Ellen Niit: Ismertem két nagy követ

Ismertem két nagy követ.
Közeli ismeretségben voltam velük.

Állandóan beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat
a giliszták életmódjáról
és a pázsit alatti meg a moha alatti
dolgokról
és a mogyoró éréséről.

A mogyorósban éltek.
A mogyoróliget közepén.
Minden mogyorót istenigazában ismertek
héjuktól a belükig,
haláluktól a születésükig,
keresztül-kasul.

Azt hiszem, hogy nekik maguknak is volt
belük és héjuk.

Olykor mogyoró hullott a nyakukba.
Ez számukra tréfa volt.
Olyankor nevetni láttam őket,
ásítozva önmagukban.
Így csak a kövek nevetnek.

Az egyikükből később szobrot faragtak.
Szörnyű volt.
Véletlenül a városban találkoztam vele
az egyik téren.

Nem ismert meg.
És ez jó is volt.
Olyan volt, mint egy halott,
megdermedt, élettelen, néma,
az arca kemény és szigorú.
Üres héj.

A másik belehalt a bánatába.
Megkövesedett.
Jártam a sírjánál.

Most rettegek,
amikor a sorsukra gondolok.

(Ford: Dabi István)

Mihail Bašnin: Tábortűz

Mint egy fénykép - a köveken
A tűz, mi már kihunyt,
Ezüst mintának vélhetem
A parazsat s hamut.

Még forró, és mintha élne,
Bár csak tegnap égett,
Beleveszve zöld levébe
Kőbe vésett képet.

Titokzatos fényben ragyog
A díszítő réteg,
S mintha mondaná: ez vagyok,
Meg miért nem érted?

A legutolsó pillantás,
Az utolsó sóhaj,
És az utolsó főhajtás
Az utolsó szóval.

Egy kis barlangban akadtam
Az elfeledett nyomára,
S elgondoltam magamban:
Lobogni ki látta?

Hamuvá hogyan égett
Az arc, a mozdulat?
Pár szóban el nem mesélhet
Senki ilyen sokat.

(Ford: Dabi István)

Nils-Aslak Valkeapää: Rénszarvasok

Kínáltuk minden javainkkal vendégeink. Próbáltunk
jó fivérük lenni. De jöttek, érkeztek egyre többen
a jövevények. Erejük nőtt, mert mi nem menekültünk,
szokásaik nem voltak ellenünkre.
Mi
nem értettük, miért kellene őket elkerülnünk. Gondoltuk,
emberek között ezt nem szabad.
De természetük világunkat követelte. És ennél még
többet is.
Egyre többet.
És vittek
mindent. Mára már semmink sem maradt
amit elvehetnének.
De ők
nem tudták
– mi sem tudjuk már – anyánknak tekinteni
az Anyaföldet.
Azt, aki az ölében, a karjában,
a térdén,
mindnyájunkat
az emlőjén tart.

(Ford: Tar Károly)

Nils-Aslak Valkeapää: Amikor voltunk

Amikor csak mi voltunk,
amikor magunk között úgy éltünk,
mint a természet része. Vadásztunk, halásztunk.
A megélhetésért öltünk, és úgy tudtuk,
amikor világunk részeként meghalunk,
új életet nyerünk valamely más életből.
A természet részeseként elismertük annak
fensőbbségét.
A Nagy Szellem földjén éltünk, amit
nekünk adott. A többi teremtményhez hasonlóan éltünk.
Vándoroltunk
mezőkön, havasokon át. Akkor még fényes volt
a Nap
Jöttek aztán ismeretlen emberek, sok idegen vér.
Maguknak akarták, és birtokba vették földjeink egy részét.
Maguknak akarták és növekedtek benne minden javakkal,
amelyek fölneveltek minket.
Mindent akartak, állatainkat, gyarapodást.
Mindent maguknak akartak. A folyókat
és a vizek erejét,
a vasat, minden ércet, erdőt, halat.
Mindent.
Még minket, magunkat is.
Nehezen süllyedtünk fogolysorba. És így
ment ez mindig. Hívatlan vendégnek jussa lett.
De országunkat el nem adtuk. Merthogy miénk,
mert részesei vagyunk a természetnek, a vándorlásnak
az Anyaföldön.
Ahogyan a másik életnek is. Szerettünk volna olyanokat,
akik törődnek embertársaikkal. Kitárt karjuk
lehetett volna mindnyájunk bölcsője is.

