Jókai Mór: A magyar nyelv ismét itthon

Hozott az ég! keblünkbe zárt
Rég várt vendég, magyar nyelv!
Lelkünk lelke, szivünk vére,
Velünk maradj, ne tűnj el.
Ülj a székbe, mely megillet,
Tedd fel babér-koronád,
Erősödjék meg hatalmad
Hosszú századokon át,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
 
"Nem tudom a magyar nyelvet, 
 
Mivel nem tanulhatám.
 
"Szálld meg költő s tudós lelkét,
Hogy irjanak magyarán.
Tisztaságban, helyességben
Tündökölve egyaránt.
Idegen szót, eszmejárást,
Ne hagyj többé mondani.
Van mi nekünk annál jobb, szebb,
Csak ki kell választani.
Hogy e honban ne mondhassa
Költő, tudós ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.
 
"Szállj az úri teremekbe:
Hol eddig más volt divat.
Tudjon veled elmulatni
Nagyságos lányod, fiad.
Casinóban, versenytéren,
Páholyban, vigalmakon,
Minden nagy úr tudjon szólni
A hazai hangokon.
Hogy e honban ne mondhassa
Gróf és grófné ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.
 
"Szállj a jó táblabiróra,
A ki azzal kérkedik,
Hogy más nyelven, mint magyarul
Nem is hallott még eddig.
S mondd meg néki, hogy nem elég
Téged viselni szájban,
Hanem olvasgatni is kell
Könyvekben és ujságban,
Hogy e honban ne mondhassa
Senki többé ezután:
"Beszéltem a magyar nyelvet,
De b'z én nem olvasgatám." 

Szilva Kaputikján: Elment…

De egész lényem tudja, érzi:
nem válunk el mi sohasem.
Életem életed kíséri,
minden utad keresztezem.
Ösvényed lettem és a házad,
mindenütt én töltelek el:
lelkemtől túlcsordulva másnak
nem jut már benned semmi hely.
Nézz ezer szembe: benne látod
az én örök szemeimet.
Nélkülem üres a világod:
én vagyok az Egyetlenegy.
Bárki nő szól hozzád, a hang csak
hangomat idézi neked.
Kerted lombjával simogatlak,
s mint fenti, éjféli szemek,
nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
emlékeiddé változom:
szobádban cigarettafüstté,
csillagfénnyé az ablakon.
Ezer kilométerről elérlek,
szívem a szívedhez kötöm.
Szellőként az ablakba csallak.
Kicsuksz? Viharként betöröm:
az bátran a házadba röppen,
minden napod forgószele:
papírjaid összekuszálom,
s tán az életed is vele…
 
Ne merj feledni sohase!
 
(Ford: Szabó Lőrinc) 

A. Sz. Puskin: Exegi monumentumok

Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
a híres Sándor-oszlopot. 
 
Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
egy költő él a földtekén. 
 
Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltünök,
megértenek a lengyelek s a finnek
s a pusztán élő kalmükök. 
 
Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
s hallottam minden jajt, panaszt. 
 
Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolga
mancsakínál: a babérkoszorú.
 
(Ford: Dsida Jenő)

Kassák Lajos: Monoton

Eső esik,
esik az eső,
mintha
opál gyöngyök
hullanának
az ég
fekete kötényéből.

Esik az eső,
esik,
esik,
esik.

Dimitrisz Andoniu: A rossz kereskedők

Uram, egyszerű emberek vagyunk,
szövettel kereskedünk
(saját lelkünk volt a szövet,
mely senkinek se kellett),
Nem kalkuláltuk a szegélyt az árba,
szabályszerű volt rőf és arasz,
sose adtunk féláron maradékot,
s lám, ez lett a bűnünk.
Nem volt egyéb, csak minőségi árunk.
Egy szűk sarok szolgálta napi létünk.
A mi földünkön kis helyen elfér az érték.
Most ugyanoly mércével mérj minket, ahogy
mi mértünk: vagyonunk, lásd, nem gyarapítottuk.
Rossz kereskedők voltunk, Uram.

(Ford: Fodor András)

Vlagyimir Viszockij: Nem szeretem

Nem szeretem, ha fatális a végzet,
az élettől nincs életundorom.
Nem szeretem olyan szakát az évnek,
amely nem visszhangozza víg dalom.

Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
s a bigott rajongásban sem hiszek.
Nem szeretem azt, hogyha mások
piszkos kézzel fölbontják leveleimet.

Nem szeretem, ha előtte időnek
félbeszakítják a beszélgetést.
Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
vagy bőrünket perzseli lövés.

Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
a kétkedés fullánkja biztosabb,
mint az a tű, amely valótlant s valódit
csak egybefércel néhány perc alatt.

Nem szeretem a hájas biztonságot,
mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
hol elvetettük a "becsület" szavát.

Ha szárnyakat találok összetörten,
nincs bennem részvét, tudom biztosan.

Nem szeretek erőszakot s erőtlent,

csak szánom megfeszített Krisztusom.

Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
Nem szeretem, hogyha lelkembe
másznak, s ha beleköpnek,
nem is tűrhetem.

