóhaja,
és szivárvány gázláng fölött
a krumplis gánca gőzölög;
nincs a világon szebb mese,
mint az ő almás rétese.
   Csodás, csodás gyerekkor.

Zsidózik és légót tanul,
sírjából ordít Bartal úr,
és Puderné, kit szán a ház,
gyászfátylával repeszt vadász,
s a fürdőkádban bomba ül,
elszállunk egy percen belül.
Csodás, csodás gyerekkor.

Kilakoltatott szellemek,
poruk a semmiben lebeg,
s míg az apáca-fityulás
halál csontjukon pikuláz
s hörög az űri térzene,
lesik a holdból: vérzem-e?
   Csodás, csodás, csodás gyerekkor.  

Mutanabbi: Álmatlanság

Álmatlanság, álmatlanság!
Virrasztok, mert ég a vágyam,
Szerelmes kin könnye szántja
Arcomat az éjtszakában.
Zakatolva ver a szivem.
Madár sem szól, fény se villan:
Csak őt hallom, csak őt látom,
Hánykolódva vágyaimban.
Szenvedélyem lángja forróbb,
Mint a száraz kóró lángja,
Pedig az is holtra fárad
Az emésztő lángolásba.
Hogy korholtam a szerelmet,
Míg engem is meg nem ejtett!
Most csodálom, hogy halhat meg,
Ki szeretni elfelejtett.
Megbántam már, hogy bántottam
Sok szerelmes jó barátot,
Ma már minden szerelmesnek
Tiszta szívből megbocsátok.
Minddel, minddel együttérzek
Ó mert olyan földön járok,
Hol ameddig rajta élünk
Az elválás varja károg.
Ő mint vágyunk a világba!
Oly mulandó pedig minden,
Mennyi nemzet élt a földön,
Melynek ma már  híre sincsen.
Hol vannak a nagy Caesárok?
Rabjai kincs garmadáknak?
Porrá vált a kincsük régen
S ők is mind rég porrá váltak.
Hősök, kiknek seregétől
Szűk lett messze föld határa
Porba szálltak egytől egyig
Mindet szűk sír öble zárja.
Némák, hogyha hívják őket.
Mintha nem tudnának róla:
Nem tiltott a beszéd nékik,
Nyílhat ajkuk bátran szóra.
Bolondok a gazdagok, kik
Gőgös, büszke fővel járnak,
Mert értékes minden lélek
Előbb utóbb a halálnak.
Reménykedünk, amíg élünk,
Jaj, de oly mohó az élet,
És az ősz haj kérlelhetlen,
Észrevétlen lep meg téged.
Elröppen az ifjúság, hejh
Sirattam már hollófürttel
Míg arcomon nyílt a rózsa,
Mellyel később együtt tűnt el.
Megsirattam elmulásom
Régesrégen, frissen, épen,
Szinte, szinte elmerültem
Szemhéjaim bő vizében.
 
(Ford: Jékely Zoltán)

Petőfi Sándor: Hogy van, hogy azt a sok gazembert ...

Hogy van, hogy azt a sok gazembert
Egytől-egyig föl nem kötik?...
Tán csak azért, mert annyi fája
Nincs a világnak, hogy reája
Akasztathatnék mindenik.

Oh mennyi, mennyi a gazember
E földön!... én megesküszöm:
Ha mind esőcseppé változnék,
Negyven nap, negyven éjjel esnék,
Támadna egy új vízözön.

Jón Kalman Stefánsson: Van-e igazi élet

A tizenhatodik századról olvasok,
várom, hogy lefőjön a kávé,
közben Nina Simone énekel a másik
nőről. November van,
reggel, a sötétség odakint,
akár egy hegység
 
A másik nőről énekel,
aki álomba sírja magát,
lelkében hegyekké
nő a sötétség
 
dúdolom a dallamot,
várom már a nappalt,
de hirtelen fájó szomorúság ébred bennem.
 
Nem tudom, mi az oka,
a tizenhatodik század, amit arról olvasok,
vagy Nina
és a sötétség,
 
bár lehet, hogy a másik nő,
a másik férfi
és lehet, hogy
 
a kételkedés,
hogy vajon az ember azt az életet éli-e,
amit neki szántak,
és a mélyben moccanó
szomorúság
talán a fájó hiánya
mindannak, amit
soha nem fogunk megélni,
a hiánya
azoknak, akiket
valamikor,
valahol
ölelnünk, csókolnunk, szeretnünk kellett volna.
 
A másik nő,
a másik férfi
 
és a szomorúság
hegyekké nő bennünk,
 
mert fáj az élet
amit nem élünk
 
 
(Ford: Egyed Veronika)

Snježana Rončević: Az ősz öleléséből csak a tél visz el

a te költeményed

Éjfél. Hó.
Gyermekkori otthonomat
számtalan fehér lepke-szárny takarja.

A várakozás láthatárán eltévedve
keresem arcodról azt a pírt.

A tavak egymásba
szembogarakon keresztül zuhognak.

Ujjamban, mellyel megérintelek,
örökzöld a fagy.