(Ford: Tar Károly)

Jorge Luis Borges: Pillanatok

Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyet másznék meg, több folyóban
úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.
Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték
életük minden percét; voltak persze boldog pillanataim is.
De ha elölről kezdeném, azon igyekeznék,
hogy csak jó pillanataim legyenek.
Mert ha nem tudnátok, ebből áll az élet, kizárólag pillanatokból;
ne veszítsd el a mostanit.
Azok közé tartozom, akik nem mennek soha sehova lázmérő nélkül,
meleg vizes palack nélkül, esernyő és ejtőernyő nélkül;
ha újra élhetnék, kevesebb poggyásszal utaznék.
Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól,
míg csak véget nem érne az ősz.
Többször ülnék a körhintára, többször merengenék a naplementén,
több gyerekkel játszanék, ha újra előttem lenne az élet.
De hát látják, 85 éves vagyok és tudom, hogy meghalok.
 
(Ford: Tóth Éva)

Abdula Daganov: A hegyek alszanak...

A hegyek alszanak,
Én nem alszom.
Az ő álmukat
Őrizem.

Elaludtam én,
Felébredtek a hegyek.
És most ők állnak őrben
Az én álmaim mellett.

(Dabi István fordítása)

Lucian Blaga: Dal az éjben

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.
 
Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.
 
Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.
 
(Ford: Lengyel Ferenc)

Gulyás Pál: Aludjál, álmodj!

Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Földöntuli mámor
forgatja a fát,
mert érzi a felhők
lágy forgatagát.
S elveszti alakját,
elveszti szinét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Felgyújtani lámpád
mit érne? - Sovár
lelked belehullna,
mint esti bogár,
mely táncol a fényre
s nem tudja, miért...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Megszűnik a szívben
gond, lárma, harag
s már te is a lengő
Hold sugara vagy!
Cip-cirip... a tücsök lent
pendíti az éjt...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!

Ardam Asnyk: Nyái éjszaka

Meleg nyári éjszaka volt,
Fojtó virágillat szállt.
Sűrű ködben bujkált a hold,
Szétkenődött a világ.

Virágzó hárs alatt ülve
Felhők futását nézem,
A szél virággal szórja be
Tenyerem.

Fejem a mellemre esik,
Szememen pillám árnya…
A valóság tovaúszik
Összekuszált homályba.

Már alszom, vagy ébren vagyok?
Vagy mindezt csak gondolom?
Virágot… egy arcot látok…
Álmodom?

Mellemben régi borzongás,
Egy arc a szívembe mar…
Nem tudom, mi vágyakozás,
S mi, mit igazság takar.

Megérintette gyengéden
Egy finom kéz arcomat?
Vagy egy pillangó szelíden
Simogat?

Vajon a múlt hangja hív,
Hangok édes kórusa?
Mitől fáj e szomorú szív?
Vagy ez a fák zúgása?

Vajon hold sugara reszket?
Vagy arcot látok odafönn?
Harmat, mi szememre esett,
Vagy ez könny?

(Ford: Benczes Sándor Gábor)

Aasmund Olafsson Vinje: Sose kél fel a nap...

Tenélküled sose kél fel a nap;
rád szövöm éjszaka álmaimat.
Mindig a sóhajod érzem,
látlak a sűrü sötétben.

Ha ballagok, puha tánc nesze kél,
hallom, a szíveden átfut a vér.
Roppan a gally a nyomodban.
Árny vagy az esti vadonban.

Ha bárki jön, kopog ablakomon,
azt hiszem, itt vagy, a zárt kinyitom:
mozdulok érted a lócán;
mégse te jössz ide hozzám.

Ha szél szelid susogása remeg,
hallom osonni a lépteidet
Minden eloszlik a ködben,
mért menekülsz te előlem?

Mi messze tűnt kocsikon, lovakon,
mind te vagy ott; az a zaj, az a nyom:
dal, hegedű, zene hangja,
árva szivemnek a búja.

(Ford: Tarbay Ede)

Maximilian von Schenkendorf: A szívhez

Szív, tanuld, mi a türelem,
fogadj be tiszta csendet!
Atyai kegy él odafenn,
hódolván hatni engedd.
 
Forgolódsz, szónokolsz? Minek?
Búcsúnk jön nemsokára,
némán a csitult lelkeket
egy sötét kapu várja.
 
Testünk-lelkünk némul, csitul,
és sírunkba lefekszünk:
heverjünk mozdulatlanul,
hasztalan igyekezzünk.
 
Szív, keresd, mi a türelem,
ismerd meg a nyugalmat;
az atyai kegy odafenn:
hitedért hű jutalmad.
 
S ha fekszünk majd így évekig
a csendes sír ölén lenn,
jön egy hajnal, fénnyel derít,
tárul a messzeségben.
 