Nem szeretek lovardát és arénát,
hol milliót cserél sok ostoba.
Bármi jöhet, bármit is élek még át,
ezt megszeretni nem tudom soha.

(Ford: Veress Miklós) 

Vona Groarke: Az üres ház

Miután elmegyünk, a ház bezárul mögöttünk. 
Mintha mozdulatlan tengerben úszkáltunk volna. 
A ciszternák csendesülnek, a hûtõ még zihál, 
és testünk nyoma kisimul az ágyon.
 
A ház a maga hangjaival tölti be helyünket. 
Csempe csusszan, miután bevágtuk az ajtót, 
a telefon, az ide-oda rakható óra csörren, 
csak a postaládán törik meg a lanyhuló huzat.
 
A kerti bükkfa árnyéka, mely karomra hull, 
amint igyekszem a kulcsot elfordítani, 
halványulva terül szét, elönti a szobát, 
s még ma este felissza, ami belõlünk itt maradt.

(Ford: Gyárfás Endre)

Annie Vivanti: Ötven év múlva

Mint vén leány, derülten, nyugalomba',
Pirosló arccal, bajtól sohse nyomva,
Mosolygva mindig és sokat beszélve –
Igy élek én majd mához ötven évre.

A házam nem lesz éppen szörnyű rendes,
De pap-, kanári- és cicától ment lesz,
És megtelik majd este, délbe', reggel
Virággal, muzsikával és gyerekkel.

Lesz sok-sok fénye, sok-sok levegője,
Sok kedves arcú, lármás nevetője;
Mint holmi apró gyermek-menedékhely:
Úgy meg lesz rakva pajkos csemetékkel.

S lelkembe' nagy csönd. Mi ma ideálom
Mosolygok majd a régi, dőre álmon,
Az ókulárém homlokomra tolva…
És minden emlék elszáll, mint a polyva.

És végre egy derült nap tiszta reggjén
(Ősszel ha volna, legjobban szeretném!)
Lelkembe majd valami zene csendül,
Mint hogyha kórus szállna le a mennybül.

Zsöllyém a tárt, nagy ablak mellett lészen
S magam' nyugodtnak, csak fáradtnak érzem,
S majd béözönlik az az enyhe, szűz fény
S ott fog ragyogni gyér hajam ezüstjén.

Kezem ölemben, békességgel telten,
Igy adom át a végtelennek lelkem,
Igy küldöm testemet a síri mélybe,
Terád gondolva s az Úrban remélve.

(Ford: Radó Antal)

Rab Zsuzsa: Vízimalmok

Kelepeltek, doromboltak -
elnémultak, beomoltak.
 
A molnárok földbe dőltek,
sárga agyagot őrölnek.
 
Áll a malom, él a malom
roskatagon, hallgatagon.
 
Locsognak a rakoncátlan
fűzgallyak a Tapolcában.
 
Minek él az ilyen öreg?
Csak nyikorog, csak nyekereg.
 
Pocsolya a malomárok,
korhadt fogak a lapátok,
 
szemétdomb a döngölt udvar,
házereszig ér a dudva.
 
Áll a malom, él a malom,
roskatagon, hallgatagon.
 
Hogyha arra jár valaki,
marok búzát vigyen neki
 
szórja bele garatjába,
szórja bele utoljára,
 
kegyeletből, irgalomból -
tán még egyszer földorombol. 

Várnai Zseni: Őszi napsütés

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul! 

Ady Endre: Torony az éjszakában

Faluja nyár-éji csöndjéből
Fehéren, aggódva kibámul
A torony
S vér-hireket vár a lángoló,
Vénhedt világbul.

Harangjait altatja némán
S az Istenének, kinek háza,
Nem üzen,
Áll, remeg és bámul a torony
Megbabonázva.

Az Ég csodálatos felhői
A Holdat rejtegetve úsznak
S a torony
A Holdnak köszön, e mennyei,
Bölcs omnibusznak.

A Hold sokféle tornyot látott,
Sohse sietett, sohse késett
S nem riad,
Ha telnek e kis Föld-csillagon
Elrendelések.

Tán holnap már vérrel meszelten
Fog csillogni istenes őrünk,
A torony,
S a harcos multnak igéje zúg:
Halunk vagy győzünk.

Tán holnap már a torony hősibb
Vallását vallja vércse-multnak
S fiai,
A harangok, a még álmodók,
Össze-kondulnak.

Csak a Hold fog tovább döcögni,
Mint majd a Föld is, ember nélkül
S a világ
Holdfényes torony-romok fölött
Mégis megbékül.