Csend. Ég küldte a pehely-susogást,
hogy hajadat simítsa. Napokat hirdessen.
És a hóban cipőm kopogását.

(Ford: Fehér Illés)

Baranyi Ferenc: Magyarok

Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat.
Saját balfácánságunk karma tép.
Akárhogy is színezzük át a múltat:
a tónus főleg miattunk sötét.
 
Az nem lehet, hogy annyi szív hiába
onta vért – írta szózatos Mihály.
Sajnos, lehet. Eltékozolt csatákra
vádlón vetül sok-sok fölös halál.
 
Hősiességnek lelkes maflaságot
beállítani itt mindig divat.
Bolond virtus a falnak-rohanás ott,
hol bonthatókká málltak a falak.
 
S ha volt is néhány hű kebel, amely nem
balgán hevülve szolgálta honát,
azt látja, szellemként ha visszalebben,
hogy népe sorsa egyre mostohább.
 
Szemléli az ország fölött suhanva
hazája halmozódó szennyesét,
és felzokogja a mennyboltozatra:
ezért volt annyi áldozat? EZÉRT?
 
Ezért a csúnyán elprédált jövőért,
átmázolt múlttól bűzlő jelenért,
melyben erény a dölyfös eszelősség
s a tehetségtelenség nyer babért?
 
(Midőn ezt írtam, szürke volt az égbolt,
harcom feladni volna számos ok,
legyinthetnék lemondóan: elég volt!
De nem tehetem. Még költő vagyok.)

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Néva

Nincs éj, de nappal sincs. A hűvös, szürke Néván
sápadt világgal ég a késő alkonyat -
nyugati szellő leng az éjt jelentve némán
s fodrozza-bodrozza a síma habokat.
A házkolosszusok vérző bíborban égnek,
mint hogyha a tavasz most ülné ünnepét;
lilálló ködbe van - mint néma, bús kísértet -
a háztető-orom s szikrázik szerteszét,
mint boa kígyózik az óriási part-fal,
pókhálóként remeg a kötél a hajón,
az álmos földnek az éj kezd beszélni halkal,
jő a fehér éjfél s csupa bú, unalom.
Csak bennem ég a fény, mint a szelíd tekintet,
mit ez a gyötrött szív mélyen magába zár
s értelme lesz vele a formának s a színnek,
egyszerre felnyílik a titkok zára már.
 
A régi vágy zokog alélt szívemben árván,
vad-szenvedélyesen s mégis barátian...
és azt hiszem, hogy itt a kőfal és a párkány
és e nagy éj ábránd - és minden, ami van;
várom, hogy szétrepedjen az ég is, mint a függöny,
a gránit, a márvány, a durva szikla-öl,
hogy az egész látvány egy köd-gomolyba tűnjön
s gőzpáraként szálljon a bús magasba föl. 

(Ford: Kosztolányi Dező)

Filippo Tommaso Marinetti: Óda a verseny automobilhoz

Te egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád
Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngős, töftöfölő szived
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!...
 
Ökröndöző és ugató lármádra...
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a szemhatár peremén...
Ott lenn üget az erdők mélyein... nézd!
 
Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen... vigyél,
süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
sarkantyúzom a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!...
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem - a tarkóm beleborzong -
a szél pihés, hízelgő simítását.
 
Kecsegtető, varázsos messze karok!...
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyel!...
Ah! Ah!... fekete malmok bicegve sietnek,
mint hogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal
hatalmas lábakon...
 
Ott a Hegyek most az utamra dobják
szendergő frissességük köpenyét.
Ott! Ott! nézd... annál a baljós fordulónál!...
Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket... a semmibe rogytok,
a köd zavarába!... És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mérföldlépő csizmátok messze zuhogását!...
 
Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!...
Holdfénybe derengő drága folyók!...
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is... Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt... ti Véletek, én Csillagaim!...
Gyorsabban!... még gyorsabban!... előre, hajrá!...
Lazítsd a féket!... Nem birod?... Törd le!...
Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem!
Hurrá! A mocskos földet elhagyom!...
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Csukás István: Elrobogott ez a nyár is

Elrobogott ez a nyár is, zöld vonat,
nappalok-éjszakák kocsisora, mozdonya a nap,
árván maradt szemaforként leng utána a hold,
tűnődöm újra kifosztva: volt? Nem volt? 

Ha volt, hová tűnt ez a nyár is, hová a többi?
Miért kell mindig elköszönni, mindig megköszönni?
S mire jó emlékezni folyton, kezem a kilincsen,
eltűnt összes nyaram, ha volt, miért nincsen?

Hol van a halálos szakadék, kívül-e, belül-e?
Ha bennem rejtőzik, akkor miért félek tőle,
hiszen az is én vagyok, ki naponta beleszédülök,
s rám zuhognak perc-tetemek, nyár-dögök,

Az elmúlás szívemig ér, kitölti a bőröm,
én beletörődnék már, de nem lehet beletörődnöm;
beletörődnék. mert nem lehet élni így vacogva,
de nem mászhatok be önként az iszonyú torokba.