Rőt izzása szín-türelem,
s csitulnak mind a szomjak;
örök atyai kegyelem
fényei záporoznak.
 
Hát csendes légy, csendes, szivem,
a hullámok elülnek,
ki mindent ád, s oly szívesen,            .
nagy fényt gyújt, éjed ünnep.
 
(Ford: Tandori Dezső)

Berzsenyi Dániel: A Pesti magyar társasághoz

1815

 Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész
Emel ki minket a barmok sorából?
Ki kétli azt, hogy minden érdemünk,
Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?

 Az ész az isten, melly minket vezet,
Az ő szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyéből a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsőt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti.

 Miért utálja hát szövétnekét
Az ember, és mért nem terjeszti fényét
A vak halandók néma éjjelén?
Aegyptus áldott földje kérkedik
Az ész legelső nyílt virágival;
De ott fakadtak egyszersmind azokkal
A hit vakító szentelt maszlagi,
Mellyek korunkig hintik mérgöket,
S örök zavarba dönték e világot.
Az ég ürébe felható tudós
Az égi zsákmányt barlangokba zárta,
S az embereknek bábot s vázt vetett,
Mellyek vakabbá tették a vakot,
És a lenyügzött józan értelem
A szarvas isten áldozatja lett.

 Így a görög nép s Róma bölcsessége,
Mellyet csudálva tisztelünk ma is,
Csak a tudósok székiben lakott:
A nép szemébe nem hatott sugára,
Előtte el volt rejtve mindenütt,
Míg végre a vad barbarok dühétől
A föld szinéről eltörűltetett.
Éj födte a föld pusztaságait,
Éj, mellybe számos századok merűltek.
S ha most azolta kezd is fényleni,
Melly szűk határba önthet áldva éltet,
S az éj csudái mint süvöltnek arra!
S hány népek élnek még ma is körűltünk.

- Tekintsük által a föld részeit -,
Kik a baromság aklában hevernek,
És semmi isten nem tekint ügyökre!

 Ez istenének a barmot hiszi,
Imádja a föld ocsmány férgeit,
S azoknak embervérrel áldozik;
Emez vakító papjának ganéját
Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;
Amott az odvas fákban éhezik
Az embereknek görhes istene,
S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;
Imitt hamúban kotlik a herélt szent,
S bámészkodása istenné teszi;
Itt a mosódás módja szent titok,
S a fél világot embervérbe mártja,
Mert azt az egyik párt az ujjain,
Másik könyöknél szokta kezdeni,
Mellyért is egymást öldözik halomra;
Ott a falukban s városok piarcin
Jár kóborolva a sok meztelen szent,
Szabad kezekkel élelmet rabol,
S az asszonyokba önti szent dühét,
S a férj, az égnek hálát adva, nézi,
Ha hitvesével szent bujálkodik.

 Így a világnak legkiesb vidékit
Ádáz bolondság tölti, ostorozza,
S undok zsiványi barlanggá teszi;
Erynnis üszkét hányja városinkra,
Az öldöklő kést egyiránt fereszti
A reszkető ősz tűztelen szivébe
S az anyja keblén ácsorgó szopóba,
És csontjainkból trónust rak magának,
Mellyet dög, ínség, sárga félelem
S kínokkal élő bánat fog körűl.

 Hol van tehát a józan értelem,
Hol a tudósok annyi izzadása?
Remélhetünk-e vajjon jobb világot?
Gyaníthatunk-e olly időt, mikor
Az ész világa minden népeket
Megjózanít és öszveegyesít,
S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt?

 Reménylek. Amit század nem tehet,
Az ezredek majd megteendik azt.
De hinnem is kell; mert midőn, barátim!
Buzogni látom lelketek hevét,
Melly e nagy ügyre felken títeket,
S e szent szövetség láncába csatol,
Előre látom: mint terjesztitek
Hazánkban Delphi égi kincseit
S az értelemnek nagy törvényeit;
Előre látom: mint leheltek éltet
A sziklamellbe és a holt agyagba,
S mint jámborodnak a vadállatok
Előttetek, s mint omladoz rakásra
Az ész s igazság mennydörgő szavára
A zordon inség óriási tornya,
S mint hullanak le durva láncai.

 Fogadjatok hát engem is, barátim!
Szent frígyetekbe; íme, esküszöm,
Hogy áldozatlan kézzel nem jövök:
S ha gerlicéim és virágaim
Az isteneknek kedvesek lehetnek,
Temjénetekhez szívesen teszem. 

Ady Endre: Májusi zápor után

Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott, a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.