Victor Hugo: A koldus

A szélben,dérben egy öreg koldus haladt.
Megvertem ablakom;megállt a ház alatt,
várta,míg szivesen ajtómat kitárom.
Parasztok jöttek ott,néhány nyerges szamáron
gubbasztva csöndesen a vásárból haza.
A koldus ismerős:ez él kint egymaga
vackán,a hegy alatt,álmodva s egyre várva
földi garasra és egy mennyei sugárra,
Istenhez nyujtva és emberhez a kezét.
- Melegedjék kicsit,jöjjön csak közelébb,
hogy hívják? - A szegény;nincs más nevem - felelte.
Megfogtam kezét: - Barátom,jöjjön erre. -
És egy szilke tejet hozattam hirtelen.
Didergett az öreg;aztán beszélt nekem,
s feleltem is,de csak mélán,szórakozottan.
- Lucskos ez a ruha ki kell teríteni - mondtam -
a kandalló előtt. - Ő odalépkedett,
szétteregette a forró tűzhely felett
a hajdan kékszinű,féregrágta kabátot,
s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,
olyan volt feketén,mint egy csillagos ég.
S míg szárogatta ott cafatos köntösét,
melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,
gondoltam:tele van imával ez az ember,
és szóra süketen,csak néztem,réveteg,
s ott láttam göncein a csillagképeket.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Alekszej Vasziljevics Kolcov: Most már ne suhogj

Most már ne suhogj,
ért kalászu rozs!
Rétekről, kaszás,
most már ne dalolj!
 
Nincs nekem miért
gyűjtögetni most,
nincs nekem miért
gazdagodni már.
 
Gyűjtögettem én
még mint fiatal
nem is magamért -
szép galambomért.
 
Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.
 
S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyörűm!
 
Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond! 
 
(Ford: Áprily Lajos) 

Petri Mór: Elfelejtve

Itten szeretnék én maradni
Ez ismerős fák árnyiban,
Az emberektől elfelejtve,
Elrejtve itt magánosan.
 
A szűz természet tanitásit
Gyermek-kedélylyel hallani,
Nem kérve hírt – a madarakkal
Csak úgy titokban dallani.
 
Mentnek lenni bántó kezekből,
Ártatlan hímpor a szivem.
Csalárd szivek lehelletéből
Nem jutna hozzá semmi sem.
 
Mint lágy mohák, hogy beborítják
A síri bús kereszteket:
A lemondás halvány virági
Befolynák lassan szivemet.
 
És megbékülve a világgal,
A világon mindenkivel:
Panasz, vád nélkül – így szeretnék
Levélhullásba tűnni el… 

Gustav Falke: Mese

A te szerelmes közeledben
Boldog vagyok, és érezem,
Hogy az én vad, szent fiatalságom
Még visszatér nekem!
 
Ezt a te édes ifjúságod
Napfényes tavasza teszi.
Ó, mint szeretlek. Odakünn újra
Virulnak rózsák ezrei!
 
Arany napoknak arany álma,
Ügy volt ez, édes, egykoron.
Alkonyatok felhői szállanak
Keresztül az én ifjúságomon!
 
(Ford: Juhász Gyula) 

Christian Morgenstern: Ló

Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa
felnéz. A tepsiben a harcsa
rotyog. Ki lehet az ilyenkor?
Ló áll az ajtó előtt.
 
Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén
a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt?
Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs.
Mindenki az előszobába jön.
 
„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel –
„a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester...
Én voltam tudniillik, aki csütörtökön
felhozta a zongorakulcsot...”
 
Tizenkét ember és egy eb
 állnak, mint a kisértetek
- a kisfiú nagyot rikolt -,
állnak, gyökeret verten.
 
A Ló, látván, hogy meg nem értik,
fejét búsan lehajtja térdig,
s szelíd mosollyal, mint a vértanuk
indul a lépcsőn lefelé.
 
Tabló. - Keresvén e tünet okát,
tanár úr összehúzza homlokát
s szól megfontoltan: „Véleményem ez -
a dolog merőben valószínűtlen.”
 
(Ford: Karinthy Frigyes) 

Ralph Waldo Emerson: Brahma

Ha öl a  véresarcú gyilkos,
és a megöltről csorg a vér,
egyik se tudja, hogy a titkos
úton a léptem merre tér.
 
Közel nekem a messze távol,
az árny s a fény előttem egy,
ural az eltűnt égi tábor,
nekem a hír-sír egyre megy.
 
Megjár, ki elhagy, a merész nép,
ha fut, a szárnya én vagyok,
a kétkedő vagyok s a kétség
s dal, mit dalolnak a papok.
 
E trónért istenek vívódnak,
helyemre vágynak hallgatag,
de te telj meg, híve a jónak,
s fordítsd az égnek hátadat.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Tóth Béla: Csavargódal – Bánhidi Lászlóért

 I
egy vén clochard melegszik a metrónál
cipőtalpain 
rőt körök nőttek 
linkkocsmákban reggel 
5 liter bort isznak 
s előre köszön minden részeg nőnek

II
egyedül horgászik 
kék csillagok partján
egy autóbuszroncsban 
lakik évek óta
magában dúdolgat
s elalszik a parton
s érette szól ez a csavargónóta

III
egy színészért 
aki nem kapott díjakat 
s az Avar utcában fütyült délután
keze becézett egy hasas üveg óbort 
s az istennel piált 
éjjel Óbudán

IV 
nevető szemed a semmibe gurult
a halvány Holdon köpésed virít
azóta már fenn iszol az Égben
s egy részeg angyal este felvidít  

Wass Albert: Rügyek

Az orgona-bokorra cinke szállt
s a kis rügyeknek halk titkot súgott:
a dombokon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szivekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol ujra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

Petőfi Sándor: Szörnyű idő

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

Reményik Sándor: Takarodó

Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Gúlába igazodnak fegyverek.
Imára kulcsolódnak a kezek.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó
A vágynak és a vérnek,
És minden harcnak és tülekedésnek.