Ha kívül van a halálos csapda, azzal semmi dolgom,
az elromlott teremtés szebb képét magamban hordom,
bolygók hullnak, nyarak vesznek, a Föld a semmibe tolat ­
Isten felé lengetem a kalapomat.

Igor Sikirycki: A kezem

A kezem - sólyom trónja
A kezem - szelek hídja
A kezem - térségek kulcsa
A kezem - csillag-aratás
A kezem - alakok kútja
A kezem - szivárványok fészke
A kezem - hangok tegeze
A kezem - megformálás
A kezem - halál magja
A kezem - fejsze nyele
A kezem - maréknyi hamu
A kezem - elmúlás
A kezem - pajzs páncélja
A kezem - menyegzői harangok
A kezem - bölcső nyikorgása
A kezem - megmenekülés
A kezem - horgony karma
A kezem - események forrása
A kezem - toll remegése
A kezem - egy szokásos kéz

(Ford: Dabi István)

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.

Julia Hartwig: Feledés

Kiszáradt a toll Fehér vitorla a remény
Mely alatt forr buzog nem szárad ki a tenger
Mintha a kezem volnál mindig velem bennem
Futok jeleket rajzolsz belém kusza ábrát
Amiket megfejteni nem akarok félek
Nem vonz a bölcs érettség elvánszorgok inkább
Tenger volt akkor is Délben mindig így zúg
Minden délben a régi kórt idézi újra
Nem emlékszem De jó A fű fű a lomb lomb
Bűntelen élek érzek nem poklokra szállva
Kiszáradt a toll Lenge vitorla az emlék
Mely alatt forr buzog nem szárad ki a tenger
Tökéletes bánatom koszorúzza habját
Fénydiadémos bárka a vaksötét éjben
Felvágva már a könyvem elfordítom arcom
Ez a bárka halottak napja s kerti ünnep
Farsang böjt húsvét mindig egymás kezét fogják
Kiszáradt a toll Remény-táplálta madárhad
Húz el a vizek boltján éji szállást kérve
Szomorúságom lent távolodó bója
Fent napot gyújt fel arcod s a gyertyát eloltja

(Ford: Kerényi Grácia) 

Peter Huchel: Ajánlás

Ősz. Derengő napkorongok a ködben,
s éjjel az égre tűz fénye ül.
Zuhan és zúg. Őrködik fölöttem.
Mélyúton a vad gyorsan menekül.
S mint visszhang az évek ködéből,
erdőn egy lövés ropog át,
és szellemek jönnek az éjből,
s lombot, felhőt sodor az ár.

Vadász viszi haza a zsákmányt,
agancsot, mely ágként az útra leng,
s töprengve figyel új nyomot.
A mélyúton csöndbe mereng,
hol fán aranyfüst vet lobot.
S órák zúgnak bölcs őszi szélbe,
s tűnődés - madár költözése.

S némely szó most só és kenyér.
Sejti, az éj mért hallgatag,
s a tél csillagképébe tér
a föld, s útján továbbhalad.

(Ford: Hajnal Gábor)

Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk...ugye, kis ősz anyák?!  

Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.

S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.

Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara (Esti mosolygás)

Farkával csöndesen mozog
tóban a hal s aludni kész,
orrát iszapba dugja és
napjának multán mosolyog;

totyog vidámka sorban ott
tizenhárom kicsi kacsa,
s arany farán viszi haza
billegve a mai napot.

Sötétül lassan a piros
s ami soká maradt fehér,
az is már látod, feketéll,
mint e verstől a papiros. 

Ibn Háni al-Andaluszi: Embersors

Minden elpusztul, ez az igazság,
Hiába biztat, hazug az élet,
Mert napjainkat rövidre szabták
Csak hosszú vágyunk nem ismer véget.
Közeli sírunk itt van előttünk:
Mindig a jelent tapossa lábunk,
Jövőnkről álmot hiába szőttünk,
Rejtett titkába sohase látunk.
Érzékeink közt egy se oly tompa,
Miként a látás, ha messze ér is,
Övé legyen bár ezernyi pompa,
Gondolat, elme fontosabb mégis.
Ismerve gyarló emberi voltunk
Járhat-e boldog útat az elme?
Minthogy felettünk beszél a sorsunk,
Hallgat a nyelvünk béklyóba verve.
 
(Ford: Varságh János)

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!…

Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

(Ford: Lator László) 

Salvatore Quasimodo: Madrigál féle

Nyugatra hajlik most a napraforgó,
       tányérjából már a nap pusztulását
  olvashatod, a nyári levegő mind
      sűrűbb, lombot sodor a szél, a viskók
        füstjét. Utolsó játéka az égnek:
             a felhők szárazon tovarobognak,
                s megzendül a villám. Mint évek óta,
                    kedves, a Navigli szűk gyűrűjében
               a fák évszakváltása még megállít.
       Mégis e nap a mi napunk maradt, és
             mindig ugyanaz a nap fenn az égen, -
           nyájas sugara szálán futja útját.
                    Nincs több emlékem, csak teher az emlék, -
       az emlékezés rokon a halállal,
               és végtelen az élet. Mindegyik napraforgó
            a miénk. Egyikünk megáll örökre,
            és te is velem, ha későre jár már.
              Mi is, akár a gyerkőcök, felállunk
                a hintára, úgy nézzük a csatorna
          partján a vizet: ágakat először
                  zöldes tükrében, mely lassan sötétül.
        A perc csöndjében közeledő ember
               öklében már nem késpengét szorongat,
                hanem geránium virágát.