Káprázó, városi szemem
Behúnyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
»Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt.«

Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh, mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.

Ady Endre: A Fontainebleau-i erdőben

Sárga ákácok bánatos zápora
Veri az arcom:
A Bonaparték dúlt erdejében
Vidor szemekkel vígakat alszom.

Szomszéd tisztáson ajkak csettintenek,
Nagy karolásnak
Tüzelő zaja vág a fülembe:
Itt is öröm van és itt is másnak.

Itt is szeretnek, itt is nagy az öröm,
Itt is lihegnek,
Pedig a csókok és az ákácok
Itt se tartóbbak és itt se szebbek.

Nászágyat vert itt tán egy párisi pár
S kacagva játszott,
Kacagva csókolt s észre se vette
Mint hullnak rá a sárga ákácok.

Csókoljatok csak, okos szerelmesek,
Bolondul, szépen.
Ez az igaz csók: a Bonaparték
Sárga ákácos, dúlt erdejében. 

Petőfi Sándor: Mi kék az ég!

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész:
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.

 Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van...
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadenciákat faragok! 

Jókai Mór: A magyar nyelv ismét itthon

Hozott az ég! keblünkbe zárt
Rég várt vendég, magyar nyelv!
Lelkünk lelke, szivünk vére,
Velünk maradj, ne tűnj el.
Ülj a székbe, mely megillet,
Tedd fel babér-koronád,
Erősödjék meg hatalmad
Hosszú századokon át,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
 
"Nem tudom a magyar nyelvet, 
 
Mivel nem tanulhatám.
 
"Szálld meg költő s tudós lelkét,
Hogy irjanak magyarán.
Tisztaságban, helyességben
Tündökölve egyaránt.
Idegen szót, eszmejárást,
Ne hagyj többé mondani.
Van mi nekünk annál jobb, szebb,
Csak ki kell választani.
Hogy e honban ne mondhassa
Költő, tudós ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.
 
"Szállj az úri teremekbe:
Hol eddig más volt divat.
Tudjon veled elmulatni
Nagyságos lányod, fiad.
Casinóban, versenytéren,
Páholyban, vigalmakon,
Minden nagy úr tudjon szólni
A hazai hangokon.
Hogy e honban ne mondhassa
Gróf és grófné ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.
 
"Szállj a jó táblabiróra,
A ki azzal kérkedik,
Hogy más nyelven, mint magyarul
Nem is hallott még eddig.
S mondd meg néki, hogy nem elég
Téged viselni szájban,
Hanem olvasgatni is kell
Könyvekben és ujságban,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
"Beszéltem a magyar nyelvet,
De b'z én nem olvasgatám." 

Szilva Kaputikján: Elment…

De egész lényem tudja, érzi:
nem válunk el mi sohasem.
Életem életed kíséri,
minden utad keresztezem.
Ösvényed lettem és a házad,
mindenütt én töltelek el:
lelkemtől túlcsordulva másnak
nem jut már benned semmi hely.
Nézz ezer szembe: benne látod
az én örök szemeimet.
Nélkülem üres a világod:
én vagyok az Egyetlenegy.
Bárki nő szól hozzád, a hang csak
hangomat idézi neked.
Kerted lombjával simogatlak,
s mint fenti, éjféli szemek,
nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
emlékeiddé változom:
szobádban cigarettafüstté,
csillagfénnyé az ablakon.
Ezer kilométerről elérlek,
szívem a szívedhez kötöm.
Szellőként az ablakba csallak.
Kicsuksz? Viharként betöröm:
az bátran a házadba röppen,
minden napod forgószele:
papírjaid összekuszálom,
s tán az életed is vele…
 
Ne merj feledni sohase!
 
(Ford: Szabó Lőrinc) 

A. Sz. Puskin: Exegi monumentumok

Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
a híres Sándor-oszlopot. 
 
Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
egy költő él a földtekén. 
 
Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltünök,
megértenek a lengyelek s a finnek
s a pusztán élő kalmükök. 
 
Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
s hallottam minden jajt, panaszt. 
 
Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolga
mancsakínál: a babérkoszorú.
 
(Ford: Dsida Jenő)

Kassák Lajos: Monoton

Eső esik,
esik az eső,
mintha
opál gyöngyök
hullanának
az ég
fekete kötényéből.

Esik az eső,
esik,
esik,
esik.