És békesség
És békesség
A közelvalóknak s a messzeségnek.
A csillagok is behúnyják szemük,
Én is behúnyom a szemem velük.
Áll a világ.
Úgy hallgatjuk a békült trombitát.
Nagymessze szól.
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át.
A világon s a sötétségen át.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó...

Nagy László: Életem a cigánykártyán

Cigány Kati szíve aranyóra,
pergő nyelve babona-motólla.
Fiatalúr, Mária segélje:
a sárga ház, mit mutat a kártya,
lesz magának pokoltüzes kályha,
fogságból jön édes cimborája,
biceg, mint a meglőtt bikaszarvas,
inog-binog, mint a gyertya lángja,
gyászkoporsó, mit mutat a kártya,
cimboráját viszi másvilágra,
de áll a szerencse, áll az öröm,
nagy pénznek van magához eránya,
Pesten sétál, mint egy uriember,
kivasalva hét váltóruhája,
de a gonosz, kit mutat a kártya,
háta mögött a kardot kirántja,
de áll a szerencse, áll az öröm,
habarodik aranyhaju lányba,
szerelem áll szíve erányába,
piciny baba, törvénytelen alma,
itt nevet, itt nevet, lássa –
de áll a szerencse, áll az öröm,
végülis jót mond a kártya.

Örömem áll, mint a sudárnyárfa,
letördeli sok fekete kánya. 

Annie Vivanti: Sejtés

Igen: még rám mosolygott s csókja ért...
De szívem mintha lassan már kihűlne,
S reá a sejtés rettegése ülne...
A lelkem is szól egyre érthetőbben:
- A szerelem tünőben!
 
 
Igen: mint mindig szívemen pihent.
De arczom halvány, s bárminő negédes,
Takarni a valót mosoly se képes...
A fáradság s a szürke unalom
Ül arczomon.
 
 
És fogy szerelme, mint fövény kisiklik
A kézből újjak résein keresztűl...
A légben bús panasz jajszója zendűl:
Szegény szívem kiáltja szüntelen:
Szerelem! Szerelem!
 
 
Mindkét kezembe rejtem arczomat,
Ne lássam, mint közelg az éj felém.
Szívemben űl búsongva a Remény:
Körültekint. Keres az éjszakában
Egy fénysugárt. - Hiában!

(Ford: Zoltán Vilmos)

Ada Negri: Búcsú a holdtól

A Hold lilaszín habokra arany könnyét leejti:
halk, hajnali csepp, az utra szomorú magába' menni.
A csillagokból az égen már nincsen egy parányi:
szomorú az éjszakákon hiába csak arra járni.
Meghajlik, egyre fehérebb, elsüllyed, egyre messzibb,
szomorú, mert életére halál árnyéka telepszik.
De mégis oly engedelmes, a Mindenség iratlan
törvénye nem könyörül meg: szomorú, mert halhatatlan.


(Ford: Takács Zsuzsa) 

Ada Negri: Utcagyerek

Ha látom, mikor szurtos, hetyke képpel
a sáron át, tocsogva,
lógós kabátba, csüngő cafatokba
és keshedt orrú, rossz cipőkbe lépdel,
 
ha látom, mikor laskás pantalóval
kocsik közt tekeregve
az utcán követ hajigál az ebre –
ó, máris romlott, kancsalképü, tolvaj,
 
ha látom, mikor felszökik kacagva,
bogáncsvirág, kis árva,
s elgondolom, az anyja kinn a gyárba,
a ház üres, börtönben ül az apja,
 
úgy elszorul a gyermekért a szívem:
„Kis toprongyos, mi sors vár?
Tudatlan lábad tétován botorkál,
s nincs óvó kéz, mely támogatna híven?...
 
És húsz év múlva, bús kalyiba pompás
csíze, mi lesz belőled?
Züllött svihák? Szélhámos, csúnya féreg?
Vagy zsebmetsző? Vagy tisztes, fürge munkás?
 
Fegyenc daróca, munkás tiszta blúza
takarja majd a melled?
Bélyegesen, vagy műhely padja mellett,
börtönben vagy kórházban látlak újra?"
 
Úgy mennék most, hogy szívemhez szorítsam
kis utcasarki árvám,
hű öleléssel úgy karomba zárnám,
halálos búval, fájó, néma kínban –
 
úgy elborítnám könnyes, sűrű csókkal
az ajkát és a mellét,
testvéri, forró szerelmet lehelnék
e valló, szent és fojtott tűzü szókkal:
 
„Engem is gyász és fájdalmak neveltek,
bogáncs virága voltam,
az én anyám is robotolt a porban,
ismerem én a bánatot ... Szeretlek."