(Ford: Rába György)

                                                                                               

Francois Villon: Az irigy nyelvek balladája

   Végy arzénes savat, salétromot,
            S avas fattyút habos lúggal maratva;
            Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
            Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
            Zsidónő piszkát is hozzá vakarva;
            S vedd leprás ember lábmosó levét,
            Meg ócska bocskor átizzadt belét
            Áspis kigyó sürű vérébe mártva;
            Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Fogj egy halászni rest, fekete macskát,

            Vénet, fogatlant: szedd ki velejét;
            Vedd veszett kutya szájának a habját
            Meg kehes öszvér sárga köpetét,
            S ügyelve apró csipetekre tépd;
            Frissébe mindezt egy péppé zatyuljad
            Csatorna-lében, hol gyikok lapúlnak,
            Folyik mérges kigyó és béka nyála,
            Patkányok, s egyéb nemes vadak úsznak,
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Vedd élő vízisikló köldökét

            És rakd vigyázva gyilkos szublimátba;
            Holdtöltekor tégy hozzá régi vért,
            Mely megalvadt a borbélytálban állva,
            S egy részin barna, másutt hagymasárga;
            Végy szutykos teknőbül pelenka-lét;
            Gyüjts össze vedlő rossz sebet, fekélyt
            Egy szajha öblitő vizébe hányva
            (Nem járt lebujban az, ki meg nem ért)
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Ajánlás
            

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
            Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
            Egy sárga ülepű gyatyán, vigyázva
            - De disznó-szarral ízesítsd elébb -
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!



                (Ford: Mészöly Dezső)

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért

 Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
   csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
          s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, 

míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
        így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
  intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
          lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
          csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
             és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
              egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
             Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
      Téged vettek el és véled a két szememet.
           Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
          mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

                  (Ford: Radnóti Miklós)

Weöres Sándor: Dalok na Conxy Pan-ból

1. Hová repültök, háromélü kardok,
hidegségtekre mely ég szele fútt,
e rejtelmes világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?
 
2. Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban - s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.
 
3. A városban, mit hét napig kerülhetsz,
arany-szekrényben él a nagy majom,
körötte szétpancsolt vér és kidült szesz
s heréltek bőgnek minden hajnalon.
 
4. Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
ott alszik a huszonnégy nagy madár
kővé-vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek,
de csőrükön az álmuk ki-be jár.
 
5. Öreg lámpával, nagyhasú kenyérrel
a kis hidon minden nap vártalak.
Azóta mennyit halványult az éjjel!
Kutamban már vadrózsák alszanak.
 
6. A költő-herceg várt rám a hegy ormán
négy asszonnyal, kik szívét cipelik
egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám
s mindannyian zokogtunk reggelig.
 
7. Polcold föl lábadat s pihenj, aludj csak,
elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek,
ha kézcsókodat kérve erre futnak
a régesrég elhamvadt reggelek.
 
8. Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!
 
9. Kis királynő, te árvácska-cipőjű,
kire tekint ma hamuszín szemed?
Erkélyemet már fölverte a bő fű.
A halk patak elmosta kertemet.
 
10. A tenger fujta mérgét itt - az árviz
esküdött rájuk örök pusztulást!
Romok alól a menny cafrangja látszik,
itt-ott kilóg, mint korhadó palást.

Arthur Rimbaud: A völgyben egy katona alszik

Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
gyémánt- és ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
 
Egy ifju katona nyílt szájjal, sapka nélkül –
nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak –
ugy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
ugy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
 
Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik.
 
Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső) 

Babits Mihály: Arany Jánoshoz (Egy megzavart verselő a XX. században)

Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szítják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor. 

Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez

Félelmes szépség, ravasz mint a tőr!
Rózsállik arcod, de szived kopár.
a te keménységed kerékbe tör;
nyomodban a halálnak szele jár;
csalárdságod gyilkos csapdába zár –
oh, hideg fényü, gőgös szemsugár!
Így veszted el – hisz érte ugyse kár –
szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szivén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat biztosan nem ér.
Régen boldog volnék azóta már,
túl árkon-bokron kerget most a vér...
Hahó! Segítsetek az Istenér!
Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
Vagy jön segítség, melyet esdve kér
szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
Int majd a hervadás; időd lejár!
Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár!
Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár!
Senkit többé ne tégy igy tönkre már,
szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,
látod, költőd sem ellenedre jár;
de meg kell szánni – ehhez szó se fér –
szegény legényt, ki irgalomra vár.