Dimitrisz Andoniu: A rossz kereskedők

Uram, egyszerű emberek vagyunk,
szövettel kereskedünk
(saját lelkünk volt a szövet,
mely senkinek se kellett),
Nem kalkuláltuk a szegélyt az árba,
szabályszerű volt rőf és arasz,
sose adtunk féláron maradékot,
s lám, ez lett a bűnünk.
Nem volt egyéb, csak minőségi árunk.
Egy szűk sarok szolgálta napi létünk.
A mi földünkön kis helyen elfér az érték.
Most ugyanoly mércével mérj minket, ahogy
mi mértünk: vagyonunk, lásd, nem gyarapítottuk.
Rossz kereskedők voltunk, Uram.

(Ford: Fodor András)

Vlagyimir Viszockij: Nem szeretem

Nem szeretem, ha fatális a végzet,
az élettől nincs életundorom.
Nem szeretem olyan szakát az évnek,
amely nem visszhangozza víg dalom.

Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
s a bigott rajongásban sem hiszek.
Nem szeretem azt, hogyha mások
piszkos kézzel fölbontják leveleimet.

Nem szeretem, ha előtte időnek
félbeszakítják a beszélgetést.
Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
vagy bőrünket perzseli lövés.

Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
a kétkedés fullánkja biztosabb,
mint az a tű, amely valótlant s valódit
csak egybefércel néhány perc alatt.

Nem szeretem a hájas biztonságot,
mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
hol elvetettük a "becsület" szavát.

Ha szárnyakat találok összetörten,
nincs bennem részvét, tudom biztosan.

Nem szeretek erőszakot s erőtlent,

csak szánom megfeszített Krisztusom.

Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
Nem szeretem, hogyha lelkembe
másznak, s ha beleköpnek,
nem is tűrhetem.

Nem szeretek lovardát és arénát,
hol milliót cserél sok ostoba.
Bármi jöhet, bármit is élek még át,
ezt megszeretni nem tudom soha.

(Ford: Veress Miklós) 

Vona Groarke: Az üres ház

Miután elmegyünk, a ház bezárul mögöttünk. 
Mintha mozdulatlan tengerben úszkáltunk volna. 
A ciszternák csendesülnek, a hûtõ még zihál, 
és testünk nyoma kisimul az ágyon.
 
A ház a maga hangjaival tölti be helyünket. 
Csempe csusszan, miután bevágtuk az ajtót, 
a telefon, az ide-oda rakható óra csörren, 
csak a postaládán törik meg a lanyhuló huzat.
 
A kerti bükkfa árnyéka, mely karomra hull, 
amint igyekszem a kulcsot elfordítani, 
halványulva terül szét, elönti a szobát, 
s még ma este felissza, ami belõlünk itt maradt.

(Ford: Gyárfás Endre)

Annie Vivanti: Ötven év múlva

Mint vén leány, derülten, nyugalomba',
Pirosló arccal, bajtól sohse nyomva,
Mosolygva mindig és sokat beszélve –
Igy élek én majd mához ötven évre.

A házam nem lesz éppen szörnyű rendes,
De pap-, kanári- és cicától ment lesz,
És megtelik majd este, délbe', reggel
Virággal, muzsikával és gyerekkel.

Lesz sok-sok fénye, sok-sok levegője,
Sok kedves arcú, lármás nevetője;
Mint holmi apró gyermek-menedékhely:
Úgy meg lesz rakva pajkos csemetékkel.

S lelkembe' nagy csönd. Mi ma ideálom
Mosolygok majd a régi, dőre álmon,
Az ókulárém homlokomra tolva…
És minden emlék elszáll, mint a polyva.

És végre egy derült nap tiszta reggjén
(Ősszel ha volna, legjobban szeretném!)
Lelkembe majd valami zene csendül,
Mint hogyha kórus szállna le a mennybül.

Zsöllyém a tárt, nagy ablak mellett lészen
S magam' nyugodtnak, csak fáradtnak érzem,
S majd béözönlik az az enyhe, szűz fény
S ott fog ragyogni gyér hajam ezüstjén.

Kezem ölemben, békességgel telten,
Igy adom át a végtelennek lelkem,
Igy küldöm testemet a síri mélybe,
Terád gondolva s az Úrban remélve.

(Ford: Radó Antal)

Rab Zsuzsa: Vízimalmok

Kelepeltek, doromboltak -
elnémultak, beomoltak.
 
A molnárok földbe dőltek,
sárga agyagot őrölnek.
 
Áll a malom, él a malom
roskatagon, hallgatagon.
 
Locsognak a rakoncátlan
fűzgallyak a Tapolcában.
 
Minek él az ilyen öreg?
Csak nyikorog, csak nyekereg.
 
Pocsolya a malomárok,
korhadt fogak a lapátok,
 
szemétdomb a döngölt udvar,
házereszig ér a dudva.
 