(Ford: Kardos László)

Jelena Svarc: Éjszakai fák

Az éj immár leszállt a lombos rengetegre,
Alig szüremlik fény bele.
A szálfenyőre nézz, Tóra‐tekercs a törzse:
Jelek, varázsigék, ős titkok rejteke.
 
 
Ó, magamtól egy szót se mondhatok,
Csak azt, mit ott bent őriz a rovás,
Amit a vén törzs csöve csikorog,
Amit a földből nőtt kürt harsonáz.
 
A rettenetes ünnep reggelére
Kinyújtják majd a kérget, mint a tésztát,
De nem lesz, aki olvassa, megértse
A pergamenlap elmosódó titkát.
 
Az új betű is alig látható,
A régi régen lekopott –
Az éjszakai ragyogásban
Sóhajt a fa, és felzokog.
 
Szél‐tépte fátyol suhog a sötétben,
Recseg a vén fa, vergődik a lelke,
A nimfák kínja ez, a vágyak sóhaja –
A némaságra ítélt szó keserve.
 
 
(Ford: Sarkady Sándor)

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék

Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?
Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:
„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.
Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.
Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"
De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.
Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.
Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,
Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!
Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.
Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.
Ne útálatoskodj, felkészültem minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,
Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.
Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy
Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,
Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.
Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,
Szalaghullás, felkiáltás a végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.
Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.
Pedig, úristen, a felhők: mint a gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.
Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám
Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -
Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,
Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.
Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,
Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.
Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.
Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,
Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.
Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,
Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.
 
(Ford: Tandori Dezső)

Otto zur Linde: Amarillisz

Ó, néma amarillisz,
nyílsz az ősz parlagán.
Gyümölcs s virág, ha volt is,
te maradtál csupán.

Behoztalak szobámba,
hűs erkélyen ne légy.
A nyár véglobbanása
vagy te. Vénül az év.

Szívem is összefagyva,
hajam fehér ma, ládd.
Légy őszöm végjutalma,
halk, bús. Gyümölcs s virág,

mit a szív s szellem hozott, ma
hervadt már s földsüket.
Csalódás őszi lombja
kínt, jajt, bajt eltemet.

Bárcsak láng állna némán
síremlékül fölém!
Ó, amarillisz, énrám
csak ott túl vár a fény.

(Ford: Kálnoky László)

Határ Győző: Angyalkánon

falevelek felvilágán
két levél ül két fa ágán

azt kérdi a hárfalevél:
mért hogy te meg nyárfa levél?

mond a nyárfa: szent ajándék
ez is – zengő nyárfajáték

bachjánossebestyén-forma
angyalgó kánon-kintorna

szól a hárfa s nekividul:
erdőzsongás viváldibul

széllel rezgő zenebona
händel-rejtő lombkorona

ilyen ez az angyalkánon
– ne botránkozz kintornámon

falevelek felvilágán
két levél ül két fa ágán 

Reményik Sándor: Gellérthegy

Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet,

Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
Ki át akartad szökni a Dunát,
S kin mosolyog az alant elmenő,
Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,

Gellért keresztjét békén hordozod.
Zordonságod hetvenkedés csupán,
A világ megalázta homlokod.

Én üzenetet hoztam most neked,
Üdvözletüket bízták énreám
Nagyapáid: az erdélyi hegyek. 

Jókai Mór: A tudósok mindent tudnak

A tudósok mindent tudnak,
Csak jó időt csinálni nem;
Mindennek tudják az okát,
Mi előjön a földszinen.
 
Tavaly hogyan kitalálták,
Mért nincs eső az alföldön?
Nem is lesz már, ha csak velünk
Egyet nem fordul a földgömb.
 
Mivel lapos, nincsen hegye,
Mely a felhőt odaszíjja;
És mert az ültetett fáknak
Vagyon ottan szörnyü híjja.
 
Mert a Tiszát szabályozták,
Kiszáraszták a sok mocsárt,
A mely annyi egészséges
Felhőnek való gőzt bocsát.
 
Mert nincs cisternánk, csatornánk,
Réteket öntöző árok,
S végül mert - nyakasak vagyunk
S hozzá - tudatlan barbárok.
 
Aztán itt van! tessék mostan:
Azt a paruplit! hogy', esik!
Pedig az alföld, mint tavaly,
Most is csak olyan róna sík.
 
Azóta sem nőtt rajta hegy.
Szerb tövisből sem lett pálma.
Legnagyobb hegy: trágyakupacz
A hol tavaly csak ott áll ma.
 
Tiszánk úgy van, a hogy megvolt,
Árkunk ugy nincs, a hogy nem volt,
Mesterséges fűvetésről
Úgy nem tudunk, mint a megholt.
 
Nyakunk is kemény, mint tavaly,
Barbárok vagyunk, mint tavaly.
Még is már az országút is
Olyan alattunk, mint a vaj.
 
Most már uszunk, most azt kérjük
Ne add uram olyan nagyon!
Engedj egy kis napot sütni,
Hogy a szérü felszáradjon.
 