(Ford: Mészöly Dezső) 

Francois Villon: Ballada a hajdani hölgyekről

Mondjátok, milyen véget ért
A szép római dáma, Flóra,
Archipiáda hova tért,
S Thaist, húgát, ki rejti, ója?
Echót, ki visszazeng a szóra
S a vizek fölött hallható,
Kinél szebb nem volt föld lakója?
De hol van a tavalyi hó!
 
Hol a bölcs Héloise, kiért
A csonkítást magára rótta
Abélard és szerzetbe tért,
S kit nem vitt a szerelme jóra?
S a királynő? Ki tud ma róla,
Ki zsákban dobatta mohó
Kedvvel Buridánt a folyóba?
De hol van a tavalyi hó!
 
Blanche királynő, szirén zenélt,
Liliom volt, úgy ült a trónra,
Haremburgis, ki Maineben élt,
S Nagylábú Berta látható ma?
Hamvát az angol szélbe szórta,
Hol van Jeanne d’Arc, a hős, a jó?
Szent Szűz, egek uralkodója,
De hol van a tavalyi hó!
 
Ajánlás
 
Herceg, hol vannak már azóta,
Ne kérdezze kíváncsi szó.
Felel a refrén, régi nóta:
De hol van a tavalyi hó!
 
(Ford: Vas István) 

Anna Ahmatova: Lót felesége

"" Mögötte menő felesége azonban
Hátratekintett, és sóbálvánnyá lett.""

A teremtés könyve
 

Ment a fénylő angyal lépte nyomában
az istenes ember az éji hegyen
felesége követte vívódva magában:
„Csak még egyszer láthatná a szemem,
 
hol fonni, hol énekelni tanultam,
szülőhelyemet, szép tornya sorát.
Hol gyermekeim a világra vajúdtam,
a ház üres ablakait; Szodomát!”
 
Visszanézett – s a fájdalom odaszegezte,
szemében a nézés megmerevült,
és áttetsző só lett, sóoszlop a teste,
és lába, a gyors, a talajba kövült.
 
Ki siratja el őt? Ki mond érte imát most?
Vagy ő nem is volt olyan nagy veszteség?
Az életét adta, hogy lássa a várost,
amit úgy szeretett. Nekem ennyi elég.
 
(Ford: Halasi Zoltán)

Alekszandr Blok: Fenn már a házorom

Fenn már a házorom ködös homályba ér,
fenn fénylő ablakok s fénylő csend. Nesz se rebben
a lépcsőházban, ott már sűrüdik az éj,
ismerős remegés bolyong a szegletekben.
 
Fény csillan, remegő, kékebb az alkonyat.
Az utcán egyre nő a nyüzsgés és a lárma.
S én várlak, kései barátném, egyre csak,
alkonyodó szivem utolsó boldog álma.
 
(Ford: Lator László)

Alekszandr Blok: Év évre tűnt

  "Ismertem ama tovatűnt
mesebeli években őt"
Tyutcsev


Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,
szigoru, szép és tiszta vagy.
Hajad simább csak valamicskét,
s villant ezüstös szálakat.

Könyvek előtt görnyedten ülve
— szikár, meggörbedt hátu agg —
egy gondolatban elmerülve
nézem nyugalmas arcodat.

Igen, bennünk a régi minden.
Mint hajdan, úgy élünk veled,
megőriztük emlékeinkben
a mesebeli éveket.

Fényes hamvukat hosszu urna,
fényes lelküket kék egek
rejtik. S a múltat élni újra
mindennél kékebb, édesebb.

(Ford: Lator László)

Ina Jun-Broda: Minden mese valóra válik

Anyám így szólt: „Gonoszok jönnek érted,
       iszkolj, szedd a lábad!"
Szekrénybe menekedtem én,
megjöttek s ellopták az anyámat.
Majd egymásnak estek, csóvát vetettek:
a ház lángoszlop közepén;
nekivágtam a rengetegnek.

Az égből hatalmas sárkányok jöttek,
engem keresve űztek mezőkön át.
s világon végig, mely sötétre vált,
rengett a rét, a föld és rengtek mindenek,
sikongtam egyre én: „Szedény, anyu, szedény!"

És akkor hang hallatszott: „Lám, ő él!"
Vörös csillagraj futott le a fák közén
a barna homlokokra: szár nélküli virágok —
kézen fogtak s vittek magukkal.
Együtt megyünk, most egy utunk van
erdőn, falvakon át — letarolták a lángok —
néha farkas fut oldalamon,
néha angyal szálldos.

(Ford: Solymos Ida)

Ellen Niit: (A fiam kezdő pszichológus...)

A fiam kezdő pszichológus.
Ő a kapcsolatokat vizsgálja.
Távoli barátom
ismert pszichológus.
Ő a magányt vizsgálja.
Miről beszélhetnek,
ha összefutnak?
Végtelen sok mindenről,
gondolom magamban.
Mert a magány
a kapcsolatok egyik állapota.
Nem pedig fordítva.

(Ford: Dabi István) 

Hugo Huppert: A vándorbot

  „Nyíltság teszi, hogy a száraz
   fából zöld rügyek fakadnak."
 Ruszthaveli
     

S midőn a zarándok társa, a bot
e földet érte, korhadt fája
rügybepattant és kivirított,
s eleven fáknak lett a társa.