Áll a malom, él a malom,
roskatagon, hallgatagon.
 
Hogyha arra jár valaki,
marok búzát vigyen neki
 
szórja bele garatjába,
szórja bele utoljára,
 
kegyeletből, irgalomból -
tán még egyszer földorombol. 

Várnai Zseni: Őszi napsütés

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul! 

Ady Endre: Torony az éjszakában

Faluja nyár-éji csöndjéből
Fehéren, aggódva kibámul
A torony
S vér-hireket vár a lángoló,
Vénhedt világbul.

Harangjait altatja némán
S az Istenének, kinek háza,
Nem üzen,
Áll, remeg és bámul a torony
Megbabonázva.

Az Ég csodálatos felhői
A Holdat rejtegetve úsznak
S a torony
A Holdnak köszön, e mennyei,
Bölcs omnibusznak.

A Hold sokféle tornyot látott,
Sohse sietett, sohse késett
S nem riad,
Ha telnek e kis Föld-csillagon
Elrendelések.

Tán holnap már vérrel meszelten
Fog csillogni istenes őrünk,
A torony,
S a harcos multnak igéje zúg:
Halunk vagy győzünk.

Tán holnap már a torony hősibb
Vallását vallja vércse-multnak
S fiai,
A harangok, a még álmodók,
Össze-kondulnak.

Csak a Hold fog tovább döcögni,
Mint majd a Föld is, ember nélkül
S a világ
Holdfényes torony-romok fölött
Mégis megbékül.

Victor Hugo: A koldus

A szélben,dérben egy öreg koldus haladt.
Megvertem ablakom;megállt a ház alatt,
várta,míg szivesen ajtómat kitárom.
Parasztok jöttek ott,néhány nyerges szamáron
gubbasztva csöndesen a vásárból haza.
A koldus ismerős:ez él kint egymaga
vackán,a hegy alatt,álmodva s egyre várva
földi garasra és egy mennyei sugárra,
Istenhez nyujtva és emberhez a kezét.
- Melegedjék kicsit,jöjjön csak közelébb,
hogy hívják? - A szegény;nincs más nevem - felelte.
Megfogtam kezét: - Barátom,jöjjön erre. -
És egy szilke tejet hozattam hirtelen.
Didergett az öreg;aztán beszélt nekem,
s feleltem is,de csak mélán,szórakozottan.
- Lucskos ez a ruha ki kell teríteni - mondtam -
a kandalló előtt. - Ő odalépkedett,
szétteregette a forró tűzhely felett
a hajdan kékszinű,féregrágta kabátot,
s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,
olyan volt feketén,mint egy csillagos ég.
S míg szárogatta ott cafatos köntösét,
melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,
gondoltam:tele van imával ez az ember,
és szóra süketen,csak néztem,réveteg,
s ott láttam göncein a csillagképeket.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Alekszej Vasziljevics Kolcov: Most már ne suhogj

Most már ne suhogj,
ért kalászu rozs!
Rétekről, kaszás,
most már ne dalolj!
 
Nincs nekem miért
gyűjtögetni most,
nincs nekem miért
gazdagodni már.
 
Gyűjtögettem én
még mint fiatal
nem is magamért -
szép galambomért.
 
Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.
 
S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyörűm!
 
Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond! 
 
(Ford: Áprily Lajos) 

Petri Mór: Elfelejtve

Itten szeretnék én maradni
Ez ismerős fák árnyiban,
Az emberektől elfelejtve,
Elrejtve itt magánosan.
 
A szűz természet tanitásit
Gyermek-kedélylyel hallani,
Nem kérve hírt – a madarakkal
Csak úgy titokban dallani.
 
Mentnek lenni bántó kezekből,
Ártatlan hímpor a szivem.
Csalárd szivek lehelletéből
Nem jutna hozzá semmi sem.
 
Mint lágy mohák, hogy beborítják
A síri bús kereszteket:
A lemondás halvány virági
Befolynák lassan szivemet.
 
És megbékülve a világgal,
A világon mindenkivel:
Panasz, vád nélkül – így szeretnék
Levélhullásba tűnni el… 

Gustav Falke: Mese

A te szerelmes közeledben
Boldog vagyok, és érezem,
Hogy az én vad, szent fiatalságom
Még visszatér nekem!
 
Ezt a te édes ifjúságod
Napfényes tavasza teszi.
Ó, mint szeretlek. Odakünn újra
Virulnak rózsák ezrei!
 
Arany napoknak arany álma,
Ügy volt ez, édes, egykoron.
Alkonyatok felhői szállanak
Keresztül az én ifjúságomon!
 