Mit mondanak a tudósok,
Hogy mostan hát mit csináljunk?
Mit ültessünk, mit árkoljunk?
Hogy fel ne kopjék az állunk.
 
Biz az irott tudományban
Semmi segedelem nincsen:
Legjobb gazda a jó idő,
Legfőbb tudós, - az Úr Isten.

Jókai Mór: Időjóslatok

Ha Gyertyaszentelő napján
Medve odujában marad,
Negyven nappal a szokottnál
Későbben látjuk a nyarat.
Napoleon - vagy mit mondok?
Medve marad odújában.
Tehát a tél rövidültét
Várja az idő hijában.
 
Ha a pókok hálót fonnak,
Tartós szárazságot jelez;
Apáink is azt tartották:
Nagyon régi időjel ez.
Diplomaták - vagy mit mondok?
Pókok nagy sok hálót fonnak.
Gazda ember elméjében
Nagy oka van főni gondnak.
 
Ha a legyek és bögölyök
Szokatlanul csipnek, marnak,
Előjeléül vehetni
Azt közelgő zivatarnak.
Csipcsup lapok - vagy mit mondok?
Légy és bögöly csipnek nagyon,
Minthogy elektriczitással
A levegő tele vagyon.
 
Ha György nap előtt mennydörög
Jó aratást, termést várunk;
Keblünkben duzzad - a tárcza
S tele lesz csűrünk, magtárunk.
Ágyudörgés - vagy mit mondok?
Mennydörgés már itt ott szóllal;
- Adjon Isten búzát, marhát
Tele csűrrel, tele óllal!

Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

 Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. – reá jósággal nevetve, –
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
… Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

Friedrich Schiller: A tavaszhoz

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek!

Lám, lám, hát újra itt vagy,
S be kedves vagy, be szép!
Olyan örvendve, oly víg
Szívvel megyünk feléd.

Emlékszel kedvesemre?
Emlékezz, kikelet!
Szeretett a lányka,
És még most is szeret.

Virágot kértem tőled,
Hogy lánykámnak vigyem.
Itt vagyok s újra kérek,
S te most is adsz nekem.

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek.

(Ford: Rónay György) 

Ambrose Gwinnett Bierce: A fáról egy levél leszállt

A fáról egy levél leszállt,
S szól: “Már rég szándékomban állt.”
Nyugati szél kerekedett,
S szólt a levél: “Irány kelet.”
Keletről nagyobb szél támadt:
“Bölcsen váltottam pályámat.”
Ugyanúgy fújtak a szelek.
S ő szólt: “Döntöttem: lebegek.”
Végül pedig elállt a szél;
“Most leesem” – így a levél.
“Maradj az első gondolatnál?” –
Ez lenne hát a nagy tanulság?
Nem. Ám akárhogy intézed,
Tudd meg: úgysincs benne részed.
 
(Ford: Greskovits Endre)

William Blake: A néger kisfiú

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szeme fénye, berkedből jöjj ki hát!”

Ha  egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:

„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”

(Szabó Magda fordítása) 

Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli

 A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirosán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.

(Radnóti Miklós fordítása)

Czóbel Minka: Jövőnk

A fényes holdvilág előtt
Repülnek szállnak,
Szétfoszló, hosszú, nagy fehér
Köd-fátyol szárnyak.
 
Hangtalanúl simúlnak el
A fák felett
Leseprik az elsárgúlt
Levélzetet.
 
Felettünk is nesztelenűl
Siklik az élet
Felcsillan ma, tán holnap is!
Majd ködbe téved. 

Kányádi Sándor: Zsörtölődő

Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.

Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.

Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.

Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.

Ivan Bunyin: Téli éjszaka

Téli éjszaka, dermedt fénytelen.
Halott a hold a messzeségbe fenn.
Szivárványszélü sápadt gyűrüje
figyel mögém, a tornác mélyibe;
árnyamra les, a néma házra és
a dérlepett, sürü bozótba néz.
Az ablakon még csillámló sugár,
de kint a réten farkas-vak homály,
mig északról az égregyúlt tüzek
ködök pehelyfészkéből fénylenek.
Árnyékos-kék a bokrok közt a hó.
Jégpor borítja, szürke takaró.
Titokzatos lélegzettől üzött
gomolygás száll s én belémerülök.
Tompul az árny, a hold mozog tovább,
halavány fénye füstként fogja át,
és úgy tetszik, egy percre érthetem
a foghatatlant, mely e földeken
az időtlen tájakról füstbe tér,
hol óceánok sírja feketél,
hol a jeges Tengelyre lépve fel
a Jávorszarvas Csillag égre kel,
s megsápadt hó szemcséi tükrözik
száz szinben égő, izzó szarvait.
 
(Ford: Fodor András)

Jókai Mór: Tóth Kálmán barátomnak

 midőn 1861. évi deczemberben akademiai tagságra itéltetett.
 
No hát te is benn vagy, czélhoz értél,
      Ülhetsz: ott a széked.
A mit vártál tavaly óta hiven,
      Megadatott néked.
 