Noha rég vele volt — a zöldellő
kicsi fát a földben hagyta a vándor:
örömmel látta, hogy gyökere nő,
s virágba borulhat az ifjuságtól.

... De évek után — május hava volt —
ismét e vidéken kóborolt,
és enyhet adott a derűs-daliás fa
dús lombja, tömör, hálás-puha árnya.

Az egyik ágat letörte legott,
s újból kifaragta a vándorbotot;
s midőn hazatért hűs északi tájra,
dalnokká vált és koszoru várta.

(Ford: Eörsi István)

Ernest Dowson: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae

Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé
esett az árnyad, Cynara! lehelleted
átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;
és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
s beteg voltam, igen, és csüggeteg:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Egész éjjel verő szívemen vert szíve,
egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;
jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;
de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
amikor ránk szürkült a virradat:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,
tánc és dal röpített, viharzó rózsalánc,
el tőled, el, te jó, te liliomfehér;
de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,
soká, igen, mert hosszú volt a tánc:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Őrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!
– kiáltottam; de hogy szállt a nap mámora,
rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;
mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam
és éhezzem vágyam ajkaira:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Vladimir Brandejs: A kezek

Az emberi tenyereken
ott van az utak jele.
Hozzászoktak
a fém, a fa és a kő cipeléséhez,
megszokták, hogy kemény formát
adjanak nekik.

Ismerik a jeget,
megismerték a lángot,
ismerik a simogatás,
a legnagyobb ajándék gyengédségét.

Ha megérintik a tárgyakat,
azok maguktól megváltoznak.
Néha az izületek, az ujjak ökölbe szorulnak -
és megfeledkeznek az álomról.

Nem, a tenyerekből
rossz sorsot nekünk az idő
már régóta nem jósol.

És kezeink
a nyugtalan égboltot
is tartani tudják...

(Ford: Dabi István) 

Aureliu Busuioc: Szobrász

A tenyér felveszi a kő alakját.
A kő
ami ezernyi formájú, felveszi
a szél meg a tűz,
a víz
és a kezemben lévő véső alakját.
A kő felveszi
a szó alakját is.

A szél felveszi
a hegycsúcsok alakját.
És csak te,
bálványimádó szerelem
veszed fel egy szent sóhaj
egyszerű alakját,
mi egy élettelen testből tör elő
és keresztre feszül a kőben.

(Ford: Dabi István)

Ludvik Streda: Ácsok

A vidék gerincein
 emelkedik magasba
   a fák halálon túli élete.

Gerenda gerendához simul,
mint a soros szerzetes
ujjai - fonódnak össze.

Majd méltósággal mondjuk:
biztos tető.

És az utak vezetnek minket egyenesen
- haza.

(Ford: Dabi István)

Zdravko Kiszjov: Alaszka

Ne a térképen keresd -
könnyen megtalálod,
de gazdagabbá nem leszel általa.
Keresd önmagadban!
Ne hidd, hogy hideg és szívtelen.
Lehet, mégis olyan,
de csak ily módon védekezik
a véletlen vándorokkal szemben.
Ne torpanj meg
az emberi pletykák vízesésénél,
a rágalmak és gonoszság
vadonját látva,
ahol farkas-lábakon követ
a veszély
és a kétségbeesésedre vár.
Győzd le a kételyeket,
amik elfoglalják éjszakáidat,
szállj szembe
a távolsággal és a fáradtsággal!
És minden bizonnyal feltárja előtted
a kincseit.

De akkor még harcba kell szállnod
a kincsek csillogásával.

(Ford: Dabi István)

Dora Gabe: Dedikáció

Bojan Penev emlékére

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

(Ford: Dabi István)

Lope de Vega: A szerelem különféle hatásai

Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtra sápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hüséges, bátor, gyáva, gyönge,
 
és Tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
 
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
 
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes) 

Ana Blandiana: Jó volna

Jó volna öregen születni,
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
 
(Ford: Farkas Árpád)

Ana Blandiana: Felnőttünk?

Felnőttünk? Érett emberek vagyunk?
Hány ezer árnyalat rohaszt el egyetlen színt ...
Kedves és nevetséges, messzi már az idő
mikor még jóra és rosszra osztottuk a világot.
Erősek lettünk megfürödvén a tévedésben,
mint Achilles a Stix vizében,
de sebezhető saroktól függ még
sorsa az egész Mindenségnek,
Súlyos minden. És értünk mindent!
Mostantól változatlan halad az idő:
csupán a bölcs halálfélelem hiánya
mutatja még, mennyire kamaszok vagyunk.

(Ford: Kányádi Sándor)

Babits Mihály: Micsoda föstmény!

Eső után fény, különös fény, mit játszol
oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?
 
 Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

 Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

 S innen az emeletről - pici tókat, ingókat, elfutókat,
látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

 Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat
 
 engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol...

 Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
...Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény...