(Ford: Juhász Gyula) 

Christian Morgenstern: Ló

Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa
felnéz. A tepsiben a harcsa
rotyog. Ki lehet az ilyenkor?
Ló áll az ajtó előtt.
 
Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén
a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt?
Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs.
Mindenki az előszobába jön.
 
„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel –
„a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester...
Én voltam tudniillik, aki csütörtökön
felhozta a zongorakulcsot...”
 
Tizenkét ember és egy eb
 állnak, mint a kisértetek
- a kisfiú nagyot rikolt -,
állnak, gyökeret verten.
 
A Ló, látván, hogy meg nem értik,
fejét búsan lehajtja térdig,
s szelíd mosollyal, mint a vértanuk
indul a lépcsőn lefelé.
 
Tabló. - Keresvén e tünet okát,
tanár úr összehúzza homlokát
s szól megfontoltan: „Véleményem ez -
a dolog merőben valószínűtlen.”
 
(Ford: Karinthy Frigyes) 

Ralph Waldo Emerson: Brahma

Ha öl a  véresarcú gyilkos,
és a megöltről csorg a vér,
egyik se tudja, hogy a titkos
úton a léptem merre tér.
 
Közel nekem a messze távol,
az árny s a fény előttem egy,
ural az eltűnt égi tábor,
nekem a hír-sír egyre megy.
 
Megjár, ki elhagy, a merész nép,
ha fut, a szárnya én vagyok,
a kétkedő vagyok s a kétség
s dal, mit dalolnak a papok.
 
E trónért istenek vívódnak,
helyemre vágynak hallgatag,
de te telj meg, híve a jónak,
s fordítsd az égnek hátadat.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Tóth Béla: Csavargódal – Bánhidi Lászlóért

 I
egy vén clochard melegszik a metrónál
cipőtalpain 
rőt körök nőttek 
linkkocsmákban reggel 
5 liter bort isznak 
s előre köszön minden részeg nőnek

II
egyedül horgászik 
kék csillagok partján
egy autóbuszroncsban 
lakik évek óta
magában dúdolgat
s elalszik a parton
s érette szól ez a csavargónóta

III
egy színészért 
aki nem kapott díjakat 
s az Avar utcában fütyült délután
keze becézett egy hasas üveg óbort 
s az istennel piált 
éjjel Óbudán

IV 
nevető szemed a semmibe gurult
a halvány Holdon köpésed virít
azóta már fenn iszol az Égben
s egy részeg angyal este felvidít  

Wass Albert: Rügyek

Az orgona-bokorra cinke szállt
s a kis rügyeknek halk titkot súgott:
a dombokon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szivekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol ujra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

Petőfi Sándor: Szörnyű idő

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

Reményik Sándor: Takarodó

Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Gúlába igazodnak fegyverek.
Imára kulcsolódnak a kezek.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó
A vágynak és a vérnek,
És minden harcnak és tülekedésnek.

És békesség
És békesség
A közelvalóknak s a messzeségnek.
A csillagok is behúnyják szemük,
Én is behúnyom a szemem velük.
Áll a világ.
Úgy hallgatjuk a békült trombitát.
Nagymessze szól.
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át.
A világon s a sötétségen át.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó...

Nagy László: Életem a cigánykártyán

Cigány Kati szíve aranyóra,
pergő nyelve babona-motólla.
Fiatalúr, Mária segélje:
a sárga ház, mit mutat a kártya,
lesz magának pokoltüzes kályha,
fogságból jön édes cimborája,
biceg, mint a meglőtt bikaszarvas,
inog-binog, mint a gyertya lángja,
gyászkoporsó, mit mutat a kártya,
cimboráját viszi másvilágra,
de áll a szerencse, áll az öröm,
nagy pénznek van magához eránya,
Pesten sétál, mint egy uriember,
kivasalva hét váltóruhája,
de a gonosz, kit mutat a kártya,
háta mögött a kardot kirántja,
de áll a szerencse, áll az öröm,
habarodik aranyhaju lányba,
szerelem áll szíve erányába,
piciny baba, törvénytelen alma,
itt nevet, itt nevet, lássa –
de áll a szerencse, áll az öröm,
végülis jót mond a kártya.

Örömem áll, mint a sudárnyárfa,
letördeli sok fekete kánya. 

Annie Vivanti: Sejtés

Igen: még rám mosolygott s csókja ért...
De szívem mintha lassan már kihűlne,
S reá a sejtés rettegése ülne...
A lelkem is szól egyre érthetőbben:
- A szerelem tünőben!
 