Hiszen velem együtt neked is volt
      Sok érdemed rája.
Hanem a mint hallom, bejutásod
      Még sem vala drága.
 
Nem a "száz vers" vala a főérdem,
      Sem a pályadráma.
Hanem (a mint hallik) csak egy czikked,
      Hogy ottan ülsz máma.
 
Hazudnám, ha azzal hizelkedném,
      Hogy örülök rajta;
Én bizony nem gratulálok hozzá:
      Ugy sem soká tart a.
 
Ha egy hóig meg nem tartod a szék-
      Foglaló beszédet,
(Pedig dehogy tartod!) egy hó mulva
      Kiteszik a széked.
 
De az bosszant, hogy a mig más annyi
      Évig várakozhat:
Te mingyárt az első intrádára
      Kvártélyt, fizetést kapsz.*

* Értendő akadémia helyett börtön a Károlykaszárnyában katonai törvényszék itélete következtében.

Jókai Mór: Csahosi úr

1861.
 
Vörös toll a kalapjánál,
Vörös beszéd a szájában.
A szeme is vérben forog,
Ha a zászlót lobogtatja.
 
Nem kell semmi, nem fizetünk!
Üssétek le, a ki mást mond,
Még a ki csak hunyorít is
Az is mind hazaáruló.
 
Szidja a sok gyáva népet:
Ezek a hitvány ujságok,
Ezek közt sincs egy, ki bátran
Megmondaná, - a mit ő mond.
 
Mind alkuszik, mind hizeleg!
Csak egyedül ő nem rendül.
Csak ő opponál mindennek,
Végre saját magának is.
 
Meetinget tart Deák ellen
A kocsmában: "táblabíró!
Conservativ! Ahol van ni!
Még Budára is által megy!"
 
...De majd tisztelt citoyen úr,
Ha más idő talál jönni?
"Ne féltsetek ti engemet:
Ismertek már, hogy ki vagyok?"

1862.

Vedlett toll a körme között,
Szelid betűk tolla alatt,
A szeme lesütve szépen,
Mikor a toll perczegve ir.
 
"Alázatos véleményem"
A ki ezzel egyet nem ért,
Nem kár volna befogatni
Mint gonosztevő lázitót.
 
Az ostoba elvakult nép!
És ez a sok éhes firkász!
A ki csak azért agitál,
Hogy sok prænumeranst gyüjtsön.
 
Mind opponál, mind veszekszik,
Csak egy kettő loyolális.
De még azok sem elég jók.
Még a "Hirnök" is rebellis.
 
Mindennek az oka Deák,
A montagnardok vezére,
Ki leginkább áll az utban.
Hogy még sem mehetünk Bécsbe.
 
... De hát tisztelt honpolgár ur,
Ha majd megint más idő lesz?
"Ne félts engem; akkor megint
Feltűzöm a veres tollam."

Áprily Lajos: Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg
s gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele-
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Jan van Nijlen: Táj

Mozdulatlan álltak a langa tölgyek.
A kéklő tónál izzott őszi rőt,
Szürkület parázslott, levelek pörögtek
Hangtalan aranyba szőve az időt.

Minden csendben lapult… De egyre nőtt
Mint végbúcsú a fénylő fák, a völgyek
Felett, mindegyre újra szállt a tört
Madársikoly, ahogy Délszakra törtek.

Majd jött az éj s elnémítá a dalt.
Rebbent a szél, a víz búsabban csobbant,
Az első csillag sárgán szórta fényét.

És hirtelen halászok lépte roppant,
S rájuk komoran nád kócos sörényét
Japán árnyképként pergeté a part.

(Ford: Tóth Z. László)

Szabó Lőrinc: Csillagok utasa

Hogy először tengeren - már megint
a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,
mennyi szépség mindenütt! Rohanó
fény lett a kis velencei hajó
s rajta én a csillagok utasa.
Tulajdonképp sírnivaló, hogy a
Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,
az ötlírás jegy, a táj, a kövek
a Márkus téren a talpam alatt,
s hogy a gőzös most énvelem szalad
ki a Lidóra az örök vizen!
Mintha valami szörnyű félelem
űzött volna, hogy mindez nem igaz
és eltűnik, úgy ittam-ettem az
új világot, Alpokat, utcalányt,
tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,
összevissza: minden pillanatom
ima volt és újjongó fájdalom. 

Derek Walcott: Európa

A telihold oly ádáz, megszámlálhatom
a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát
bungalók álmatlanul vergődő falán.
Csillagfény csöpög le a mandula
óntepsijére, gyűrötten ragyognak
a kaján felhők, mint a lepedők.
A szabados, mohó hullámverés
a falon átmorajlik, érzem, elmém
holdfény-fehér lesz, leveti a formát,
mit az egyértelmű nappal kiszab,
lánnyá válik a fa, vízre hajol;
közeledik felé egy fekete hegyhát,
orrlyuka halkan horkan, a mezítelen
leány ezüsttel locskolja a mellét.
Megtartották volna az illő távolságot,
de a szűz hold behúzta szövetét egy
sötét felhőnek, és ők összeértek.
 