  

Ole Sarvig: Csillagkert

A csend szigetén élek.
Itt járkálok és őrzöm
szép csillagkertemet
fiatal nyírek szőke fátylai között.

Lázasan, vadul és meztelenül
virágoznak a csillagok.

Éjfél körül
ha nézem őket: tiszták,
harmatgyöngyözők, hajnalfrissek.

Fiatal csillagszüzek
1000 elégett
évezred illatát bocsátják
alá az éjben.

(Ford: Sulyok Vince)

Henrik Nordbrandt: Bárhova utazunk is

Bárhova utazunk is, elkésve érkezünk csak,
hogy megtaláljuk azt, amiért útra keltünk.
S legyen bármelyik város, amelyben elidőzünk,
vannak házai, mikbe késő már visszatérnünk,
kertjei, hol késő már holdas éjekre várni
s asszonyai, kiket késő lenne szeretni,
bárhogy kínozzanak megejtő közelükkel.

És bármelyik utcájuk tűnjön is ismerősnek,
a keresett virágtengerhez nem vezet,
ámbár a nehéz illat ott terjeng a negyedben.
S bármelyik ház is lenne, amibe visszatérünk,
túl későn érkezünk, hogy ránk ismerjenek.
És bármelyik folyóban nézzük is tükörképünk,
neki hátat fordítva látjuk csak önmagunk.

(Ford: Sulyok Vince)

Abdelfatah Nadjloudine: Ismeretlen lélek

Napjaim tavaszán
A lenyugvó napra vetettem a tekintetem
A szívem egy haldokló világ súlyát érezte
A szépség sárguló vizeiben keresett téged

A lélegzetedet kerestem az erényes lelkek között

Álmomban a felhőkről próbáltam kiolvasni a neved
Megpillantani a Rossz Istene felé mosolygó arcodat
Nem láttam sem a szemed sem a tejfogadat
Sem a szemed sem ismeretlen fogaidat
Még csak az álmaimat ringató jámbor hangodat sem hallottam

A kezembe fogtam a türelmet
A mindenkori szavakba az imákat
Be akartam csapni a kort
Egyszerre felugorva széthasítani a titkot
Csak azért hogy érezzem az orrcimpáimat megremegtető ismeretlen illatodat

Jaj annak, aki meglátott téged
S ellopta tekintetemtől a csodák e ligetét
Ahol a szemem elől menekülő lény szépsége pihen
Mily tűz égeti fel az élet bájait
És hagyja majd hogy a leheleted megkeresse a szívemet?

Ismeretlen lélek! Kerestelek az idegenek között
„Kegyelem” kiáltottam az égnek
Költői szép szavakkal dicsértem a szépséget
És kerestelek a szomszédaim között
Soha senki sem látott.
Egy napon majd belélegzem a leheleted aranyát

(Ford: Dabi István) 

Ludvik Streda: Legyél

Legyél láthatatlan kis kavics
     az úton amin évszázadok jártak
 
Legyél dúcgerenda a háztető alatt
 
Legyél az egyik szál kötél
     amelyik az emberi sorsot húzza előre
 
Legyél a várva várt hang
     amikor egymást keressük
 
Legyél legalább egy pillanatra hullócsillag
     amelyik vigasztal és nyomot hagy az emlékezetben
 
Legyél a sötétség ködében a jó remény szikrája
 
Legyél lehelet az üvegen
     hogy valaki keze felírhassa az üzenetet
     hogy enyhült a fájdalom
 
Legyél kopogtatás az ajtón amit meghallanak
     hogy ajtót nyissanak
 
Legyél önmagad
     a behavazott kert zúzmarás csendjében is
     és halld meg az élet titkos zenéjét
     a makacsul dacoskodó halál
     kuporgó bimbóiban

(Ford: Dabi István)

Ludvik Streda: Levelek a határvidékről

(Jiřinának)

1
A lépteink.
Hallod? Ismét jönnek.
Mindegyik más világtáj felől,
hogy itt találkozzanak.
A hegyekben,
ahol a madarak közelebb vannak a felhőkhöz,
az emberek pedig az igazságokhoz.

2
Ez a ház.
Emlékszel? A szerelmen kívül
semmi sem tartozott benne mihozzánk.
Még az ablakokba fújt hó sem.
Összefirkáltuk az előttünk itt járt
ismeretlenek festését,
és a fiainkra ráparancsoltunk:
Gyertek ide, csak lesz valahogyan!

3
Ez az idő.
Állj meg! Ezüstlakodalommal
zárjuk le a vágyak s a gyötrelmek
negyedkörét.
Vissza menekülünk arra a vidékre,
ahol mindeddig a kövek is hisznek
a szerelemben.
A szerencse-patkók
csengenek, egyre csengenek.
Az igás-
lovak
patkói.

(Ford: Dabi István)

Ellen Niit: Ismertem két nagy követ

Ismertem két nagy követ.
Közeli ismeretségben voltam velük.

Állandóan beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat
a giliszták életmódjáról
és a pázsit alatti meg a moha alatti
dolgokról
és a mogyoró éréséről.