 
Igen: mint mindig szívemen pihent.
De arczom halvány, s bárminő negédes,
Takarni a valót mosoly se képes...
A fáradság s a szürke unalom
Ül arczomon.
 
 
És fogy szerelme, mint fövény kisiklik
A kézből újjak résein keresztűl...
A légben bús panasz jajszója zendűl:
Szegény szívem kiáltja szüntelen:
Szerelem! Szerelem!
 
 
Mindkét kezembe rejtem arczomat,
Ne lássam, mint közelg az éj felém.
Szívemben űl búsongva a Remény:
Körültekint. Keres az éjszakában
Egy fénysugárt. - Hiában!

(Ford: Zoltán Vilmos)

Ada Negri: Búcsú a holdtól

A Hold lilaszín habokra arany könnyét leejti:
halk, hajnali csepp, az utra szomorú magába' menni.
A csillagokból az égen már nincsen egy parányi:
szomorú az éjszakákon hiába csak arra járni.
Meghajlik, egyre fehérebb, elsüllyed, egyre messzibb,
szomorú, mert életére halál árnyéka telepszik.
De mégis oly engedelmes, a Mindenség iratlan
törvénye nem könyörül meg: szomorú, mert halhatatlan.


(Ford: Takács Zsuzsa) 

Ada Negri: Utcagyerek

Ha látom, mikor szurtos, hetyke képpel
a sáron át, tocsogva,
lógós kabátba, csüngő cafatokba
és keshedt orrú, rossz cipőkbe lépdel,
 
ha látom, mikor laskás pantalóval
kocsik közt tekeregve
az utcán követ hajigál az ebre –
ó, máris romlott, kancsalképü, tolvaj,
 
ha látom, mikor felszökik kacagva,
bogáncsvirág, kis árva,
s elgondolom, az anyja kinn a gyárba,
a ház üres, börtönben ül az apja,
 
úgy elszorul a gyermekért a szívem:
„Kis toprongyos, mi sors vár?
Tudatlan lábad tétován botorkál,
s nincs óvó kéz, mely támogatna híven?...
 
És húsz év múlva, bús kalyiba pompás
csíze, mi lesz belőled?
Züllött svihák? Szélhámos, csúnya féreg?
Vagy zsebmetsző? Vagy tisztes, fürge munkás?
 
Fegyenc daróca, munkás tiszta blúza
takarja majd a melled?
Bélyegesen, vagy műhely padja mellett,
börtönben vagy kórházban látlak újra?"
 
Úgy mennék most, hogy szívemhez szorítsam
kis utcasarki árvám,
hű öleléssel úgy karomba zárnám,
halálos búval, fájó, néma kínban –
 
úgy elborítnám könnyes, sűrű csókkal
az ajkát és a mellét,
testvéri, forró szerelmet lehelnék
e valló, szent és fojtott tűzü szókkal:
 
„Engem is gyász és fájdalmak neveltek,
bogáncs virága voltam,
az én anyám is robotolt a porban,
ismerem én a bánatot ... Szeretlek."

(Ford: Kardos László)

Jelena Svarc: Éjszakai fák

Az éj immár leszállt a lombos rengetegre,
Alig szüremlik fény bele.
A szálfenyőre nézz, Tóra‐tekercs a törzse:
Jelek, varázsigék, ős titkok rejteke.
 
 
Ó, magamtól egy szót se mondhatok,
Csak azt, mit ott bent őriz a rovás,
Amit a vén törzs csöve csikorog,
Amit a földből nőtt kürt harsonáz.
 
A rettenetes ünnep reggelére
Kinyújtják majd a kérget, mint a tésztát,
De nem lesz, aki olvassa, megértse
A pergamenlap elmosódó titkát.
 
Az új betű is alig látható,
A régi régen lekopott –
Az éjszakai ragyogásban
Sóhajt a fa, és felzokog.
 
Szél‐tépte fátyol suhog a sötétben,
Recseg a vén fa, vergődik a lelke,
A nimfák kínja ez, a vágyak sóhaja –
A némaságra ítélt szó keserve.
 
 
(Ford: Sarkady Sándor)

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék

Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?
Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:
„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.
Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.
Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"
De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.
Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.
Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,
Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!
Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.
Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.
Ne útálatoskodj, felkészültem minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,
Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.
Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy
Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,
Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.
Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,
Szalaghullás, felkiáltás a végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.
Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.
Pedig, úristen, a felhők: mint a gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.
Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám
Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -
Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,
Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.
Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,
Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.
Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.
Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,
Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.
Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,
Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.
 
(Ford: Tandori Dezső)