A lobbanó fénnyel incselkedik a lány,
de ha engedsz az ember-öklelésnek,
már látod a holdfényen át, valóban
mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk -
túlfűtött vágyú béres irodalma.
Ki látta, hogy a szarvon összezárul
a karja, combja átkulcsol, míg elmerül,
ki látta, hogy a sistergő habok közt
fehér testén csillagok fénylenek fel,
ahogy vad és asszony jön a sötétben?
Nincs semmi ott, csak ami mindig is,
fénylő horizont vonalán a habtaréj,
és huzalvékony páncél, szegecsekkel,
s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén,
paták és szarvak csillag-anagrammja.
 
(Ford: Ferencz Győző)

John Keats: A Parthenon szobraira

A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap. 

 

(Ford: Radnóti Miklós)

                                                                                

Seamus Heaney: Utóirat

És valamikor autózz ki nyugatra,
Végig a Flaggy parton, Clare megyében,
Mikor a szél a fénnyel szembenyargal,
Szeptemberben vagy októberben éppen,
Kint az óceán ragyog, tele habbal,
Bent pedig, kövek közt egy palaszürke
Tófelszínt szinte kigyújt egy hattyúcsapat
Evilági villámlása - fehérre
Fehér: rendezik durva tollukat,
Nyakasnak tűnő nyakukon fejük
Borzas, ha épp nincs lenn a víz alatt.
Kár is leparkolnod. Nincs semmi esélye,
Hogy jobban átéld. Nem vagy itt, sem ott,
Míg haladsz, ismerős és furcsa dolgok
Lepnek meg, mint puha széllökések az autót,
Rajtad ütnek, és szíved tágra nyílik.
-
(Ford: Imreh András)

Kathleen Raine: A szeretetlen

Én vagyok a színtiszta magány
a nincstelen levegő
a felhő szétsodortan.

Nekem nincs formám
se határaim
nincs nyugovásom.

Nekem nincs házam
átjárok mindenen
érzéketlen szélfúvás.

Én vagyok a fehér madár
amely elrepül e földről.
Én vagyok a láthatár.

Hullám vagyok
amely sosem ér el a partig,

üres kagyló vagyok,
fövényre vetődtem.

A holdfény vagyok
a teteje vesztett viskón.

Az elfelejtett holtak teste
a beomlott hegyüregben.

A vénember
aki vederben vizet visz magának.

Fény vagyok
tátongó űrben cikkanó.

Elvékonyodó csillag
épp menekülőfélben
a világegyetemből.

(Ford: Gergely Ágnes)

Tisza Domokos: A tél királya

Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.
 
Földig ér le hosszu farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varju belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.
 
Hangos sípot tart markában,
S mikor hegybe, házba útja
Megakad, – kél bősz haragra,
S mérgit a nagy sípba fújja.
Mire ádáz paripája
Általszöki akadályát,
És gyors lábbal fölkeresi
A puszták vad szabadságát.
 
Nagy-Karácson éjfélében
Imádsággal fenn virrasztok,
Inam reszket akaratlan,
Minden fogam összevacog.
Tán hideg lel? kérdik tőlem,
Mert nem látják, mert nem hallják
Ablak mellett elsuhanni
Gyors lován a tél királyát.

Weöres Sándor: Idyllium

A mező csendje
a domb hajlása
kétablakos ház
néz a forrásra

nap hold csillagok
körülkeringik
itt kéne élni
ámulva mindig

betévedőnek
kenyeret adni
gyümölcsöt szedni
vetni aratni

égi forgóssal
feküdni kelni
itt kéne élni
örökké lenni

Gérard de Nerval: Fasor a Luxembourg kertben

Eltünt a fürge ifju lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál
s új refrén szája szögletén.

Talán e lány szive felelne
szivemre még s már semmi más,
csak rebbenő szeme lehetne
éjem sötétjén villanás.

De nem , - az ifjuságnak vége…
Isten veled, te röpke fény, -
leány és illat, égi béke…
eltünik, - visszaint felém!

(Ford: Radnóti Miklós)

Wallace Stevens: A ház csendes volt, a világ nyugodt

A ház csendes volt, a világ nyugodt.
Az olvasó átlényegült a könyvvé,

S a nyári éj a könyv tudatos lényét idézte.
A ház csendes volt, a világ nyugodt.

Szavak szóltak, mintha nem volna könyv, épp
Csak az olvasó bújná a lapokat, mert

Ezt akarná, a Tudós akarna lenni,
Akinek a könyv: valóság, akinek

A nyári éj egy tökéletes eszme.
A ház csendes volt, más nem lehetett. Ez

A csend a jelentés része volt, az elme
Része: hibátlan közelítés a könyvhöz.

S a világ nyugodt volt. S az igazság egy
Ilyen nyugodt világban, mely nem jelent mást,

Maga a nyugalom, a nyár s az éj,
A könyv fölé hajló, kései olvasó.

(Ford: Tandori Dezső)