A mogyorósban éltek.
A mogyoróliget közepén.
Minden mogyorót istenigazában ismertek
héjuktól a belükig,
haláluktól a születésükig,
keresztül-kasul.

Azt hiszem, hogy nekik maguknak is volt
belük és héjuk.

Olykor mogyoró hullott a nyakukba.
Ez számukra tréfa volt.
Olyankor nevetni láttam őket,
ásítozva önmagukban.
Így csak a kövek nevetnek.

Az egyikükből később szobrot faragtak.
Szörnyű volt.
Véletlenül a városban találkoztam vele
az egyik téren.

Nem ismert meg.
És ez jó is volt.
Olyan volt, mint egy halott,
megdermedt, élettelen, néma,
az arca kemény és szigorú.
Üres héj.

A másik belehalt a bánatába.
Megkövesedett.
Jártam a sírjánál.

Most rettegek,
amikor a sorsukra gondolok.

(Ford: Dabi István)

Mihail Bašnin: Tábortűz

Mint egy fénykép - a köveken
A tűz, mi már kihunyt,
Ezüst mintának vélhetem
A parazsat s hamut.

Még forró, és mintha élne,
Bár csak tegnap égett,
Beleveszve zöld levébe
Kőbe vésett képet.

Titokzatos fényben ragyog
A díszítő réteg,
S mintha mondaná: ez vagyok,
Meg miért nem érted?

A legutolsó pillantás,
Az utolsó sóhaj,
És az utolsó főhajtás
Az utolsó szóval.

Egy kis barlangban akadtam
Az elfeledett nyomára,
S elgondoltam magamban:
Lobogni ki látta?

Hamuvá hogyan égett
Az arc, a mozdulat?
Pár szóban el nem mesélhet
Senki ilyen sokat.

(Ford: Dabi István)

Nils-Aslak Valkeapää: Rénszarvasok

Kínáltuk minden javainkkal vendégeink. Próbáltunk
jó fivérük lenni. De jöttek, érkeztek egyre többen
a jövevények. Erejük nőtt, mert mi nem menekültünk,
szokásaik nem voltak ellenünkre.
Mi
nem értettük, miért kellene őket elkerülnünk. Gondoltuk,
emberek között ezt nem szabad.
De természetük világunkat követelte. És ennél még
többet is.
Egyre többet.
És vittek
mindent. Mára már semmink sem maradt
amit elvehetnének.
De ők
nem tudták
– mi sem tudjuk már – anyánknak tekinteni
az Anyaföldet.
Azt, aki az ölében, a karjában,
a térdén,
mindnyájunkat
az emlőjén tart.

(Ford: Tar Károly)

Nils-Aslak Valkeapää: Amikor voltunk

Amikor csak mi voltunk,
amikor magunk között úgy éltünk,
mint a természet része. Vadásztunk, halásztunk.
A megélhetésért öltünk, és úgy tudtuk,
amikor világunk részeként meghalunk,
új életet nyerünk valamely más életből.
A természet részeseként elismertük annak
fensőbbségét.
A Nagy Szellem földjén éltünk, amit
nekünk adott. A többi teremtményhez hasonlóan éltünk.
Vándoroltunk
mezőkön, havasokon át. Akkor még fényes volt
a Nap
Jöttek aztán ismeretlen emberek, sok idegen vér.
Maguknak akarták, és birtokba vették földjeink egy részét.
Maguknak akarták és növekedtek benne minden javakkal,
amelyek fölneveltek minket.
Mindent akartak, állatainkat, gyarapodást.
Mindent maguknak akartak. A folyókat
és a vizek erejét,
a vasat, minden ércet, erdőt, halat.
Mindent.
Még minket, magunkat is.
Nehezen süllyedtünk fogolysorba. És így
ment ez mindig. Hívatlan vendégnek jussa lett.
De országunkat el nem adtuk. Merthogy miénk,
mert részesei vagyunk a természetnek, a vándorlásnak
az Anyaföldön.
Ahogyan a másik életnek is. Szerettünk volna olyanokat,
akik törődnek embertársaikkal. Kitárt karjuk
lehetett volna mindnyájunk bölcsője is.

(Ford: Tar Károly)

Jorge Luis Borges: Pillanatok

Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyet másznék meg, több folyóban
úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.
Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték
életük minden percét; voltak persze boldog pillanataim is.
De ha elölről kezdeném, azon igyekeznék,
hogy csak jó pillanataim legyenek.
Mert ha nem tudnátok, ebből áll az élet, kizárólag pillanatokból;
ne veszítsd el a mostanit.
Azok közé tartozom, akik nem mennek soha sehova lázmérő nélkül,
meleg vizes palack nélkül, esernyő és ejtőernyő nélkül;
ha újra élhetnék, kevesebb poggyásszal utaznék.
Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól,
míg csak véget nem érne az ősz.
Többször ülnék a körhintára, többször merengenék a naplementén,
több gyerekkel játszanék, ha újra előttem lenne az élet.
De hát látják, 85 éves vagyok és tudom, hogy meghalok.
 
(Ford: Tóth Éva)