Czeslaw Milosz: Bárhol

Bárhol vagyok, a Föld bármelyik pontján
rejtegetem a meggyőződésemet:
n e m  i d e v a l ó  v a g y o k.
Minthogyha valahonnan csak azért küldtek volna ide,
hogy minél több színt, hangot, illatot magamba szedjek,
kipróbáljak mindent, ami az emberrel megtörténhet,
s a megélt dolgokból-sorsokból bűvös listát formálva
elvigyem őket magammal oda,
ahonnan jöttem.
 

(Tőzsér Árpád fordítása)

Czeslaw Milosz: Ajándék

Oly boldog volt ez a nap.
Korán felszállt a köd, kinn dolgoztam a kertben.
A kolibrik megálltak a loncvirág fölött.
Nem volt a földön semmi, amire vágytam volna.
Nem ismertem senkit, akit érdemes lett volna irigyelni.
Ami rossz történt, elfeledtem.
Nem szégyenkeztem a  gondolattól, hogy vagyok, aki vagyok.
Nem éreztem fizikai fájdalmat.
Felegyenesedvén, kék tengert láttam s rajta vitorlát.

(Gömöri György fordítása)

                                            

Czeslaw Milosz: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:

Nem álom a föld, hanem eleven test,

S nem csal a hallás, a tapintás, látás.

És minden dolog, mit a földön ismersz,

Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,

Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,

Új virágot és csillagot nem egyet

Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,

Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,

De épp annak, ki így szól, nincs reménye.

Ha elfordul az ember, azt gondolják,

Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.

(Kerényi Grácia fordítása)

Czeslaw Milosz: Az angyalokról

Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,

Szárnyatoktól, még létetektől is.

Mégis hiszek bennetek,

Égi hírnökök.

Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,

Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,

Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

Időtök szűkre szabott közöttünk:

Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,

Egy madár százszor is ismételt dalában,

Vagy az almaillatban napnyugtakor,

Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,

Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,

Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,

Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,

Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)

És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,

S ami a legfurcsább, érteni véltem

A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

tüstént virrad

egy újabb nap

tedd meg, mi tőled telik

(Ford.: Zsille Gábor)

Czeslaw Milosz: Campo di Fiori

Rómában, a Campo di Fiorin 

olajbogyó, citrom kosárszám,

bor fröccsen tépett virággal 

behintett utcakövekre.

Az árusok rózsaszín tenger-

gyümölcsöt szórnak halomba, 

sötét szőlőgerezdek

hullnak hamvas barackra.

Itt, épp ezen a téren 

égették Giordano Brunót, 

kiváncsi tömeg nézte, 

hogy szít tüzet a hóhér. 

S a láng alig aludt ki

már tele voltak a kocsmák, 

s a kofák kosárszám hordtak 

citromot, olajbogyót.

Varsói körhinta mellett 

jutott e tér eszembe; 

nyájas tavaszi este, 

pattogott vidám zene. 

Elnyomta az a gettóból 

hallatszó sortüzek hangját, 

s messze röpültek a párok 

az enyhe tavaszi égbe.

Az égő házakból néha 

sárkányt hozott a szél és 

a körhintán kerengők 

fekete pernyét fogtak.

Lányok szoknyája lebbent 

égő házak szelében,

s kacagott a víg sokaság,

- oly szép volt a vasárnap.

Lesz, aki ezt így érti: 

legyen Varsó, vagy Róma, 

üzletel, mulat a jónép,

a máglyát elkerüli. 

Másnak más a tanulság – 

minden, minden mulandó, 

még ki sem hányt az a láng 

már kezdik elfeledni.

Akkor a mártírok nagy 

magányán eltünődtem. 

Hogy amikor Giordano

a vesztőhelyre lépett 

egyetlen árva szót sem 

talált az emberi nyelvben, 

hogy búcsút vegyen véle 

a hátramaradóktól.

Siettek, várt a kocsma,

s piac - tenger gyümölcsét, 

citromot, olajbogyót 

hordtak a víg zsivajban.

S már oly messze volt tőlük, 

szinte évszázadokra,

s ők egy percet, ha vártak, 

míg elragadta a tűz.

E magányos pusztulókat 

a világ már elfeledte, 

nyelvük oly idegen lett, 

mint kihült bolygó nyelve. 

Míg mindebből legenda 

nem lesz és évek múltán 

egy új Campo di Fiori 

egy költő újra lázad.

(Gömöri György ford.)

Czeslaw Milosz: Epigráf: a világ és az igazság

Lévi Rabbi ezt mondta:

Ha a világ az, amit keresel, nem lehet igazság. 

Ha az igazság az, amit keresel, nem lehet világ.

Miért fogod meg a kötelet két végén,

keresve a világot és az igazságot?

Ereszd el az egyik végét,

mert a te makacsságod pusztulásba viszi a világot.

(Dabi István fordítása)

Czeslaw Milosz: Hit

Akkor van hit, ha valaki megpillant

Szirmot a vízen, vagy egy harmatcseppet,

És tudja róla: szükségszerű, hogy van.

Lehúnyt szemed bár ámítsa az álom,

Csak az lesz, ami volt már a világon,

S a szirmot tovább viszi a víz sodra.

Akkor is hit van, ha valaki lábát

Megsebzi egy kő, s tudja: a köveknek

Ez a dolguk: a lábunk megsebezni.

Nézzétek: a fák hosszú árnyat vetnek,

Földre hull árnya virágnak, embernek:

Árnyéktalanul nem létezhet semmi.

(Kerényi Grácia fordítása)

Czeslaw Milosz: Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.

Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el

Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,

Amikor lehullott az első hó, úton errefelé

Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,

A szem örömét. Minden az elmozduló fal,

A repülő madár, a viadukton robogó vonat

Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.

Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.

Egyetlen drága dolgot akar csupán:

Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,

Félelmek és remények nélkül.

A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

(Dabi István fordítása)